Balla D. Károly
Milyen hamar megjött a részvétnyilvánítás, ilyen messziről, forgatta a távoli városból érkezett levelet. A helyben feladottakat is legfeljebb holnapra várhatja, ha ugyan.
Ha ugyan akad bárki, aki a két napja megjelent gyászjelentés olvastán tollat ragadott. A közelinek gondolt barátoktól is csak szemérmes, letudós telefonhívásokra tellett: nem akarlak újra felzaklatni, most biztosan más dolgod van, nem is zavarlak, rettenetes, ami történt, próbáld elfelejteni, meg hasonlók. Pedig ő igenis elvárta volna, hogy újra és újra felzaklassák, hogy időt szánjanak a rettenetre, dehogyis van fontosabb dolga annál, semmint felidézze a szörnyűséget, dehogyis akarja elfelejteni, ellenkezőleg, örökre az emlékezetébe akarja vésni. A visszafordíthatatlant épp az jelentené, ha egyetlen percre is elfelejtené a borzalmat, ami emberrel megeshet.
Megeshet vele a siettetett, az előre hozott, a választott, de mégis méltatlan halál, és ez olyan botrány, amelyet most tudatosítania kell magában, mert ezután már csak ezzel a tapasztalattal élhet tovább.
A semmitmondó hívásoknál is jobban zavarták az újságok hivatalos jelentései. Elhunyt. Távozott az élők sorából. Felköltözött az égi galériába. Vagy a lényeget sejtetve: tragikus hirtelenséggel.
A világért ki nem mondaná, le nem írná senki még azt sem, hogy önkezűleg. Pedig még ez is milyen semmitmondó általánosítás. Az ő Laczója bizony nem egyszerűen öngyilkos lett, hanem – miért nem lehet ezt belátni? – fogta, és felkötötte magát egy gerendára a saját padlásán. De mert halálában ugyanúgy ügyetlennek bizonyult, mint életében, hiába választotta a legmagasabb fix pontot és hiába rúgta ki maga alól két méterre a mintázó állványt, a lendület mégsem roppantotta el a gerincét. Egyetlen gyilkos pillanat helyet percekig fuldoklott a hurok szorításában.
Mit lehet, mit kell ezen szépíteni? Még hogy elhunyt meg távozott meg elszenderült! Ilyet az tesz, aki frissen keményített, hófehér párnára felpolcolva csendesen abbahagyja a lélegzést. De aki kötélen rángatózva, lilára fulladva végzi, az nem elhuny és meghal és öröklétre szenderül, hanem kinyiffan, elpatkol, kipurcan. Megmurdel. Bekrepál. Megdöglik, mint egy kutya. Ilyen egyszerűen és ilyen iszonytatóan.
Csak amikor felbontja, akkor látja, a levél nem neki szól. Nem csoda, ha nem vette észre, csak a vezetéknévre figyelt, és biztos volt abban, hogy részvétnyilvánítás. Ezt gondolhatta a postás is. Halott ember már nem kap levelet, vitte hát az élőnek a szomszéd utcába.
A távoli város galériájának igazgatója képsorozatot rendel Laczótól A Semmi apoteózisa című tárlatra. A francba, ha három nappal korábban érkezik, ez talán lelket öntött volna belé. Most meg őneki kell megírni, hogy. Hogy sajnálattal tudatom, szeretett férjem eltávozott az élők… A rohadt életbe! Egy galériának mégsem írhatja, hogy a művész úr fogta és hidegre tette magát.
Félreteszi a levelet. Igen, el kell mennie Laczóhoz. Vagyis a műtermébe. Vagyis a házukba. Ahonnan ő kénytelen volt eljönni. Mert már nem bírta vele azt az életet. Nem tudta tovább elviselni az önpusztításnak ezt az elszánt, kegyetlen módját, amellyel Laczó felszámolta előbb testi, aztán lelki egészségét, végül személyisége egészét.
Valaha együtt próbáltak ki mindent. Disszidensként – akkor így mondták – belecsöppentek egy világváros forgatagába. A teljes elfojtás után a teljes szabadság lett az osztályrészük. Éltek és visszaéltek vele. De ő megállt időben. Rájött, hogy külső segítség nélkül is alkalmas az őrült művész szerepére. A tetoválások maradtak, a fémkarikák, láncok, szegecselt bőrcuccok szintén, de a poharat, tűt, füvet kizárta az életéből, amióta hazajöttek. Az extravagancia nem kémia kérdése. És nem is külsőségeké. Ő kiskosztümben is punk lenne.
Nem így Laczó, aki az önveszejtést is művészi produkciónak gondolta. Nem volt más választása: saját életének tönkretételét tette legfőbb műalkotásává, önmagán hajtotta végre a felgyorsított elmúlás hiteles performanszát.
A műteremben hatalmas kuplerájt talált. Ilyen rendetlenséget, összevisszaságot ő még szándékosan sem tudna előállítani. Őskáosz kicsiben. Dehogy akar ő itt rendet rakni. Csak megnézné, min dolgozott Laczó azóta, hogy ő elhagyta.
Sorra emelte ki a sarkokból, kupacok, göngyölegek, dobozok alól, szedte elő állványok mögül és szekrények tetejéről a különös hagyatékot. Nem talált mást, csak üres kereteket, méretre vágott farostot és kartont, vakkeretre feszített nyers vagy fehérre alapozott vásznakat.
Körberakta magát az ürességgel, Laczó megfestetlen képeivel. Tizenhét darab üvöltő hiány az őskáosz kellős közepén.
Papírt vett elő, összeállította a jegyzéket. Méret, technika, nyersanyag, évszám. Ezt olajjal, ezt temperával, ezt lakkfilccel. Ezt még az idén, ezt jövőre, azt meg azután. Remek címet is adott kapásból mindegyiknek. Laczósat, ütőset, punkosat. Jellemzőt és hitelest.
A távoli város galériaigazgatója nem fog csalódni.
Megjelent a Népszava Szép Szó mellékletében, 2007. március 24