Alföldy Jenő
A hiány és szinonimái (semmi, nincsen, nihil, eltűnt, nem létező, Godot-ra várva stb.) az újabb irodalom kulcsszava, kulcsfogalma. 20. századi irodalmunkban Ady intonálja a Minden Egész eltörött gondolatát, s az Isten hívószóra a nincsen szót rímelteti. Babits hadjáratot vezet a Semmibe, Kosztolányi a semmiről énekel, s fölcserélhetően használja e két szót: „te Semmi, te Minden”. József Attila is verset ír a Semmiről, az emberarcú Isten hiányáról, az általános világhiányról és – Madách Imréhez hasonlóan – az Űrről beszél. Nagy László Az örök hiány köszörűjén címmel emlékezik meg mesteréről, József Attiláról. Pilinszky a leküzdhetetlen horror vacui-állapotáról, a „levegőtlen prés”-ről ír, Nemes Nagy Ágnes pedig Hiánybetegségeink legnagyobbikáról sóhajtva, lényegében a Gondviselést hiányolja az élettől búcsúzóban. Kálnoky László az ürességről szól megrendítően. Weöres és Tandori domesztikálja a semmi és a hiány rémfogalmait, s a Kosztolányi által felvillantott lehetőséget kibontva játszanak is velük. A világirodalomból csupán Proust Az eltűnt idő nyomában című regényét említem, mely az idő eltűnésével az alább ismertetett mű egyik legfontosabb előzménye. A hiány paradox módon bevált téma, akárcsak eszköze, a szövegben beszédesen elhelyezett hiátus.
E felsorolást indokolja, hogy Balla D. Károly, a kárpátaljai magyar irodalom összmagyar viszonylatban is egyik legmarkánsabb költője és írója, tizenhárom éven át írt regényének nemcsak fő motívumává, hanem stiláris eszközévé teszi a hiányt. S aki majd kimerítő tanulmányt ír erről a műről, meglehetős filológiai apparátust mozgósítva állapíthatja meg, hogy a magyar és világirodalom eszmetörténeti logikája mentén jutott el a Szembesülés megírásáig.
Legjobban megszenvedett élményeit, szerelmi és családi drámáit, kisebbségi-nemzetiségi és európai-magyar küzdelmeit, írói útkeresését, az élet és az írás értelmén való töprengéseit sűrítette ebbe a rendhagyó regénybe. Az Oresztész-legenda parafrázisaként beszéli el szerelmeinek és (az autonóm gondolkodói magatartásról családi érdekből lemondó) apjához fűződő viszonyának történetét. Az, hogy „elbeszéli”, természetesen idézőjelbe kívánkozik, hiszen a mű arról szól, hogy ez nem regény, hanem egy modern Oresztész-regény hiánya. A „regény” önnön hiányával szembesít, ezért Szembesülés. A szembesítési művelet maga a mű: sziporkázó szellemmel, véresen komoly játékossággal megírt műfajegyveleg a regényelmélet, az alkotáslélektan, a műhelymunka, az alkotásra fordított válságállapot, az aforisztikus bölcselet, a paradox gondolkodás és főleg a mindig új kérdésekbe botló önismereti működés jegyében. A szépirodalmi és gondolkodói műfajok, s egyáltalán az írásbeliség minden lehetséges eszközével tágítja a regényműfaj kereteit, miközben a hagyományos regényt elemeire bontja és megsemmisíti. És – mintegy mellékesen – a közép-európai történelemhiány is benne rejlik e regényben.
A lelkiismeretes olvasó megállapíthatja, hogy a műről aligha lehetséges másképpen ítéletet alkotni, mint a beleépített önelemzések valamelyikével. A szerző a könyv lehetséges recepcióját is „beleépítette” művébe. Egyetlen felületet sem hagy, amelyet ne fedne le a legbeváltabb és a legdivatosabb kritikai támadási lehetőségek fölvetésével. Ezeket nem hárítja el, nem ölt golyóálló mellényt: szitává lövi saját árnyékát, a megírtakat és a meg nem írtakat a mindentudás lézerfegyverével, melynek mesteri kezelőjeként nő saját műve fölé. Kritikus legyen a talpán, aki felülmúlja műveletét, az ön-bírálatot.
Pőrébb és kiszolgáltatottabb művel alig találkoztam még. A könyvet nem lehet letenni, amíg el nem olvastuk. Ritkán válhatunk ennyire társszerzőjévé egy remekműnek. Ilyen bensőségesen, bizalmasan és feltárulkozón, nem is tudom, megszólította-e már író az olvasót. Pedig önmagáról, ógörög alteregójáról, Oresztészről és a neki legfontosabbakról mondja el mindazt – sokszor parodizáló humorral –, ami egyszerre személyes és közérdekű. „Őszintesége” mégsem exhibicionista: az író, a műért megszenvedő alkotó mutatkozik meg elsősorban s nem a magánember.
Az olvasó „megszólítása” azért sem puszta szólam, mert a mű elkészült részletei évek óta az interneten terjednek „lélektől lélekig”, magányostól magányosig, modern palackpostaként, s talán mégsem hiába. Ez a közlésforma sokban meg is határozza a regény beszédmódját, mely nyomtatott változatban izgalmas újszerűségek sokaságát kínálja, anélkül, hogy rontana kristálytiszta nyelvezetén.
Nem ítélkezhetünk felületesen arról, hogy miként befolyásolja az írói, költői stílust az írásbeliség és a gondolatközvetítés új eszköze, a számítógép és az internetezés, amelyet lehet a grafomániáig „szeretni” és lehet szívből utálni (mint régen a pacázó lúdtollat meg a Pegazust gebékre váltó postakocsit) – nélkülözni már bajosan tudja az újabb nemzedék. (Balla D. Károly: Szembesülés. 121 fragmentum egy regényhiány környezetéből. Pannónia Könyvek, 2005.)
Megjelent: Új Könyvpiac, 2005/március.