Balla D. Károly
Nem volt egerünk, hát a macskánk hozott egyet. Előbb a pofájában szállította a teraszra, onnan pofozgatás közben beterelte a lakásba. A cincoginak szép mintázat tarkította a bundáját, mondhatni: a maga műfajában helyes kis jószág volt, azzal mégsem érthettünk egyet, hogy bekvártélyozza magát a ruhafogas alá. Ott talált ugyanis menedéket, és a macskánkat láthatóan ki is elégítette ez a helyzet, nem vetette utána magát a cipők és dobozok közé, nem is érdekelte többet. Talán arra gondolt, jól jön neki majd később ez a beköltöztetett játszótárs. Kéznél lesz, ha majd vadászhatnékja támad.
Kolos eredt a jövevény nyomába, megcsípte bakancsok mögül kilógó farkincáját, majd megoldotta az eltávolítás logisztikai feladatát. Macskánk pedig peckesen végigsétált az immár egértelenített lakáson, és félreérthetetlen célzással leült az üres tányérja elé.
*
Második hete akadozott az internetünk. Nem először történt ilyesmi, de korábban azt tapasztaltuk, pár nap gyengélkedés után magától erőre kap, újra használható lesz a széles sávú ADSL. Ám most napról napra romlott a helyzet, míg végül már a leveleink sem jöttek le.
Rosszkedvvel tettem, de felhívtam a szolgáltatót. Ódzkodtam ettől a feladattól, mert bár ukránul jól elboldogulok, a technika nyelvét egyáltalán nem ismerem, és egy-egy ilyen beszélgetésben a vonal túlsó végén megszólaló szaki feltétlenül talál valami olyat mondani, rosszabb esetben kérdezni, amit nem értek. És a nemzetközi szavak nem feltétlenül segítenek, mert arra, hogy hálózat, csatlakozás, megszakadás, felhasználó stb. az ukránban is megvannak a megfelelő kifejezések.
Majdcsak boldogulok, gondoltam, és tárcsáztam a megfelelő számot. A régebbi gyakorlattól eltérően azonban nem az az illető jelentkezett, aki ültében, miközben velem beszél, ellenőrizni tudja a vonalunkat (nemegyszer azonnal el is hárította a hibát), hanem bájos női hang szólalt meg, és máris sorolta a menüt: egyes gomb – tarifacsomagok, kettes gomb – akciók, hármas gomb – előfizetés… Az egyik közbülső pontban választhattam, ukránul vagy oroszul akarok-e kommunikálni. Ez könnyebbséget jelentett, az oroszt mégis anyanyelvihez közeli szinten beszéltem valaha, ezen a nyelven akkor is szívesebben szólalok meg, ha sokat kopott is tudásom, s ha a számítástechnikai kifejezéseket itt se igazán ismerem.
A választott nyelven hallgattam tehát tovább az automatikusan ömlő szöveget, s csak a legvégén következett az, amire vártam: ha nem választottam egyet sem a felkínált lehetőségek közül, akkor várjak az operátor jelentkezésére. Hallgattam kevéske Beethovent, aztán ugyanaz a behízelgő női hang közölte, sajnálják, de a kezelők mindegyike foglalt, próbálkozzam később.
Ekkor azok közül az opciók közül választhattam, hogy milyen nyelven káromkodjam egy cifrát. A multikulturális menü mellett döntöttem, és ahány nyelven képes voltam, megneveztem néhány szaporítószervet, illetve velük végzendő funkciót.
Beethoven életművébe a jótékony ismétlések révén egyre jobban beavatódva végül a negyedik próbálkozásra élő ember jelentkezett a vonal túloldalán: kevésbé negédes, de roppant udvarias hölgy.
Épp vázolni kezdtem volna a tényállást és a beteg internetvonal tüneteit, amikor félbeszakított. Tehát bejelentést kívánok tenni? Kicsit meglepett, azt hittem, hogy amit mondok, az már maga a bejelentésem. De nem. Legyek szíves az általa kért sorrendben megadni az adataimat. (Korábbi tapasztalat: a kezelő nem kérdezett semmit, mert ahogy bejelentkeztem, az ő monitorján azonnal megjelentek az adataim, még a telefonszámomat sem kellett bemondani.) Amikor azt kérdezte, melyik városból teszem a bejelentést, újra elcsodálkoztam. Hogyhogy? Hát nem Ungvárral beszélek? Nem. A kijevi központ ügyfélszolgálatával. Nekik kell bejelentést tennem, ők majd továbbítják a területileg illetékes alközpontba.
