Balla D. Károly
Utoljára harminc évvel ezelőtt volt tanítványom, és bizony nem számolhatok be oktatói sikeremről – nem csoda hát, hogy most ódzkodtam egy aktuális kérésnek eleget tenni. Akkor a tudományoknak megszállottan hódoló sokadik éves egyetemista voltam, rajongtam választott tárgyamért, a fizikáért, és elfogadhatatlannak tartottam, hogy a szűkebb baráti körünkhöz tartozó egyik leányzónak a húgát elhúzták az egyetemi felvételin – éppen fizikából. Felajánlottam, hogy órákat adok neki – van egy évünk, ha csak hétvégeken találkozunk, ez akkor is elég az alapos felkészüléshez. Mivel Beregszász mellett laktak, úgy oldottuk meg, hogy egyik hétvégén ő vonatozott be Ungvárra, a másikon én ruccantam ki Beregszászba. Ez utóbbi alkalmak igencsak kedvemre voltak, mert a délelőtti és délutáni másfél-másfél óra mellett és között jutott idő barátkozásra, ráérős beszélgetésre, zenehallgatásra, film- és olvasmányélmények megbeszélésére (és egy finom vasárnapi ebédre is, amit visszautasítani, mint egyetlen fizetségemet, a szülőkkel szembeni udvariatlanság lett volna).
A két nővérrel kis szobájukban eltöltött idő igen kellemesen telt, ezek az alkalmak legszebb huszonéves kori emlékeim közé tartoznak. Bár ízlésünk sokban hasonlított, mindig akadt vitatkozni valónk – és nekem igencsak kapaszkodnom kellett, ha tájékozottságban és gyors észjárásban nem akartam alattuk maradni. A jóízű beszélgetéssel hármasban töltött órák mindig felvillanyoztak, új inspirációt adtak akkor már napi gyakorlattá vált versírói elfoglaltságomhoz. A két leány alakja külön-külön is, de együtt különösen nagy teret foglalt magának gondolat- és érzelemvilágomban. Kicsit talán beléjük is szerettem. Hol egyikükhöz, hol másikukhoz vonzódtam jobban, leginkább talán mégis kettősüket, együttes előfordulásukat kedveltem. A hasznosan töltött fél nap után gyakran el is vittem őket táncolni az akkor vidék-szerte legendás Fehér Kő étterembe. És bár fiatalabbikuk simulékony jelleme, alkalmazkodása, lágysága volt számomra a megközelíthetőbb, nőiesebbnek is őt találtam, minden szempontból őt tekintettem a szerethetőbb személyiségnek – egy potenciális szerelem kialakulását mégis inkább a keményebb vonásokkal rajzolt idősebb nővérrel tartottam elképzelhetőnek: izgatott különlegessége, néha a durvaságig nyers modora, keménysége, konoksága, és nem utolsó sorban a szokványostól merőben eltérő észjárása, gyakran férfilogikával működő technokrata gondolkodása. Meg talán az is, hogy az esélytelenek derűjével kerülgethettem: legbátortalanabb közeledéseimet is azonnal csuklóból kontrázta. Verset mégis írtam hozzá (jelesül első kötetem címadó versét: Álmodj zenét) – de ettől az egyetlen szellemi aktustól eltekintve, akárcsak húgával, vele is maradtunk a tiszta fiú-lány barátságnál.
Amennyire felemelőek voltak a diskurzusaink hármasban (mondjuk az éppen akkor felfedezett Buñuel-filmekről vagy egy kezünkbe kaparintott Dalí-album képeiről), annyira siralmasan ment a tanulás az ifjabbik gráciával. Azt már első óráink során felmérhettem (a newtoni mechanikával kezdtük), hogy tanítványomat bizony nem véletlenül húzták el a felvételi vizsgán, őszintén szólva még azon is csodálkoztam, miként tudott e tárgyból leérettségizni (no meg: vajon miért is akart éppen a mérnöki karra bejutni?). Teljesen hiányzott nála az a fajta gondolkodásmód, ami ehhez a tudományághoz szükséges. Az egzakt ismeretek iránti elfogódottságomban már-már úgy láttam, hogy a valóságérzékelése is hiányos, mivel egy aláhulló golyóban, lejtőn csúszó téglában, kilőtt lövedékben képtelen meglátni a fizikai testet, képtelen problémaként felismerni az effajta helyzeteket, és képtelen azon nagyszerűségükben érzékelni és megfejteni az erő, a tömeg, a sebesség, a gyorsulás, az idő és a megtett út összefüggéseit. Első feladatomul tehát azt tűztem ki, hogy megszerettetem vele a fizikát. De semmire sem mentem a lelkesedésemmel, az Öveges József könyveiből merített izgalmas példákkal, hiába áradoztam arról, mi felemelő érzés, ha a konkrét helyzetekből levonható általános törvények révén átéljük a világ megragadhatóságát és lépéseket tehetünk az emberi megismerés göröngyös, ám gyönyörű útján. Amelyen elindulni ő láthatólag vonakodott. Megnyesegettem hát az ambícióimat, megszerettetés és lelkesítés helyett áttértem az anyag száraz átadására. Amíg magyaráztam, nem is volt semmi baj: általában tudta követni a leíró részeket, ha visszakérdeztem, értelmezve felmondta a hallottakat, nem volt nagyobb gondja a matematikai apparátus használatával sem (a matekban láthatóan járatosabb volt, mint a fizikában). Mégis menni fog ez, gondoltam elégedetten. Ám amikor a következő alkalommal tovább akartam lépni, kiderült, hogy az előző óráink anyagát tökéletesen elfelejtette, szinte semmit nem volt képes felidézni abból, amit egy héttel korábban tökéletesen érteni látszott. Kezdhettem hát elölről.
