Balla D. Károly
Ha végigpörgetem magamban, miként vélekedtem és miket írtam szűkebb pátriámról az elmúlt húsz évben, akkor nagyjából azt látom: morális kötéltáncot lejtettem a ragaszkodás és az elvetés, az igenlés és a tagadás, a szeretet és a gyűlölet két póznája között. Olyasformán viselkedtem, mint aki szülőföldje hű fiaként a mundér becsületének feltétlen védelmére szegődött, ugyanakkor nyers őszinteséggel kiteregeti egy egész népcsoport családi szennyesét.
Ez a kettősség most arról jutott eszembe, hogy rég látott ismerősünk rácsodálkozott: ti még nem települtetek át Magyarországra?
Hát nem. Sem még, sem már, sem egyáltalán. És itt bajban vagyok a magyarázattal. Meg azzal is: miért a maradást kell indokolnom. Nem, nem kalandvágyból élek ma is szülővárosomban, ezt a poént nem sütöm el. De nem is valami elszánt lokálpatriotizmusból: viszonyom mindahhoz, amit Kárpátalja jelent számomra, legalábbis kétféle, a vonzás és a taszítás szépen ki is oltja egymást. Akkor hát? Inertségből? A tehetetlen tömeg helyben maradásáról szóló newtoni törvény lenne rám érvényes? Nem, ezt sem hiszem.
Talán inkább valami hiúsági kérdés lehet ebben. Azelőtt arra sarkallt a dicsvágy, hogy bebizonyítsam: ez a maroknyi magyarság a kárpátok könyökhajlatában sokkal többre és jobbra képes, semmint azt az előző rendszerek évtizedei megengedték. Kevéske szabadság kell, kicsivel több lehetőség, és lesz itt olyan szellemi kibontakozás, hogy ihaj! Ezzel a szándékommal azonban – irodalomszervezőként, kiadóként, lapszerkesztőként – csúfos kudarcot vallottam. Nemcsak azt kellett felismernem, hogy azelőtt sem a körülmények, inkább képességeink korlátjai hátráltattak bennünket, hanem azt is, hogy a mindenkori szerény teljesítményeket a cenzúra magasabbra emelte akkor, mint most a szólásszabadság. Ennél súlyosabb az a tanulság, hogy a sérelmi magatartás rezervátumán kívül könnyűnek találtatik mindaz, ami odabent értékesnek látszik. Ezért aztán nem is bomlik a karám: most már nem kívülről építik, hanem belülről tartják.
Ezek a felismerések alakították ki újabb hiú ambíciómat: bebizonyítani, hogy nem ez, nem ilyen, nem ennyi a kárpátaljai magyar szellemi élet, igazolni, hogy élni tudunk a felkínált szabadsággal, nem veszünk el a tágasságban, megálljuk helyünket az egyetemességben. Minthogy azonban abból a bizonyos karámból kifaroltam, szervezés, szerkesztés és kiadás helyett csak a magam íróságára hagyatkozhattam. És ha már magamat tettem tárgyi bizonyítékká, akkor nyilvánvaló, hogy nem változtathatom meg a helyemet, mert a kárpátaljaiságról csak kárpátaljaiként tehetek hiteles vallomást. A vallomásom pedig vagy terhelő, vagy magasztaló aszerint, hogy éppen hol egyensúlyozok a két pózna között. Leginkább azonban mindkettő egyszerre, mert a kötél közepén billegve fontosnak tartom elmondani, miért szeretek itt élni, miben látom a kisebbségek kiváltságát, milyen egyedülálló tapasztalatokhoz juthat az, akinek megadatott, hogy birodalmak, nemzetek, nyelvek és vallások határmezsgyéjén éljen – mint ahogy azt sem hallgathatom el, miként demoralizálódik és morzsolódik fel az a közösség, amelynek ünnepi mundérja alól egyre inkább kilátszik köznapi szennyese.
Megjelent: Új Szó (Pozsony), 2006. nov. 4.