E percben eltűnődtem azon, vajon milyen hatással lenne ügyem elbírálására, ha beszélgetésünknek ezen a pontján az eddigre jól begyakorolt soknyelvű trágársággal színesíteném az adatfelvételt, de végül irodalmi munkásságomnak erről az epizódjáról lemondtam.
Panaszom mibenlétét megfogalmazva a szakadozás, hálózat, csatlakozás stb. szavak mellőzésével a minimál art szűkszavúságára korlátozva ennyit diktáltam be: „Nincs internet”.
Mindez pénteken történt, így nem is remélhettem, hogy hétfő előtt bármire számíthatok. Amikor azonban még kedden sem tapasztaltunk változást, újra tárcsáztam a Kijevbe kifutó számot. Elsőre sikerrel jártam, ezúttal egy fiatalember kezdte volna felvenni az adataimat, de mondtam, ez már megtörtént, nem úgy, mint az intézkedés. Utánanézett s megnyugtatott, a bejelentésemet már továbbították Ungvárra. Fantasztikus: sikerült az ügynek négy nap alatt visszaérkeznie abba a városba, amelyikből indult.
Szerdán csöng a telefon, helyi hívás, egy szaki érdeklődik, csak nem gond van az internetünkkel? Mert ha igen, akkor ő kiszáll a helyszínre.
Kisvártatva be is csöngetett az ajtónkon egy szovjet időkből itt felejtett telefonszerelő. Kicsit lepukkant, kicsit gondozatlan, keszeg alkatú típusember kopottas műbőr válltáskával, micisapkában, rozzant biciklivel a szakadó esőben. Épp józan, de ábrázatából és tekintetéből ítélve ez nála átmeneti állapot. Hát akkor ő most bevizsgálná a telefonvonalat. Merthogy azon jön ám a fránya internet.
Hamar kiderült, házon belül nincsen semmi gond, a külső vonal kapott földelést.
Akkor ő bekukkantana az utcai elosztódobozba, sejti, mi a hiba. De szigetelőszalagot nem hozott magával, tudnánk-e adni. Tudtunk. Negyedórával később azzal távozott, hogy talált ideiglenes megoldást, de itt bizony nagyobb defektus van valahol, s ha folytatódnak ezek a kitartó esőzések, akkor újra baj lesz.
Próféciája beigazolódott. De nem kezdtem elölről a fővárosi tiszteletkört, mert ravaszul elkértük az ungvári szerelő mobilszámát – rá is írta egy cetlire, odakanyarítva a hozzá nagyon jól illő Szergej nevet –, így őt híva megkerültük a szolgálati útvonalat.
Akkor most már ő bizony megnyitja a szerelőaknát, mondta gondterhelten, miután biztosítottuk, mennyire hálásak leszünk, ha végleges megoldást talál. Fel is emelte a fémfedelet, alábukott, és a tekergőző színes kábelek fészkéből azonnal rávillant a nyolc macskaszem.
Fény derült a hibaforrásra: a szomszédunk macskája belefialt az internetbe.
*
Nem tudok kedves költő és szerkesztő kollégámra, családunk egyik legrégebbi barátjára, az életének 86. évében elhunyt Szalai Borbálára derű nélkül gondolni, még ha halálhíre, persze, el is szomorított. Legkedvesebb halottaimmal általában így vagyok: ha bánkódom is távozásuk miatt, fájdalmamat enyhíti, sőt idővel felül is írja az afeletti öröm, hogy ismerhettem őket, hogy részese lehettem életüknek.