Hogy ne kelljen folyton a korábbiakra visszatérnem, házi feladatul szabtam számára, hogy amit vasárnap átadok, azt hét közben a könyvből bebiflázza. De ehhez nemigen fűlött a foga, a következő héten rossz diákként – de bájos mosolyát és nőiségének egyéb kellékeit felhasználva – sorolta a kifogásait és kibúvóit, miért nem tanult meg egy betűt sem a feladott leckéből. Nem tudtam rá haragudni, de elsiklani sem akartam a történtek felett: ahelyett, hogy nagyvonalúan továbbléptem volna az anyagban, örökösen visszakanyarodtam a már átrágott témákhoz. Addig nem zárhatjuk le a mechanikát, makacsoltam meg magam, amíg meg nem tanulja egyszer s mindenkorra, mi a különbség a tömeg és a súly között. Konokságért ő sem ment a szomszédba, hétről hétre alapos módszerességgel elfelejtette, miben is áll e két fizikai mennyiség között az alapvető eltérés.
Nem is jutottunk túl a newtoni mechanikán.
Óhatatlanul ezek az emlékképek merültek fel bennem, amikor egy tőlünk nem messze lakó, az irodalom és művészetek iránt erősen érdeklődő fiatalember szülei azzal kerestek meg, elvállalnám-e fiuk okosítgatását. Szabadkoztam: egyrészt nincsen erre feljogosító képzettségem (a fizikát 7, a bölcsészetet 9 elvégzett szemeszter után hagytam ott), másrészt valószínűleg eléggé rossz a pedagógiai érzékem (a fenti eseten kívül erre más bizonyítékom is van: gyerekeinket iskolás korukban nem igazán tudtam korrepetálni, percek alatt ideges lettem, felemeltem a hangomat – hogy lehet ezt nem tudni!!? –, s miután párszor pityeregve távoztak, később már nem is kértek segítséget). Harmadjára pedig: egyáltalán nincs a fejemben olyan rendszerezett ismeretanyag irodalomból vagy bármi másból, ami alkalmas lenne az átadásra, illetve aminek kívülem bárki más hasznát vehetné. (Igen: én adaptálódtam a saját tudásomhoz, megtanultam abból gazdálkodni, amit mohó tudásvágyam éveiben nem túl nagy rendszerességgel felhalmoztam, belekapva hol a reál-, hol a humán tudományokba, habzsolva, de meg nem jegyezve a görög mitológiát, alapismeretek nélkül előreszaladva a filozófiában az egzisztencializmusig, irodalomban, zenében, festészetben évszázadokat átugorva jutva a legmodernebbekig. Kialakult az ízlésem, van véleményem a világról és annak dolgairól – de ezek külön bejáratú, saját használatra szóló viszonyulások, amelyek gyakran anélkül hatnak, hogy meg kelljen fogalmaznom őket – hát mit kezdhetne ezzel olyan valaki, aki nem én vagyok?
De a szülők győzködtek: nem érettségire vagy egyetemi felvételire kellene felkészítenem az ifjút, egyiknek utána van, a másikkal nem is próbálkozik: mesterembernek szánják, szakmát tanul (műbútorasztalos és restaurátor lesz) – nekem inkább az általános műveltségét, szépérzékét kellene palléroznom, és hát, ami ennél is fontosabb, ha van neki olyan, akkor a költői tehetségét kibontanom. Jól emlékeznek rá – érvel egymás szavába vágva a mama és a papa –, milyen széleskörűek az én ismereteim, már az iskolai dolgozataimban a görögöktől idéztem, verseket is a írtam a faliújságba, tantárgyi vetélkedőkön jeleskedtem, később pedig milyen ékesszólóan beszéltem történelmünk nagyjairól mindenféle évfordulós rendezvényen, milyen okosakat mondtam szavalóversenyek zsűrielnökeként… Na és hány „szép” könyvet írtam!
