Balla D. Károly
ákos meséli hogy
amikor még együtt éltek
apja a papírpénzt nem sokra becsülte
meg soha nem számolta
csak akkor vette elő a zsebre gyűrt borítékból
amikor abból fizetett
tárcája sem volt
ám az aprót esténként vacsora után
amikor már az ebédlőasztalnak az abrosz alól
felszabadult újra a fényes politúrja
és visszakerült rá váza hamutartó
meg az üres alpakka bonbonnière
akkor ákos apja az aprópénzt
ruhája számtalan zsebéből gondosan előkotorta
és beleszórta a pikszisbe mind
szertartás volt ez
épített precizitás
nadrág jobb bal és far
zakó jobb bal felső belső szivar és gyufa
mellény jobb bal felső
kiballagott az előszobába a fogashoz
fél maréknyi előkerült még a ballonból
és az aktatáska fenekén is lapult pár érme
aztán leült az asztalhoz és a már súlyos bonbonnière-t
gondosan körbeölelve két tenyerével
az összes érmét kiborította az asztalra úgy
hogy el lehetőleg egy se guruljon
de persze mindig elszabadult az az egy
gördült az asztalon végig ő meg csak nézte
tudta hogy nem kaphat utána
mert akkor a többi is szerteszalad
gördült az érme az asztalon végig
ugrott a parkettra pattogva perdült tovább
ákos apja követte szemmel
aztán mikor a többi elpihent végre
a papa a székről a földre ereszkedett
és négykézláb mászva
kotorta elő sarokból szekrény alól
hozta diadallal a többi közé
a kis kupac tetejére vetette
no és aztán
szinte hallatszott a dob pergése
mikor újra az asztalhoz ült
ujjait megropogtatta csuklóját rázta
és hozzálátott
széthúzta előbb a halmot
a fél asztalt beterítette
aztán mint aki zongorán virtuóz darabot játszik
terpesztett ujjai bögyét rátette egy-egy pénzre
és húzta rakta rendezte külön hosszú sorokba végig
előbb a nagyobb címletű fényes fehéreket
aztán jöttek a sárgák rendre rangra
talán száz vagy több kicsi rézkorong
és amikor már azt hitted volna
meséli ákos
hogy minden érme elnyerte a számára rendelt helyet
akkor a hosszú sorokat boszorkányos ügyességgel
tízes oszlopokba rendezte át egymás alá
tíz ujja mint pók tíz lába ha forró vasra teszik
és aztán szinte már számolni se kellett
az oszlopok ahogy sorakoztak
csak olvasni róluk a végösszeget
ezt mindig hangosan kimondta
valami gyermeki diccsel
mint aki gazdag
mint aki lám milyen sokra vitte
nézte még kicsit az alkotott rendet
aztán tenyere élével összeseperte
szórta vissza a bonbonnièr-be
tolta vissza az asztal közepére
mint olyat amihez nyúlni nem szabad többé senkinek
ami hirdeti hogy ezzel vége van ennek a napnak
most már térjen mindenki szótlan nyugovóra
a pikszis egész éjjel ott állt az asztalon
senkinek nem jutott eszébe megérinteni
csak azt tudná
mereng el ákos
hogy reggelre amikor az apja elment a háztól
hová lett mindig a pénz az alpakka bonbonnière-ből