Pilinszky János a tömörítés mestere volt. Versei a beszéd ősrobbanása előtti végsűrítmények: szavai eposzok és drámák premisszáiként hatnak, bármelyikükből kilövellhetne az irodalom valahány bonyolult galaxisa.
Talán ez a példátlan feszültség adta, hogy Két szonett c. [korai] remekének sokadik olvasása közben felmerült bennem, két tizennégysorosa voltaképp olyan, mintha egy-egy mesterszonett lenne: nem önmagában álló egyszeri képződmény, hanem a „megelőző” 14 szonetten át variált képek és gondolatok végső konklúziója, összegzése.
Persze a „hiányzó” 2 × 14 szonett nem létezik, szóban forgó művét a Mester egyszerű szonettpárnak szánta, tudomásom szerint soha nem is készült szonettkoszorút alkotni.
Mégis (vagy éppen ezért?) elhatároztam, kicsit talán bizarr feltételezésem alapján megkísérlem megírni a „megelőző” darabokat úgy, ahogyan azt a verstan megszabja: két mesterszonettnek tekintem a két Pilinszky-verset, amelyeknek végül össze kell állniuk a saját verseim kezdősoraiból. (Eközben minden szonett utolsó sora egyszersmind első sora a következőnek.) El lehet úgy is képzelni a projektumot, hogy megnyitom, felfeszítem az eredeti költeményt, és minden egyes sorközébe beleírom a magam 12 sorát, miközben a 14 soros egységeknek komplett szonetteket kell alkotniuk. Így állhat össze az összesen 30 versből álló két koszorú.
A terv egyszerűnek látszott, megvalósítása azonban az elképzelhetőnél is nehezebbnek bizonyult: Pilinszky műve létrehozásakor természetesen nem volt tekintettel arra, hogy szonettsorai egy-egy új vers kezdő- és záró sorai lehessenek, ezért a vendégszövegek mondatba-helyezése az adott pozíciókban olykor szinte lehetetlennek tűnt. Nem könnyű létrehozni olyan értelmes verset például, amely ezzel a sorral zárulhat: „vonítsatok, ha gyilkos éjszaka” vagy ezzel: „de tartsatok ki, átölelve tartva”. A magyar nyelv flexibilitása azonban ezeken a nehézségeken is átsegített, így nemcsak az eredeti Pilinszky-sorokat használtam fel a megfelelő helyeken, hanem igyekeztem maradéktalanul betartani a klasszikus szonett egyéb követelményeit, a szigorú rímképleteket, a jambikus lüktetést, az ötös és hatodfeles verslábnyi sorhosszúságot, a női és hímrímek váltakozását, a cezúrát.
Mindezen felül arra is törekednem kellett, hogy ne csak a magam elé állított és a projektumból következő nehezített formai követelményeknek feleljek meg, hanem tartalmi szempontból is illeszkedjem Pilinszky szakrális költői világához, hasonuljanak biblikus hangjához, ha tetszik: megfeleljek poétikai üdvtanának.
2004-ben kezdett munkám eredményét ezúton bocsátom olvasóim ítélőszéke elé, bízva abban, hogy Pilinszky János emberi és költői nagysága előtti tisztelgésem megértő fülekre talál.
BDK, 2008, Ungvár