Nehéz helyzetbe kerül az ember, ha olyanok kérnek szívességet, akik félig-meddig barátai – ráadásul a hiúságára igyekeznek hatni.
A nálam valamivel idősebb papát „magyar mozgolódásaink” idejéről ismerem, egyik motorja volt a beregszásziak első szervezetének még az 1980-as években, amikor a hatóságok éberségének hiánya okán egy irodalmi-művelődési klubból nőhetett ki a beregi magyarok érdekvédelmi szervezete. De az is ő volt, aki 1991-ben elsők között szállt szembe az akkori vezetőséggel, főleg az autonómia-vita okán (emlékszem, akkor azzal érvelt, hogy a kárpátaljai magyar autonóm körzetet vagy ki kellett volna kiáltani a moszkvai puccs idején, netán közvetlenül utána, vagy pedig (mivel ezzel elkéstünk és megvártuk a független Ukrajna létrejöttét és megerősödését) a kérdést csakis Ukrajna politikai vezetőinek előzetes megnyerése után érdemes napirendre tűzni: ő hajlandó Kijevbe utazni és az ügyben néhány korsó jófajta beregi bor kíséretében és jövőbeni kárpátaljai gazdag vendéglátások ígéretével eljárni – vannak bizonyos összeköttetései, ismer fontos embereket, akik ismernek még fontosabbakat. Ha azok rábólintanak, akkor van értelme beadványt írni, kérvényezni, állást foglalni, nyilatkozatot tenni. Sosem tudjuk, meg, milyen eredménnyel járt volna sajátos lobbyzása, de annál alighanem nagyobb sikerrel kecsegtetett, mint az 1991. decemberi népszavazás, amelyben Kárpátalja lakossága óriási többséggel voksolt a terület autonómiájára – utóbbi hozadéka ugyanis éppen a semmivel egyenlő, az ukrán törvényhozás még csak napirendre sem tűzte a kérdést az elmúlt közel két évtizedben (ennyit a népakaratról, avagy a tömeg politikai súlyától).
A mama meg éppenséggel iskolatársam volt, hetvenvalahányban egymás mellett ültünk tanintézetünk komszomolbizottságában, őtőle vettem át a roppant fontos megbízatást, a Vörös Nyomolvasók munkacsoportjának a vezetését, amely csapat tevékenysége irányításom alatt lényegében abból állt, hogy a győzelem napján, május 9-én meghívtuk az iskolába ugyanazt az egy veterán kommunistát (akit elvben minden alkalommal mi kutattunk fel – így olvastuk a vörös nyomokat), és aki minden esztendőben elmesélte ugyanazokat a frontélményeit – a találkozóról aztán a helyben készült fényképek és az országos évfordulót méltató újságkivágások felhasználásával úgynevezett tematikus albumot állítottunk össze (veretes mondatokból álló összekötő szövegét magam fogalmaztam), ezt minden évben bemutattam az össziskolai beszámoló-választó komszomolgyűlésen, majd leadtam a pártitkárnak, aki elégedetten betette az „internacionalista klubnak” berendezett osztályterem egyik szekrényébe (a többi hasonló mellé) – és ezzel a dicső munkánk arra az évre le is zárult.
Nos, hát hogyan utasíthatnám vissza két ilyen szülő kérését? Mindketten részei a múltamnak, egy-egy darab történelem. S ha még hozzáteszem, hogy a mamával az irodalom berkeiben is együtt kezdtünk csalitozni, amikor is a Kárpáti Igaz Szó c. napilap melletti ifjúsági irodalmi stúdió gondoskodott arról, hogy az ifjú tollforgatók a szocialista realizmus oly kívánatos elveihez és módszeréhez igazodjanak, és elárulom, hogy akkori kolleginám egyetlenegy megírt és félénken felolvasott lírai etűddel évekre elnyerte e társaság örökös tagságát (noha soha többet nem írt semmi mást) – akkor talán érthető, hogy a mostani felkérésére rábólintva abban is bíztam, talán a csemete sem sokkal termékenyebb a mamánál, így én az elmepallérozásra fektethetem a súlyt, nem pedig tömegével írt zsengék elbírálására. Százszor inkább művelt bútorasztalos legyen belőle, semmint oktatói botom csinálta költő.
Megjelent: Mozgó Világ, 2010/június