Balla D. Károly
Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2008. június
Az alábbi kis anekdota apám baráti köréből származik, én legalábbis ekként hallottam. De nem lennék meglepve, ha nemzetközi vándormotívumról lenne szó, és az alapszituációt mindig az adott környezetnek megfelelően aktualizálnák a mesélők. A családi legendárium azonban konkrét helyhez, időhöz és személyekhez köti a kis történetet: az ötvenes években járunk, egy ungvári házaspárnál. A férj helybéli magyar, ún. polgári család sarja, az asszony „keleti”, azaz betelepült orosz, jellemzően munkásszármazású első- generációs értelmiségi.
– Kifestetjük a lakást! – jelenti be a feleség ellentmondást nem tűrő hangon. A férj aggodalommal néz végig a félfalnyi hosszú könyvespolcokon, a falakra aggatott festményeken és plaketteken, a bútorokkal jócskán telezsúfolt szobán, szeme megpihen a kristálycsilláron.
– De hát tavaly festettünk – nyögi.
– Muszáj az idén is. Mi, oroszok, minden évben kifestjük a lakást.
– Nálatok, oroszoknál, könnyű. Visszaváltjátok az üres üvegeket, leveszitek a Lenin-portrét a falról, összecsukjátok a vaságyat – és lehet meszelni.
Hogy a rátarti asszonyka megsértődött-e az orosz lumpenproletár életmódjára célzó élcen vagy keményen visszaszólt, gúny tárgyává téve mondjuk a magyar halogatást, arról nem szól a fáma. Válóokként mégsem szolgált a kis affér. Azt meg nem tudom, amennyire a meszelési mánia orosz, a halogatás valóban annyira magyar jellegzetesség lenne-e (még ha fel is rémlik Pató Pál úr alakja), ám annyi bizonyos, hogy a mi családunkban eléggé bevett magatartás. Leginkább gyűjtögető életmódunk miatt alakulhatott ki. Szüleim fiatalon élték meg a háborút és a rákövetkező nehéz időket, jól megtanulták a nélkülözések éveiben, micsoda kincs lehet egy használt cipőtalp, egy fél kilincs vagy egy méter spárga. Így aztán, évtizedeken keresztül mindig mindent eltettek. A konyhánkban azért voltak székek helyett ülőládák, hogy mindenfélét tartani lehessen bennük. Az egyikben például a tönkrement, kiégett elektromos eszközöket őrizgettük, egymás hegyén-hátán a működésképtelen vasalókat, hősugárzókat, villanyplatnikat. A kredencünkben meg volt egy úgynevezett „rosszfiók”, színültig tömve a „hátha egyszer még jó lesz valamire” kategóriájú kacatokkal. A pincénkben ott sorakoztak az időközben lecserélt bútorok és minden egyéb „kár kidobni” besorolású használati tárgy.
És ez a gyűjtögetési mánia, bizony, öröklődik.
A bátyámnak, több évtizeddel az elköltözése után, még mindig nálunk álltak egy pincerészben az autós, motoros alkatrészei és rég elavult híradástechnikai eszközei (csak tranzisztorokból és nyomtatott áramkörökből dobozszámra), a garázsunk pedig úgy tele volt a tulajdonát képező benzines és rég kiürült festékes fémhordókkal, csövekkel, lécekkel, síküveggel, háztartási gépek használhatónak vélt maradványaival, hogy amikor autót vettünk, nem fért be a garázsba; elébb ki kellett üríteni, bátyám nem kis fájdalmára.
