Inkább a lányomat kellett volna megkérdezni

1. Ha választhatott volna, melyik korba szeretett volna beleszületni és miért?

„Éljünk a mi időnkben” – írja Kassák, és magam is osztom ezt a nézetet, mert azt gondolom, minden kornak megvannak a szépségei és az árnyoldalai egyaránt. Az összes „aranykorról” csak utólag derül ki, hogy az volt; akik benne éltek, láthatták romlottnak és hanyatlónak is. Fény és árnyék, jó és gonosz, szeretet és gyűlölet aránya nem sokat változott a világban, csak az a kérdés, mikor melyik miben kap nagyobb, látványosabb legitimációt.

A mi korunk sem szűkölködik az ellentmondásokban. Öröknek hitt értékrendek bomlanak fel egyik percről a másikra és gyökeresen új világok épülnek fel szemünk láttára. Aki nemcsak kívülről szemléli, hanem valóban benne él „a mi időnkben”, az élvezheti ezt a csodálatos forgatagot, meghallhatja az idők szavát, ráérezhet arra, mi menthető át, mi újítható meg a hagyományból – és mi az, aminek véglegesen lejárt a szavatossága. Én roppant jól érzem magam ebben a korban, használom és élvezem a vívmányait, igyekszem őket a magam számára hasznossá tenni oly módon, hogy kis nyugodt szigetemet megtartva vetem ki hálómat a háborgó világóceánra. Így mindig magam dönthetem el, csöndesen elmélyülök-e vagy magamhoz veszek-e valamit az áradatból. Számomra az ezredforduló a szellemi függetlenség, a szabad választás dimenzióit nyitotta meg. A globalizáció áldásait nagyobb léptékűnek tartom, mint veszélyeit. Kecsegtetőnek találom a perspektívát, amelyet a saját fizikai, nyelvi, etnikai, vallási kereteiből kitörni, azon felülemelkedni vágyó individuum számára kínál. Ezzel a lehetőséggel szembenézni – olyan nagyszerű kihívás, amely arra ösztönöz, hogy minden új nap elébe újabb kíváncsisággal tekintsek. Ez erősebb vágy, mint megtudni, vajon milyen lenne Szophoklész, Michelangelo vagy József Attila kortársának lenni.

2. Kik voltak azok, akik a legtöbbet alakítottak az Ön személyiségén?

A szerelmeim. Ide értve Évát is, akivel éppen húsz éve élünk házasságban. De nem pontos a fogalmazás: nem ők alakítottak engem, hanem én alakultam mellettük. Nem befolyásoltak aktívan: ők csak voltak, de létezésük intenzitása hatást gyakorolt rám. Ellenben akik kifejezetten formálni akartak, azoknak ellenálltam. Azt is mondhatnám: az engem alakítani vágyók ellenében lettem olyan, amilyen. Hosszú évek óta készülő regényemben így fogalmaz egy hősöm: „Míg gyerek vagy, a Család és az Iskola tekintélyelvűsége mint hegyezett cölöpöket, úgy veri le benned az evidenciákat, s te botorkálhatsz mindaddig közöttük, amíg emberfeletti felnőtt-munkával ki nem nyűvöd valamennyit, avagy egy nemes gesztussal fölibük nem emelkedsz, feloldódva egy magasabb rendű dialektika tágasságában”. Bennem ez a folyamat ma is tart.

3. Gyermekkorának mely pillanataira emlékszik vissza a legszívesebben?

Még nem jutottam vissza a gyermekkoromig. Talán majd aggastyánként. Most korai kamaszkoromig, eszmélésem, tudatos létem kezdetéig látom be az életemet. Gyerekkoromról leginkább azok a pillanatok, sztorik köszönnek vissza, amelyeket családi történetként számtalanszor meghallgattam – és amelyeket vagy harminc éve már nagyon unok.

4. Mit tisztel a leginkább szüleiben? Véleménye szerint mely vonásaikat örökölte?

Apai nagyapámra ütöttem, rá hasonlítok küllemre, jellemre. De átszállhatott rám valami székely anyai nagyanyámból és szász apai dédanyámból is: egymással ellentétes vonások, amelyeket napról napra tapasztalok magamon. Talán ezért forr, változik bennem minden (igaz, erre külön is vigyázok!). Ma szinte mindenről az ellenkezőjét gondolom annak, amit 10-12 éve gondoltam, miközben mostani szemléletem sokban hasonlít a 25 évvel ezelőttire.

5.Mi az, amit fontosnak tart továbbadni a jövő nemzedékének?

Nincsenek ilyen örökítő szándékaim. Az eljövendő nemzedékek majd eldöntik, szükségük van-e abból valamire, amit a korábbiak sajátjuknak vallottak. Ha igen, felhasználják, továbbviszik, saját képükre formálják – élnek vele. Ha nem, lomtárba teszik, jobb esetben múzeumba. A gyerekeinket is igyekszünk úgy nevelni: maguk dönthessék el, mi jelent számukra értéket és mi nem. Dolgunk legfeljebb a felkínálás lehet: választaniuk nekik kell. Ahogy rám is inkább a tagadás, semmint az elfogadás a jellemző, így ezt tartom természetes magatartásnak.

6. Szereti-e a születésnapokat? Milyen ajándéknak tud igazán örülni? Mivel lehet meglepni?

A születésnapokkal még nem lenne bajom, a kötelező megünneplésével annál inkább. A másokét még csak-csak, a magamét egyre nagyobb kényszeredettséggel veszem tudomásul. Jó ajándék az, amelyik személyes. Legtöbbre a saját kezű készítményeket becsülöm. Csönge lányomnak tavaly sikerült meglepnie: maga-ragasztotta könyvecskében „kiadta” az 50 leggyakrabban kimondott mondatomat. A család gurult a nevetéstől, amikor, még hanghordozásomat is utánozva, felolvasta. Én is kacagtam, pedig nem volt könnyű a magam ellen fordított szavaimmal szembesülni. Kiderült: kiabálós, zsémbes öregember vagyok. Így aztán meglehet, hogy mindabból, amit eddig nyilatkoztam, semmi sem igaz. Inkább a lányomat kellett volna megkérdezni.

A fenti szöveget a Kárpátalja c. lap szerkesztősége által feltett kérdéseket és az arra adott válaszokat tartalmazó kézirat alapján közlöm. Az interjú megjelent (valószínűleg rövidítve): Kárpátalja, 2003 (pontos dátumot sajnos nem tudok)