Balla D. Károly
Alig indultunk el a gyéren világított folyosón, a lányok, akikkel együtt jöttem fel a szőlőhegyre, hirtelen elbúcsúztak tőlem és mire észbe kaptam, már belibbentek oda, ahol ágyuk várta őket s ahonnan tömény nőstényszag csapott ki. Mire megkérdezhettem volna, merre vannak a fiúszobák, már egyedül maradtam a kietlenségben. Tettem pár lépést, tépelődtem, aztán benyitottam néhány ajtón. Mindenütt ugyanaz a kép fogadott: a vaksötétből halványan kirajzolódó világosabb foltokon, akárha saját kipárolgásuk légpárnáin, embertestre emlékeztető sötétebb idomok hevertek lágy hullámzásban. Hiába mentem át a másik épületszárnyba és kukkantottam be az ottani szobákba, egyetlen égő olvasólámpát sem találtam, nem nyitottam rá kártyázókra, nem botlottam egymáshoz átszökdöső szerelmesekbe, nem szűrődött ki sehonnan zsivaj, zene vagy énekhang. Halálosan mély álmát aludta az egész kollégium, mindent magába foglalt az épületnyi hortyogás, mintha még a folyosók is a fújtató tüdők ritmusában hullámoztak volna.
A fenébe, miért is nem jelentkeztem be ide a többiekhez hasonlóan napközben, miért nem foglaltam le az ágyamat, miért gondoltam, mindez ráér a vetélkedő után.
Nem számíthattam rá, hogy a zsűri elnöke többedmagammal meghív kis paraszt-barokk házába, s hogy ott időzünk majd késő estig. Udvariatlanság lett volna elutasítani az invitálást, meg hát imponált is nekem a dolog: egyetlen fiúként öt leányzóval feszíthettem a kisváros utcáin odafelé, élveztem az emelkedett beszélgetést az idős tanárnőnél, idefelé pedig, amíg a város szőlőhegy-felőli részére értünk, incseleghettem a lányokkal a kihalt estében. Bár inkább ők incselegtek velem, belém karoltak, eljátszották, mintha azon civódnának, melyikük tetszik nekem jobban, én meg ahelyett, hogy zavarba jöttem volna, mint otthon normális esetben, itt ebben az idegen sötétségben kedvemre volt a játék. A nap hősének éreztem magam, remek fogalmazást írtam a versenyen, ezzel kiérdemeltem a szigoráról ismert tanárnő meghívását, nem vallottam kudarcot az irodalmi diskurzusban, és most ezek a lányok…
Ügyeletesnek csak kell lennie valahol, gondoltam. Talán fent az emeleten. De ahogy a csaknem teljes sötétségben végigmentem a zárt ajtók előtt és kiértem az előtérbe, ahol valamivel jobb volt a világítás, már semmi kedvem nem volt a vakon ásító lépcsőházba belépni. Örültem, hogy látom a kijáratot, hogy nem tévedtem el a labirintusban, nem szippantott be valamelyik áporodott levegőjű álombugyor, hogy többé ne szabadulhassak az épület sajátlélegzésének túlvilági ritmusából.
Már-már pánikszerűen távoztam, eszembe sem jutott a portásfülke feketeségébe bekukkantani, vajon hortyog-e benne valaki. Ahogy jövetelünkkor, most is könnyen nyílt a súlyos vasajtó, vigyáztam, be ne csapódjon mögöttem, nem akartam lármát kelteni, nehogy felriadjon álmából mögöttem a roppantul szuszogó állat.
Ahogy baktattam a város felé, formáltam a mondatokat, amelyekkel elvárásainak megfelelő szinten elmesélhetem a tanárnőnek, miért fogadom el mégis korábban tett szállásajánlatát. Vajon meg lesz-e velem elégedve, amikor Babitsra utalva a cet gyomrából való szabadulást említem és azt mondom, „akárha saját kipárolgásuk légpárnáin, embertestre emlékeztető sötétebb idomok hevertek lágy hullámzásban”.
Mint a vetélkedőn, most is fogalmazást írtam, s ebben nem zavarhatott meg, hogy amíg vissza nem értem a városba, végig csúfondáros leánykacagást hallottam a hátam mögül.
Megjelent: Népszava, Szép Szó, 2006. június 10.