Én sem panaszkodhatom, egyfelől az elektromos holmik, hangszórók, rádiós, magnós és lemezjátszós tartozékok, kütyük és ketyerék gazdag tárházát halmoztam fel évtizedek alatt, másfelől nyomtatványok, irodaszerek, különböző méretű és minőségű papírok tekintetében rendelkezem kereskedelmi mennyiségű készletekkel. Indigóból például egy szorgos gépíró munkájához fél életre elegendő tartalékaim voltak még évtizeddel azután is, hogy teljesen áttértem a számítógépre. Ezt a kincsemet nemrégiben odaajándékoztam apámnak, nagyon megörült neki, holott saját maga is majd ugyanennyit bespájzolt az egykor hiánycikknek számító kopírpapírból. Most sok hasznát veszi, mióta maga is komputeren ír… Vele egyébként nem vehetem fel a versenyt: archiválási szenvedélye például utolérhetetlen. Több mint hatvan éve publikál és féltékenyen őrzi nem csupán az összes újságkivágást, hanem a megjelent művek mindegyikének a kéziratát, valamint másodpéldányaikat. Ezeket feliratozott mappákba precízen összegyűjtve akkor is megőrzi, ha az adott művek időközben önálló kötetben is megjelentek. De ugyanilyen szenvedéllyel viszonyul minden családi okmányhoz, hozzá kerülő irathoz, dokumentumhoz. Tavaly elhunyt nagybátyám hagyatékából például előkerült két nagy doboznyi fénykép – teljes összevisszaságban. Apám 27 frissében vásárolt albumba rendezte őket, időrend és téma szerint. Így aztán nem is csoda, hogy nem csupán dolgozószobája zsúfolódik tele, hanem külön szobányi irattárra van szüksége.
A gyerekeink még nem vitték tökélyre a családi hagyományt, Kolos nyomán egyelőre elviselhető mértékben szaporodnak a kábelek meg a számítógépek és a tartozékok dobozai (kidobni nem szabad őket, mert meghibásodás esetében a garanciális javításra eredeti csomagolásban kell visszaszállítani a gépeket), Csönge azonban igen sok mindent gyűjt, képeslapot, szalvétát, követ, plakátot; összeszedi és falára szegezi a leszerelt utcai táblákat, szobája dísztárgyává teszi a hazacipelt kúp alakú, fényvisszaverő közlekedési bóját.
No, akkor most képzeljünk el ebben a családban egy kapitális lakásfelújítást.
Nem csoda, ha ódzkodunk tőle, féltjük a kincseinket és a nyugalmunkat-kényelmünket. Anyám például évtizeddel halála előtt kijelentette, hogy amíg ő él, addig sem a hálójukban, sem a nappaliban nem lesz sem festés, sem más felhajtás, ő már öreg ehhez, hagyjuk őt békében ücsörögni a kedvenc foteljában a szoba megfelelő sarkában. A vizesblokkot is akkor voltunk kénytelenek felújítani, amikor szüleim Baján élő bátyáméknál nyaraltak: szinte suttyomban csempéztettünk. Szó se róla, én is nehezen viselem, amikor mesterek vonulnak a lakásba és zajjal-kosszal járó munkálataikba kezdenek. Most mégis rászántuk magunkat a ház nagy részét érintő jevroremontra.
Szláv nyelvterületen a remont tatarozást, renoválást, átépítést jelent, az Ukrajna számára egyre inkább vágyott Európára utaló előtag (euro-, vagyis jevro-) pedig alighanem valamiféle minőséget, korszerűséget kíván jelezni (lásd eurokomfort) – legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy a körültekintően és aprólékosan elvégzett, a célobjektum teljes felújítását és korszerűsítését célzó munkálatok általánosan elterjedt neve nálunk jevroremont lett, így hirdetik a cégek, így emlegetik a más nyelvet törve beszélő magyar mesterek is, akik egy szomszédos faluból most hetek óta járnak be hozzánk – és végzik az elvégzendőket. Van dolguk elég, a szépészeti munkálatok előtt a konstrukciós hibákat kell elhárítaniuk: az ötvenes évek anyag-, mester- és pénzínséges éveiben épült házunk bővelkedik ezekben.