Nem sokan akadnak Kárpátalján, akik ne ismernék a nevét. Munkáin nemzedékek nevelkedtek, mondókái, meséi, versei cirka fél százada ott sorakoznak az iskolás olvasókönyvekben, verseskötetei nélkül nemigen nőhetett fel gyermek ezen a tájon. De jól ismerik Magyarországon is: a szocialista együttműködés jegyében a Móra Könyvkiadó az ungvári Kárpátival közösen adta ki nem egy gyűjteményét, még igen magas példányszámban (Dongó Dani danája, Őrködő csillagok). Az utóbbi húsz évben is több gyűjteménye jelent meg ideát és odaát (Férjhez ment a cincér lánya, Tücsök-bogár…). Szélesebb merítésű gyermekantológia elképzelhetetlen Szalai Borbála-vers nélkül.
Borcsa néni születésemkor apámnak volt munkatársa, bő negyedszázaddal később kilenc éven át én lehettem kollégája a magyar iskoláinkat anyanyelvű tankönyvvel ellátó kiadóban. Mint korábban és később is, minden találkozásunknak és minden telefonbeszélgetésünknek a jellegét az ő életvidámsága határozta meg, és én igyekeztem odaadó partnere lenni élcelődésben, humorban, szófacsarásban. Az utóbbi években már csak telefonon érintkeztünk: rajtam tesztelte feladványait, furmányos szójátékait. Olykor pikáns bökverseivel is elszórakoztatott, ezek egyikére egyszer a sajátommal válaszoltam. (Lásd: Az újhullám és a szókimondó úriaszszony, Mozgó Világ, 2009/szeptember.)
Emlékezetesek maradtak számomra azok az alkalmak is, amikor a megfeszített tempójú munka szüneteiben nyelvi, irodalmi játékokat űztünk a négyünk által „lakott” szerkesztőségi szobában. Borcsa néni nagy szenvedéllyel vetette magát ezekbe, s remekelt is bennük: rutinosan rímelő, feladványokat készítő és keresztrejtvényfejtő, szójátékokon edzett elméje szárnyalt ilyenkor.
Mégis volt egy alkalom, amikor két fiatal szerkesztő legyőzhetett két idősebb kolleginát. Én hoztam divatba azt az információs-asszociációs játékot, amelyben két párnak kellett összemérnie leleményességét. A feladvány mindig egy szó volt, erről adtak egymásnak szigorúan csak egyszavas információkat a párok beavatott tagjai a beavatatlanoknak. Aki jól informált, és akinek a társa jól asszociált, győzhetett. Amikor például az volt a feladvány, hogy ólomkatona, a hölgypáros messziről indított: Andersen – adta egyikük az információt, nyilván A rendíthetetlen ólomkatonára gondolva. De a partner nem kalandozott ilyen messze a képzettársításban, rávágta: mese. Mi következtünk. Leszerelnélek, mondta egyikünk. A másik gondolkozott egy sort, majd kimondta: ólomkatona. Ellenfeleink csodálkoztak: nyilván nem ismerték Katona Klári akkor divatos slágerének a szövegét, amelyben az énekesnő a kicsi ólomkatonát minél előbb leszerelné.
Egyszer megóvták győzelmünket. A feladvány ez volt: ajtónyikorgás. Én ezt mondtam első információként: zsanérsikoly. Kollégám szinte azonnal rávágta a megoldást. Ilyen szó nincs, hogy zsanérsikoly, tiltakoztak a hölgyek. Miért ne lenne, szabályos szóösszetétel, mondtam én. Hát ha ilyen okos vagy, add ezt a címet a kötetednek, csattant fel Borcsa néni, tudva, épp megjelenés előtt áll novelláim gyűjteménye.
Nem sokat tétováztam. Azonnal hívtam a szomszédos épületben székelő Kárpáti Kiadó szerkesztőjét.
– Gyurikám, mondd, a könyvem címét, ugye, még nem terjesztettétek fel Kijevbe jóváhagyásra? Remek. Mert szeretném megváltoztatni. Nem, nem tetszik a Valahol tűz van. Új címet szeretnék. Sokkal egyszerűbbet. Ez lenne: Zsanérsikoly. Írtam ezzel a címmel egy remek elbeszélést két játékos hölgyről, ez zárná a kötetet.
Nem tudtam folytatni, három kollégám már gurult a kacagástól.
Szalai Borbála könnyesre nevetett szemmel visszavonta az óvását.
Nekem sincs mit megóvnom a halálán. A könny és a nevetés pedig stimmel.
Megjelent: Mozgó Világ, 2011/9.