Balla D. Károly
A vízi világba télen vetheted legmélyebben a tekintetedet. Amikor beáll a folyó, s hogy ne szórhassák szét a fényt, a fodrokat simára vasalja a fagy. Amikor már rá lehet merészkedni, de még nem túl vastag a páncél. Mielőtt ráesne a hó. Mielőtt belepné az erőmű kéményéből pernyéző korom. Mielőtt az olvadásban elhomályosodna. Amikor még olyan, mint az üveg, s amit alatta látsz, fedett akvárium. Fölébe óvatoskodhatsz, s ahogy lépdelsz az átlátszó hártyán, kicsit olyan érzésed támad, mintha magán a vízen járnál.
Odalent sötét és világos foltok váltakoznak aszerint, a köveket mennyire lepte be a moha, a lepedék. Első látásra mintha mozdulatlan lenne minden, mintha fenékig jéggé fagyott volna a folyó. De nem: meglátod a félig elhalt csenevész növények hosszú zöldbarna szárait, ahogy lassúdan hullámoznak, mint a lányos házak kapujába állított májusfák szalagjai a kora hajnali szélben, amikor még nem látni a színeket – de mintha mindez lassított filmen történne, mintha nemcsak a pirkadati félhomály fojtaná le a tobzódást, hanem a lomha idő késleltetné visszhangzó mély rianássá a könnyű zizegést.
Megállsz, alig pár méterre a parttól, nézed a halottnak tetsző vízi világot, érzed, ahogy könnyeden, nagyon lassan hullámzik alattad a jég, épp csak annyira, kellemes borzongás fusson át rajtad.
Nem, nem fog beszakadni. Nem kell combközépig zöttyenned a jeges ölelésbe, amelyből csak úgy szabadulhatsz, ha a partig feltöröd magad előtt a páncélt, amely, amint megbomlott, mint a tojáshéj, reped engedelmesen, kigyalogolsz a partra, aki ott várt, harsogva nevet, de fejében már készen az ötlet, töri a vad csicsóka embermagas szivacsos szárát, nagy kazlat rak belőle, alágyújt, heveskedni kezdenek a falánk lángok, árad a forróság, leveheted bakancsodat, a nadrágot, zoknidat, husángokra tűzitek valamennyit, s mint valami harci kopjákat, a lángok fölé tartva táncolják körbe az áldozati máglyát. Párállva illan a nedvesség, helyét elfoglalja a füst átható szaga, amit még hetekkel később is éreznek majd rajtad, ha belépsz valahová.
Most is ott van orrodban az égett szúrósság, ahogy mosolyogva állsz a jégen, talpad alatt a tetszhalott vízi világ, leguggolsz, mennyi részlet, mennyi észrevétlen történés, ahogy egy kő alól kiszabadul és imbolyogva felfelé fut a buborék, ahogy alaktalan szétázott lebegő foszlányok haladnak el alattad kimért lassúsággal, ahogy egészen apró törmelékek görgölődnek a fenékköveken... Milyen szép, gondolod, de nem tudnád megmondani, mit találtál benne szépnek, talán az idegenségét, a némaságát, ezt az elegáns hűvös visszafogottságot… Kedved lenne lehasalni, homlokodat a jégre tapasztani, hogy megláthasd a máskor észrevétlent, a tartózkodó egész tobzódó, izgága részleteit, a szemcsékbe sűrített lényeget, ahogy láthatóvá válnak az áttetszővé rendezett felület alatt, a mindentudó parányokat, ahogy kirezgik a mindenség pulzusát.
Elállt a lábad, felegyenesedsz, nem tudod, a jég emelkedik és süllyed-e alattad vagy csak megszédültél, kicsit oldalra emeled karodat, mint artista a kötélen, úgy egyensúlyozol a part felé, igen, hullámzik a jég, az alászorult levegő jöttödig mozdulatlan buborékai szétszaladnak lépéseid elől. Lélegzik a folyó, játssza az árapályt, de a jég nem reped, nem törik, mintha rugalmas hártya lenne, mintha követné mozdulataidat, mintha már nem is lépnél, magad is úsznál végtelen lassúsággal a lefojtott közegben.