Nyeljük hát a port, facsarja orrunk a sok különböző szag, hallgatjuk a csattogást, kopácsolást, fúrást. És gyakran a mestereket is. Merthogy szeretnek beszélni. Az egyik még magában is szokott: ha egyedül van valamelyik visszhangtól kongó üres helyiségben, jól kihallatszanak monológjai. Általában diktál magának: na akkor ezt most ezt ide felteszem, ezt a púpot most innen lekaparom, erre a felületre rámegyek még egyszer széles ecsettel. A másik csak nekünk beszél: hogy ma éppen mit csinált és mit fog, azt szereti külön Évának és külön nekem is elmondani, egyszer, amikor készül egy-egy folyamatra, egyszer, amikor épp benne van, és lehetőleg akkor is, amikor befejezett valamit. Szívesen mutat rá a problémákra és hosszan ecseteli lehetséges megoldásuk variációit. Volt úgy, hogy vasárnap telefonon jelentkezik, elmondván, éjszaka töprengett az előszoba padlózatának kiegyenesítésén és a következőkre jutott… De meg kell hagyni, a közlési vágy és a fontoskodás nem akadályozza meg őket abban, hogy precíz munkát végezzenek. Mi meg lassan összebarátkozunk velük, a fiatalabbikkal már tegeződünk, és – alig merem bevallani – már szinte várom, hogy reggel megjöjjenek, s talán nemcsak azért, mert a nekik főzött kávéból (a felkelésem utánit követően) én is kapok egy plusz fél adagot.
Nem dolgoznak olcsón. A jó munkának ára van. A külön név pedig voltaképp afféle márkajelzés is, amely a munkabérek magasabb kategóriáját jelzi. Ha csak simán tatarozás lenne a neve, olcsóbban megúsznánk. De ez itt, kérem, jevroremont, európai minőség, tessék tehát anyagilag is nagyvonalúnak lenni. Meg is jegyzem Évának, néha az az érzésem, mintha a porszívógép szívócsövét egyenesen a pénzes fiókunkba vezették volna. (Az elszámolást illetően egyébként mutatkozik némi ellentmondás. Jó ukrajnai szokás szerint az összegeket ugyanis nem a helyi, ingadozó árfolyamú fizetőeszközben, hanem dollárban állapítják meg – holott euróban lenne stílszerű.)
Mindenes mesterek, alig van olyasmi, amihez ne értenének. Mégis akad, hogy más szakit is hoznak magukkal, például a laminált padló lefektetéséhez. Máskor meg nekünk szólnak: ide most kellene egy villanyszerelő, ide meg aki hegeszteni tud. Az előbbi, mielőtt felmászna a tetőre, elkéri a távcsövünket és az utcáról vizsgálja a magasban feszülő, illetve éppen hogy leszakadt vezetékeket. Az utóbbi pedig felveszi valódi harckocsizó sapkáját (szovjet filmekben lehet látni ilyet a tankisták fején), abban hegeszt, nehogy a szikráktól haja tüzet kapjon. Nem is tudtam, hogy van ilyen munkavédelmi euroszabvány…
Most már csak azon izgulunk, hogy befejeződjenek a munkálatok a rám váró újabb megpróbáltatás előtt. Már kinéztük a város egyetlen olyan fogászati rendelőjét, amelyik fölszinten üzemel, azaz kerekes székemmel megközelíthető. Egyelőre csak terepszemlére érkeztünk (én a helyszint, az orvos a szájüregemet mérte fel). A doki persze azzal kezdte, hogy elküldött röntgenre, ehhez egy másik épületben tizenkét meredek lépcsőfok vezetett. A nem várt akadályt úgy sikerült leküzdenünk, hogy Éva a közelben folyó építkezés két kőművesét kérte meg, vigyenek fel.
A doki megállapította, szájsebészt is be kell vonni a kezelésbe, aki viszont a hónap végéig nem ér rá. Nem gond, legalább addig talán befejeződik a lakásunkban a rumli, és ha eddig vártam, ez a kis idő már nem számít: a patópáli hagyományokhoz illően vagy másfél évtizede halogatom rágóberendezésem rendbetételét. Nem csoda, ha most már ráfér egy alapos jevroremont.
Megjelent: Mozgó Világ, 2009/július