Bodor Béla
Harminc éve jelent meg Balla D. Károly első kötete, az Álmodj zenét. Azóta ez az utóbbi tíz év anyagából válogató gyűjtemény a hetedik verseskönyve. De mióta figyelem Balla költészetét, azóta ugyanaz a többarcúság jellemzi. A Harmadvalaki tehát voltaképpen költészete egészét, annak főbb tendenciáit reprezentálja. Az első, a kötetével azonos című ciklus darabjai rejtélyes tartalmú szabadversek. Voltaképpen valamiféle cselekvések leírásai ezek, de valaminek a jelzése mindig hiányzik: vagy azt nem tudjuk, hogy kicsoda, vagy azt, hogy mivel, vagy azt, hogy mit csinál. A Keresés így kezdődik: „Belépett, becsukta maga mögött az ajtót / és hozzálátott". A beszélő ezután hosszan keresgél valamit, és végül megtalálja: „A zsebéből esett ki, / miközben rendet teremtett". Nem tudjuk meg, hogy miről van szó, és éppen ezért fogadjuk el, hogy a megtalálás feltétele a rendezés volt. Ha a költő megnevezné a dolgot, amit keres, nem hinnénk neki. Ez bizonyos értelemben Balla ars poeticája is lehetne: azt az állítást rejti magában, hogy a megértéshez nem több dolgot kell ismernünk, hanem meg kell tanulnunk ismereteink egy részét figyelmen kívül hagyni. Ezt hívjuk elvonatkoztatásnak, absztrakciónak, modellezésnek. Eminensen így működik a matematika, és az ilyen gondolkodás technikáit alkalmazzák a természettudományok. A művészetek sokkal inkább a bonyolultsággal, az árnyalatok halmozásával operálnak. Balla esetében a kétféle mentalitás, elemzés és beleérzés összekapcsolódik, és ez nagyon izgalmas eredményhez vezet.
A síklakó versegyüttese részint líraibb, részint epikusabb természetű darabokból áll, melyek kis verses történeteket beszélnek el, vagy a szorongó képzelet jeleneteit, látomásait írják le. Ezektől sem idegen az elvontság, amihez némi keserű humor társul. Bevallom, én ennek a két versciklusnak a darabjait kedvelem legjobban Balla munkái közül. Bár haikui is kedvemre valók. Balla a műfaj sejtelmesen aforisztikus változatát műveli elsősorban. Egy példa: „A szabad vizet / áttetsző felülete / tartotta fogva." Ez egyszerre természeti kép és filozofikus gondolat. Ha sikerül a kettőt, mint itt, harmonizálnia, mélyenszántó gondolat, megragadó vers születik.
A szonettek és más kötött formájú versek, melyek a könyv másik felét alkotják, vagy a kötetet záró szonettkoszorú rám nem tett igazán mély hatást. Talán a nagyon fiatal József Attila írt ezekhez hasonlókat. Egy szonett első strófáját idézem: „Rábízhatod-e magadat az ég / százezernyi szép kusza vonalára, / vagy óvakodj, ha gyors spirálok ága, / mint éhes törvény, úgy hatol beléd?" A merész képzettársítások megállnak egy hajszállal azelőtt, hogy képzavarrá válnának, az egyenetlen ritmust kisimítja a záró sor, a rímek, ha nem is nagyon eredetiek, de rendben vannak, egészében a vers (és sok hasonló) mégsem igazán erős. Az érzéki benyomások és elvont gondolatok összekapcsolása, ami Balla kedvelt versalkotó eljárása, nem mindig sikerül szervesen. Azok tetszenek jobban, amelyekben némi játékosság, nyelvi humor érvényesül.
A vizuális munkák, képversek viszont nagyon jók. Grafikai, költői és nyelvelméleti gondolat olyan egységével, mint amelyről például A lélek ténfereg című darab árulkodik, ritkán találkozom. Megemelem a kalapom Balla sokoldalúsága előtt.
(Savaria University Press, Szombathely, 2009. 96 oldal, 2000 Ft)
Megjelent: Élet és Irodalom, 2010, február 18. (Ex Libris)