Balla D. Károly
A politika már az irodalmi ünnepeket is lenyúlja… Erősen nehezményezem, hogy mind a magyarországi parlamenti, mind az ukrajnai elnökválasztást egy-egy nagy költő születésnapján tartják. A számítgatások szerint az előzőt április 11-re fogja kitűzni a köztársasági elnök, ez pedig nem más, mint a magyar költészet napja, József Attila születésének az évfordulója. Az utóbbira pedig január 17-én, alig pár nappal e sorok keletkezését követően kerül sor, és ez a dátum nem más, mint egy Ukrajnában élő jeles költő, khm, khm, bizonyos BDK születésnapja. De mielőtt bárki szerénytelenséggel vagy azzal vádolna, hogy összefonódtam a politikával, inkább elmondom, hogy a minap az egyik legnagyobb internetes közösségépítő portálon ismerősének jelölt egy harmadik híres költő, Tsúszó Sándor, akiről jelentőségéhez képest sajnos még ma is kevesen tudnak, holott már tankönyvben is szerepel, a Fűzfa Balázs szerkesztette Irodalom_12-ben, amely az élményszerű irodalomtanítás jegyében fogant és a huszonegyedik század nyelvén próbál a fiatalokhoz szólni (lám, a címe is olyan, mint egy fájlnév). Tsúszóról ebből a könyvből és más forrásokból sok mindent megtudhat az érdeklődő, így életrajzi adatainak vagy munkásságának az ismertetése helyett inkább elmondom, csaknem pontosan húsz évvel ezelőtt hogyan találkoztam először nevével és miként ejtett rabul varázslatos, legendás alakja.
1990 koratavaszát írtuk, amikor sokadmagammal meghívást kaptam a nagy magyar kárpát-medencei összeborulások egyik első alkalmaként számon tartott rendezvényre, A könyv nem ismer határokat című tanácskozásra, Gárdonyba. Nálunk, Kárpátalján már tudni lehetett, hogy a nagy Szovjetuniónak egyszer s mindenkorra vége, és bár a moszkvai puccsig és Ukrajna megalakulásáig még több mint egy év volt hátra, mi már úgy éreztük, hogy visszavonhatatlanul kitört a demokrácia. A szó egyenes és átvitt értelmében egyaránt megjött a hangunk: rendezvényeinken teli torokból énekeltük a Himnuszt és minden lehetséges fórumon óvatoskodás nélkül beszéltünk a magyarság sérelmeiről és követeléseiről. Íróként is kiszabadultunk a cenzúra és öncenzúra vaspántjai alól.
Magyarországon ugyanekkor még meglehetősen feszült volt a hangulat, a rendszerváltás közel sem látszott véglegesnek, nem lehetett biztosan tudni, valóban sikerül-e a hatalmat békésen átadni-átvenni. Jellemző módon a rendezvényt is, amelyről beszélek, még a Hazafias Népfront szervezte, és az előadók egyike Tabajdi Csaba volt, aki reformkommunistaként az aktuális politikai helyzetet elemezte számunkra, kiadói, könyvtáros, szerkesztő, irodalmár emberek számra. Alig hittünk az egypártrendszeri szólamokhoz szokott fülünknek, amikor kimondta, hogy rövidesen bizonyára ellenzéki politikusként fog működni.
Bár hallhattunk érdekes felszólalásokat, számunkra, a Kárpát-medence távolabbi sarkaiból szalajtott résztvevők számára az alkalom lényegét mégis a személyes találkozások adták meg, hiszen akkor még valami különös boldogságot jelentett, ha felvidéki, vajdasági, erdélyi kollégáinkkal, sorstársainkkal találkozhattunk, akikkel elsóhajtozhattuk egymásnak közös mostohaságunk ügyeit és főleg bajait. (Később aztán alaposan egymásra untunk; nekem hamarosan végképp elegem lett a határon túli magyarokat külön kezelő rezervátum-felfogásból).
