Balla D. Károly
2005. március-április
Hónapról hónapra kevesebb vízdíjat fizetünk. Mielőtt bárki azt hinné, hogy Ungváron (netán Ukrajna egészében) csökkennének a közüzemi díjak, azt sürgősen ki kell ábrándítanom: épp ellenkezőleg. Nem a szolgáltatás olcsóbb tehát, hanem mi fogyasztunk egyre kevesebb vizet. További találgatás: a zöld mozgalom megszállott híveivé váltunk, és a föld ivóvízkészlete feletti fokozott aggodalmunkban olyannyira korlátoztuk a fogyóban lévő természeti kincs felhasználását, hogy az emelkedő árak ellenére a családi költségvetésben mind kisebb tételt képez a vízdíj. Nem talált. És hibás lenne az a feltevés is, hogy anyagi megfontolás vezetett bennünket a fokozott takarékoskodáshoz. Nem, nem, egészen más történik.
Városunk közművei jórészt még világháború előttiek, és bár sok mindent kicseréltek, fejlesztettek, új alrendszereket építettek az elmúlt évtizedekben, a vízrendszerünk egészét mégis egy 30 ezres kisváros igényei alapján tervezték, és érthetően nem tudja az azóta 120 ezer fölé duzzad lélekszámú lakosságot kiszolgálni. Más problémákról is hallani: a szivattyúk, derítők, szűrő és fertőtlenítő rendszerek karbantartására mindig kevesebb pénzt fordítottak, mint amennyire szükség lett volna, így állandóak a meghibásodások, üzemzavarok, leállások – különösen így van ez az elmúlt másfél évtizedben, mióta a működőképesség látszatát fenntartó szovjet szigort az ukrán szabadosság váltotta fel. Folyamatos a körbetartozás is: a lakosság elmarad a vízdíjakkal, a vízmű nem fizet időben az áramszolgáltatónak, így az utóbbi korlátozza a villamos energiát, miáltal kevesebb szivattyút lehet üzemeltetni, ezért csökken a lakosságnak juttatott vízmennyiség – amiért persze kevesebbet kell fizetni.
A helyzet talán még soha nem volt ilyen kritikus. A Vár-hegyen lakunk, a vízmű egy másik magaslaton, a Kálvária-hegyen működik, így a város alacsonyabban lévő negyedeihez képest nálunk mindig gyengébb volt a víznyomás, de ez régebben nem okozott gondot. Az első igazi problémák akkor jelentkeztek, amikor a nyomáscsökkenés miatt a gázbojler automatikája biztonsági okokból folyton lekapcsolt. Bizony – teljesen szabályellenesen – ki is kellett iktatni a védőrendszert, különben soha nem lenne meleg vizünk: soha nincs akkora nyomás, hogy a bojler érzékelője engedné a gázt égetni. Így aztán nagyon oda kell figyelni használat közben, mert a buherálás óta a rendszer akkor sem blokkol, ha a szolgáltató teljesen elzárja a vizet. Márpedig örökösen elzárja!
Évtizedes ungvári gyakorlat: bizonyos napszakokban különböző helyeken szünetelt a vízszolgáltatás. Ez érvényes volt a történelmi városrészre és több új lakónegyedekre is, főleg a jobb-partiakra: az Ungnak ezen az oldalán élők tisztított folyóvizet isznak, és az ellátás a fentebbi okok miatt mindig akadozott (a bal parton elterülő városrész főként karsztvizet kap).
Érdekes adalék: ha az ember a lakáshirdetéseket olvasgatta az újságokban, felfigyelhetett egy állandó formulára: a „víz van állandóan” tényét feltétlenül közlik a hirdetők – mint értéknövelő körülményt; ha ezt nem szögezik le, gyanakodhatunk a permanens vízhiányra.