Ahogy a partra érsz, már mennél is vissza, de hiába tennéd, a hegyek mögül most emeli ki busa fejét a nap, csillog a jég, szikrázó tükörré vált, mögötte titkok foncsora, visszaveti a tekintetet.
Felnézel, varjak róják végtelen hieroglifáikat a jegenyék fölött, hideg az ég, hidegebb a jégnél, süvölt felülről a űr szele.
A keményre fagyott sár göröngyein lépdelsz el a sínpárig, felveszed a talpfák ritmusát, kimelegedsz, fújtatsz, mint a gőzős, amikor a tavaszi zsongásban erőlködve újraindul a gyermekvasút.
Elhagyod a lakatlan parkot, a mállott vakolatú indóház régi zsivajokat őrizget, már látszik a telep, hallatszik néhány kivénhedt turbina elégedetlen dohogása, ahogy belefullad az alázúduló víz sistergő morajába.
Hosszan állsz a betonkerítés tövében, kicsit nevetségesnek találod szokott meghatottságodat, a kényszert, hogy sok esztendő múltán sem tudsz elmenni úgy a hídig, be ne kukkants kamaszkorod tiltott kertjébe. Most mégsem húzódzkodsz fel az eperfára, nem lendülsz át a kerítésen, hogy hasmánt elkússz az őrbódé ablaka alatt, nincs már senki, aki őrizné a telepet, hátadat nekiveted a hideg, festetlenül vöröses salakbetonnak, és látod, pontosan látod, ahogy a paradicsomi pár meztelenül hasal a derítő padkáján, körben fázósan felborzolja tollát az október, de a rozsdás csövekből buzgó forró, kéngázt lehelő víz áthangolja az évszakot, felmelegíti a medence betonját, langyos párájába öltözteti az ölelkezőket.
A meg-megerősödő kénes bűz emlékedben felváltja a füst szúrós szagát, a gyönge napfény pirongatja arcodat, hunyt szemed előtt lila karikák, jó ez, istenem, de jó, ahogy elölről a melengető fény, hátulról a hűvösség, azaz dehogy, éppen fordítva, mögötted a nosztalgia testmeleg védelme, nekitámaszkodhatsz, nekifeszítheted a hátad, soha biztosabb fedezetet, előtted pedig a várakozás hideg ultraviolája, nem, nem tudod, mi lesz majd holnap, akarod-e egyáltalán ezt a viszontlátást, érdekel-e kétséges kimenetele, nem lenne-e jobb ott maradni a folyó jegén, szemed csücskében a tűz körül bakancsoddal harci táncot lejtő kamaszlánnyal, vagy idedermedni a kerítéshez, reliefként rászegeződni a betonra, örökre elvesztett boldogságod emléktáblájaként.
Dübörgő zaj riaszt, előrelépsz, fordulsz a robaj felé.
A zuhatagon akkor bukik át egy hatalmas fatörzs, maradék ágait harsogó zajjal töri le az építmény acél ütközője. A hasáb tonnás loccsanással érkezik a derítő gőzölgő vizébe, sebesen végigszeli, egyik csonkolt ága, mint cápauszony, hasítja a vizet. A rönk rátalál a kivezető csatornára, ráérő lassúsággal imbolyog el a hidacska alatt a folyó hidege felé.
Ha követted az útját, láthattad, ahogy előbb könnyeden hasítani kezdte a zsírpapír-vékony jeget, aztán lendületét veszítve törte magának az utat a előtte feltorlódó vastagabb táblák között, majd a helyet keresve, ahol a síkba mind jobban beékelődhet, egy döccenéssel megrekedt.
Ha megfigyelted, láthattad, a varjak eközben változatlan kitartással rótták hieroglifáikat a hideg égre, s jeleikből, amelyeken átsüvöltött az űr szele, ugyanúgy nem értettél semmit, nem értette az erőmű asztmás turbinája, sem a salakbeton-kerítés, a jegenyék, az elhagyott park, az indóház, a sínpár és a talpfák, nem értheti más, csak a parányok, amelyek közé a rönk beékelte magát tavaszig, amikor majd újraindul a gyermekvasút.
(2001)