Balla D. Károly
Ő hívott meg minket, ezért azt gondolta, neki kell a pincérrel tárgyalnia. Az édességeknél nyílt ki az étlap, így desszerttel kezdte, levessel és főétellel folytatta, majd sorolt italokat, köreteket. Fel sem merült benne a vendégek elsőbbsége, udvariassága abban nyilvánult meg, hogy interjúkat készített velünk, vajon nem épp azt kérjük-e, amit ő. Ha ugyanazt, akkor nyugtázta a bölcs döntést, de ha nem, olyankor kicsit ingerülten rákérdezett, mégis, mi mást. Nem tette egyértelművé, az italok közül melyik az aperitif és melyiket fogyasztjuk majd a húshoz, nem vette figyelembe, ha valaki előre kérte a kávét. Meghagyta nyitott kérdésnek, elő- vagy záró étel lesz-e a sajttál. Értetlenkedett, amikor a feleségem nem kért sem levest, sem főételt, csak nagy adag görögsalátát. - Ja persze, a savanyúság! - csapott a homlokára, és gyorsan uborkákat és káposztákat rendelt, bele a közepébe.
Szegény pincér udvariasan, ám eredménytelenül próbálta fenntartani a fogásonkénti és személyenkénti felosztást, majd letett erről. De még kérdezett.
- A bécsi szeletet rizzsel parancsolja vagy burgonyával?
- Igen! - vágta rá Gyuri meggyőződéssel, és már lépett is tovább, kétségbeesésben hagyva a felszolgálót, aki noteszában előre és hátra lapozva már azt sem tudta, vacsorázni jöttünk-e vagy csak azért, hogy felborítsuk a menüt, az étrend folytonosságát és az ő lelki békéjét. Lassan beletörődött helyzetébe, feladta a harcot, nem szólt többet, csak jegyzetelt. Arra gondolt, vajon miként tudja majd a konyhán leadni a rendelést úgy, hogy a szakács meg ne kergesse a nagy húsvágó bárddal.
Mikor Gyuri saját ehetnékjét és a körünkben készített közvélemény-kutatás összesített eredményét maradéktalanul bediktálta, a pincér még egy utolsó kísérletet tett annak megtudakolására, mégis, milyen sorrendben hozza ki mindezt, ám barátunk huszárvágással elejét vette minden további gasztronómiai fakszninak:
- Hozzon ki mindent, és mi majd úgy esszük, ahogy akarjuk.
De mi már nem voltunk benne biztosak, akarjuk-e egyáltalán.
Amikor fizetésre került volna a sor, nem figyelt ránk senki. Kerülték nemcsak asztalunkat, tekintetünket is. Ám barátunk tudta, mivel hívhatja fel magára a figyelmet. Megfogta hatalmas levéltárcája sarkát, magasba emelte és nyújtott karral széles hadonászásba kezdett vele. Jött is a főúr, mondta a végösszeget. Gyuri nagy címlettel fizetett és megvárta, amíg az összes fém aprót leszámolják elé az asztalra. Aztán utálattal eltolta az érméket, "na ne garasoskodjunk". Ez volt a borravaló. És ez volt a törzshelyünk, amíg Gyuri meg nem hívott ide vacsorázni.
Megjelent: Népszava-Online, Szép Szó, 2006. júl. 15.