Mostanra a mi környékünkön a helyzet úgy fordult meg, hogy nem a vízszolgáltatás szünetel néhány órára, hanem a hiány tart egész nap, és csupán néhány órára „engedik meg a vizet”, ahogy az ungváriak mondják. Ez minálunk eddig napi háromszori 2-3 óra volt: reggel 5-től 7-ig (aztán az emberek elmennek dolgozni, minek nekik víz!), majd délben 11-től 13-ig, végül délután öttől kb. este 8-ig. Ehhez hozzá lehet szokni, még ha sok kellemetlenséget is okoz. Mára azonban ezekben a szűk órákban is olyan gyenge a nyomás, hogy egyszerre csak egy családtag használhatja a vizet: ha valaki mosakszik a fürdőszobában, akkor a konyhában mosogatni már nem lehet, sőt, amíg valahol nyitva van egy csap, addig még a vécétartályok sem telnek meg. A krízis pedig azzal állt be, hogy a déli két órányi vízszolgáltatást néhány hete egyetlen órára csökkentették. Hattagú és többnyire kizárólag az itthoni vizet használó családunk (két nyugdíjas, két itthon dolgozó szabadúszó) számára egyszerűen kevés az a mennyiség, ami a nap folyamán kifolyik a csapból. Így aztán sovány vigasz, hogy fizetnünk is alig kell érte.
Elárulok még valamit. A vízóránk nem csupán azért pörög havonta egyre kevesebbet, mert csökken a rajta átfolyó víz köbtartalma… Hanem mert gyakran meg is akad! Eddig csak kvantitatív dolgokról beszéltem, elhallgatva a minőségi problémákat: nos, a vízgyűjtő edények alján szépen összegyűl a rozsda és a finom homok, a csapok szűrője pedig állandóan eltömődik. Egy-egy rakoncátlan kvarckristály pedig a vízóra kerekeit is meg-megakasztja.
*
A világ minden tájáról e-mailben érkező reklámlevelek között néha érdekesebbek is akadnak. 2-3 hetente kínálnak főiskolai és egyetemi diplomákat megvételre, bármelyik volt szovjet tagköztársaságból. Száz százalékos biztonságot és titoktartást ígérnek, és még fizetni is csak utólag kell. Kíváncsi lennék az árakra!
Kijevi lakásajánlatot is kaptam, ez viszont épp az árával lepett meg. 4 szobás összkomfortos, emeletes tömbházban, metróállomással szemben, parkra néző ablakokkal – 117 ezer USD. Nem mondom! Ungváron hasonló a felébe sem kerülne. Anyósomék beregszászi házát 15 ár telekkel pedig tizedéért sem tudjuk eladni.
*
Az ebben az ügyben vallott ellenkező nézetei ellenére szerintem a pápát is megillette volna a kegyes halálhoz való emberi jog. Sokan és sokfélét írtak erről a nyilvános agóniáról és az egész pápashowról, voltak szélsőséges őszinte vélemények és képmutató ájtatos nyilatkozatok is bőven. Én csak a magam érzéseiről számolhatok be: az egyébként sok megnyilvánulása okán tiszteletre méltó II. János Pált – mint jelenséget – éppen a média túllihegése tette számomra ellenszenvessé. Hogy ebben a Vatikán remek partnernek mutatkozott – az meg éppenséggel az egyházat minősíti.
Ugyanígy szerintem érzelmileg inkább ellenszenvet és nem részvétet eredményeznek a folytonos kárpátaljai koldulómozgalmak. Össznépi magyarországi kampányok folynak a legkülönbözőbb külhoni intézmények megsegítésére, naponta ad hírt (reklámot?) a média a beregszászi színház javára adott jótékonysági koncertekről (ezek némelyikének műfajától és nívójától színházunk főrendezőjének az ízlése alighanem hanyatt vágná magát); egyik helyi lapunkban meg azt olvasom, hogy a beregszászi főiskola vezetői budapesti sajtótájékoztatón kezdeményeznek adományozó kampányt (és a magyar köztársasági elnök és felesége már meg is tette felajánlását); egy másik lap másik cikkének meg ez a címe: „Országos gyűjtés a Drugeth Gimnázium javára” (országon „természetesen” magyarhon értendő) – tehát az új ungvári tanintézmény sem akar kimaradni ebből a jóból. Tudom, nehéz okosnak lenni ebben a kérdésben, és a még oly óvatos ellenvetésekkel se lehet népszerűséget szerezni sem a támogatást kérők, sem az azt nyújtók körében. Mégis azt mondom, nincs ez így rendjén, és bár elhiszem, hogy minden segítség jól jön, ám a kampányszerű lebonyolítás viszolyogtató, az ügy érzelmi megítélését illetően pedig kifejezetten kontraproduktív. Régi vesszőparipám az is, hogy a támogatások csökkentik a támogatottak probléma-megoldó képességét, kreativitását, teljesítmény- és színvonal-orientáltságát.
