Érvénytelen igen

Balla D. Károly

Érvénytelen igen

2004-ben, az emlékezetes december 5-i népszavazás másnapján zaklatott hangú bocsánatkérő levelet kaptam egy ismerősömtől. Azért kért elnézést, mert a kettős állampolgárságot érintő kérdésre a magyar állampolgárok nem mondtak igent.

Megnyugtattam, hogy amúgy sem aspirálok magyar állampolgárságra, nem gondolom ugyanis, hogy nemzeti identitásom effajta megerősítésre szorul. Amúgy sem hinném, hogy a politikai hazardőrök ámokfutásaként indult, majd az egész közéletet felkavaró belpolitikai hacacárévá vált ügyben neheztelni kellene azokra, akik őszintén szavaztak (akár így, akár úgy), illetve azokra (és ők voltak többen, ezért lett érvénytelen a referendum), akik távol maradtak. Nem lehetett ebben a kérdésben okosnak lenni, fejtegettem, mert a magyar politikai jobboldal érzelmi zsarolással csapdahelyzetet teremtett. Ha nem szavazol igennel, akkor testvéreidet elutasító rossz magyar vagy; ha viszont igennel szavazol – mondatta a józan ész –, akkor voksoddal önérdekei szerint helyezkedő politikai csoport hatalmi ambícióit támogatod. Igaz, jó lelkiismerettel az akkori Gyurcsány-kormány propagandáját sem lehetett elfogadni, mert többek között szociális demagógiára, bevándorlásellenességre alapozott.

A kérdésre, hogy akkor szerintem mi lett volna a helyes magatartás, annak a szavazónak a példáját hoztam fel, aki az urnák elé járult ugyan, be is dobta a céduláját, de ráírta, hogy „ez érvénytelen igen szavazat”. Ellentmondásos helyzetben ez az abszurd válasz teljesen logikusnak tűnt.

Ám 2004-ben a szavazópolgárok hiába nem mondtak igent arra, hogy a parlament alkosson törvényt a kettős állampolgárságról, a 2010-ben felállt új Országgyűlés ezt – elsöprő többséggel – megtette, s a törvény augusztus 20-án hatályba is lépett. Nem csupán a dátum, szimbolikus maga a törvény is, része a hatalomra kerültek nagy nemzetegyesítő ceremóniájának. Megnyugodhatnak azok a határon túliak, akik hat éve sértett aggodalomban élnek, mert ezentúl az anyaország széles kebelére omolva osztozhatnak a nemzet sorsában.

Élcelődő hangom nem jelenti azt, hogy a kettős állampolgárság intézményét ne tartanám kívánatosnak. Legfőbbképpen, ha valóban a külhoniak megmaradását és boldogulását szolgálja. A kettős állampolgárság önmagában azonban semennyit sem old meg a határon túli magyarok legfőbb problémáiból. Érzelmileg lehet fontos, lehet identitáserősítő hatása, de például egyáltalán nem szolgálja a saját országukban olykor eléggé elidegenülten élő magyarok sikeres otthoni integrációját. Adhat biztonságérzetet – de vajon nem ad-e felmentést is egyben? Nem menlevélként, menekülési útvonalat kínáló passzusként működik-e majd a belső zsebben hordott állampolgársági igazolvány akkor, amikor helyben megoldandó problémáinkkal szembesülünk?

És vajon közösségeink megmaradásáért nem lenne-e helyesebb azt hangsúlyozni, hogy a Magyarország határain túl élő magyarok mindenekelőtt nyelvük és kultúrájuk (nem pedig szimbolikus állampolgárságuk) révén integrálódhatnak a magyar nemzetbe?  Illetve nem a saját országukban kiépítendő ütőképes politikai képviselet és hatékony önrendelkezés megteremtését kívánná-e inkább a nemzetstratégia?

De ne legyek naiv! Az elsődleges cél nem a határon túli közösségek megtartása és felvirágoztatása – ez csak az akció fedőszlogenje. A valódi cél a politikai nemzet kiterjesztése azokra, akik nagy többségükben a jobboldal potenciális szavazói. Már a hivatalos nyilatkozók sem cáfolják (így Semjén Zsolt is célzott rá a köztévében augusztus 20-án), hogy nem kizárt a választójogi törvény olyan átalakítása, amelynek eredményeképpen a külhoni magyar állampolgárok is szavazhatnak a választásokon. Azt viszont a 2006-os kampány óta tudjuk az akkori Fidesz-alelnök Mikola Istvántól, hogy ilyen döntéssel a magyar politikai jobboldal húsz évre bebetonozhatja magát a hatalomba.

Hiába tűnik tehát nemes gesztusnak a magyar állampolgárság ránk kínálása, ha én közben látom a szentek maguk felé hajló kezét. Tudva azonban, hogy mily sokan fognak örömmel élni a számukra fontosnak látszó lehetőséggel, a gesztusra válaszul a magam részéről nem mondok kategorikus nemet. Legfeljebb egy érvénytelen igent.

Megjelent: HVG, 2010/34. szám (aug. 25)