Mindez most arról is eszembe jut, hogy egy a témában érdekelt alapítvány ankéttal keresett meg, munkájuk hatásfokát, ellentmondásait és eredményeit illető kérdéseket tettek fel. Bevezetőjükből kiderül, a kuratórium is úgy érzi, ideje lenne a szőnyeg alá sepert bajokat előkotorni, ezért szeretnék munkájukat, módszerereiket megújítani. Nekem kétségeim vannak, nem hiszek abban, hogy a támogatási rendszerben bármilyen tényleges és lényegi változás lehetséges lenne addig, amíg a legfelsőbb politikai szinten nem történik gyökeres szemléletváltás. Amíg a határon túli magyarság problémáját a pártok saját ütőkártyájukként akarják kijátszani, addig nincs esély arra, hogy az állami pénzből fenntartott és közvetve politikai célokat szolgáló alapítványok működésében érdemi változás történjen. Nem a vizsla a hibás abban, ha a vadász hol a rókák, hol a farkasok csapatát favorizálja a szervezetlen nyulak és őzek ellenében.
*
Ritkán látott két barátom látogatott meg a napokban. Az iskolaigazgató, szokása szerint, az ukrán oktatási rendszer képtelenségeiről, működésének belső ellentmondásairól beszélt, arról, milyen társadalmi következményekkel járhat mindez. Például: mivel egyáltalán nem szabad buktatni, így az érettségi bizonyítványnak már semmilyen presztízse nincsen, és mivel maga a tudás sem képezi a társadalmi megbecsülés tárgyát, ezért diákjaik egyáltalán nem motiváltak a tanulásban és a sikeres előmenetelben. Többségük életcélja valami gyors meggazdagodást eredményező „biznesz” mielőbbi nyélbe ütése: épp elég hasonló példát látnak maguk előtt. Akadnak, akik még le sem érettségiztek, és máris vastagon üzletelnek, havonta többet keresve, mint mérnök apjuk, pedagógus anyjuk. Ennél is keserűbben beszélt barátom az iskola új szárnyának építése körüli immáron évtizedes huzavonáról. Arra a halkan kimondott következtetésre jutott, hogy az építkezés befejezésének nem egyszerűen bürokratikus vagy pénztechnikai akadályai vannak (mint mondják neki az alsóbb és felsőbb szintű illetékesek), sőt, még csak nem is megfelelő anyagi keretek hiánya vagy a nemzetiségi tanintézmény igényeinek diszkriminatív elbírálása képezi a legfőbb gátat – hanem az, hogy a hasonló beruházásokra a megyének évente átutalt összegek jó részét rendszeresen és központilag elsikkasztják. Tételesen bizonyítani ezt persze nem tudná, de a meztelen falaival, morzsolódó tégláival, üresen ásító ablakival tüntető, évtizede befejezetlen és semmire sem használható épülettorzó talán mégis bizonyítéka lehetne egy s másnak.
Nem tudott derűsebb történetekkel szórakoztatni a magánvállalkozóként ügyvédi irodát vezető barátom sem. Kis cége szakmai tanácsadással foglalkozik, külföldi vállalatok jogi képviseletét látják el, beruházási projektumokat menedzselnek – és a végsőkig elkeserítő, amit a törvényi szabályozás és a végrehajtási nehézségek terén tapasztalnak.
Mindez számomra azt jelentette, hogy akik az „ukrán élet” sűrűjében mozognak, akik átlátják a vállalkozói és hivatali szféra működését, akik tisztában vannak az országban uralkodó pénzügyi és jogi folyamatokkal, azok továbbra sem sok reményt fűznek a térség felvirágzásához. „Kívülről” hiába fest úgy, mintha 8-10 siralmas szűk esztendő után azért valami felívelés mégis elkezdődött volna – bizony, „odabentről” rosszabbnak látszik a helyzet. Ötven éven belül nem lesz itt rendes civilizált élet, állítják. A társadalom oly mélyen demoralizált és annyira szétziláltak a viszonyok, hogy rövid távon semmi jóra nem számíthatunk. Azt már én teszem hozzá, hogy mindezt még tetézi annak a politikai erőnek a hiánya, amelynek egyszerre állna mind hatalmában, mind érdekében, hogy más vágányra terelje az országot.
Úgy fest, nem csak a vízóránk fogaskerekei között csikorognak a homokszemek.
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/május