Nos, bár akkor még nem volt különösebb bajom az itthoni szakmabéliekkel, az első estén mégsem velük kocsmáztam, hanem a délvidéki kontingenshez csapódtam, a másodiktól kezdve pedig pár napon át az akkor a szlovákiai Somorján lakó Hodossy Gyulával cimboráltam, hol kettesben, hol többedmagunkkal ücsörögve és beszélgetve számolatlan unicumok és sörök társaságában. Őt én már jól ismertem akkor, Somorján és Kassán ő szervezte író-olvasó találkozóinkat bő évvel korábban, amikor is Kovács Elemér újságíró-barátunk kocsiját (Zsiguli, vagyis Lada) teleülve alkottunk kárpátaljai alkotócsoportot és tettünk felvidéki körutazást. Így voltaképp csak folytattuk az akkor elkezdett barátkozást. Hodossy Gyuszival kellemes volt együtt lenni, magánbeszélgetéseink arányosan ellensúlyozták a konferencián még csak burkoltan kimondott, de emocionálisan máris túlfűtötten túlzó „mi magyarok most összefogunk és helyrehozzuk azt, amit Trianon tönkretett”-hangulatot. A nagy nekiveselkedés helyett mi inkább az irodalom kicsi dolgaiban merültünk el. Modernség, hagyományok, alkotástechnikai megújulás, avantgárd, műfordítás, intertextualitás… A beszélgetésünk egy pontján kimondta az általam addig soha nem hallott nevet: Tsúszó Sándor. Az meg kicsoda, kérdeztem rá, és attól kezdve vagy másfél órán át beszélt a felvidéki – és alighanem az egyetemes – magyar irodalom nagy megújítójáról, miközben sétáltunk a Velencei tó partján, ha jól emlékszem, két unatkozó hölgy társaságában, akik inkább diszkóba mentek volna. Velük ellentétben engem teljesen felvillanyozott az, amit Tsúszóról megtudtam, Gyulánk pedig csak mondta, mondta, töviről hegyire elmesélte, hogyan fedezte fel a maga számára nemzedékük, milyen művei kerültek elő, miért kutatják. Ámulva hallgattam; nemcsak Tsúszó életének kalandossága és alkotói sokszínűsége kápráztatott el, hanem az a lelkesedés is, amellyel mindezeket előadta. Sugárzó arccal újságolta, hol és milyen publikációk jelentek meg újabban Tsúszóról – és hol várhatók továbbiak.
Szívesen megismerném az összes kutatási eredményt és a fellelt műveket is, mondtam, és ő megígérte, elküldi a teljes anyagot; egyszersmind lelkemre kötötte: vizsgálódjam odahaza, mert szinte biztosra veszi, hogy párizsi tartózkodása után Tsúszó Kárpátalján is megfordult és tsuda dolgokat művelt. Ezt én is roppant valószínűnek tartottam.
Véget ért a tanácskozás, hazautaztunk. Több hónap telt el, már-már azt hittem, barátom megfeledkezett ígéretéről, amikor is végre jókora paksamétát hozott a posta (az ekkor kapott anyagok nagy részét aztán az 1992-es Legyél helyettem én c. Tsúszó Sándor-emlékkönyvben láthattam viszont). Élvezettel olvastam a Hizsnyai Zoltán, Szombaty Bálint, Filep Tamás, Juhász R. József, Hodossy Gyula és mások által feltárt tényeket, no és persze az előkerült műveket is. Nem lehetett észre nem vennem az egyik összefoglaló Hizsnyai-esszében az életrajzi adatot: „1929. Megismerkedik Füst Milánnal. Szakít első írói korszakának múzsájával, Eleöd Emesével és Ungvárra költözik. 1930. Házasságot köt Blau Borbálával, de még az évben elhagyja feleségét és Pozsonyba költözik, ahol lapszerkesztői állást vállal.”
Semmi kétségem nem lehetett afelől, hogy sikerül valamit kiderítenem a Mester ungvári házasságáról, itt töltött hónapjairól.
Így is lett. A szép emlékű Horváth Ágoston plébános úr felkutatta az 1930-as egyházi anyakönyvi bejegyzést, én pedig megtaláltam a nem sokkal korábban elhunyt exfeleség, Blau Borbála második házasságából született leánygyermek családját, amelyben a bohém költővel kötött házasságra úgy tekintettek, mint a mama fiatalkori botlásának, vagy inkább félretsúszásának a történetére, emiatt nem is becsülték sokra – mégsem adták ki a kezükből – a költő hagyatékát (levelek, néhány kézirat és újságkivágat).
Közben lassan az is felidéződött bennem, hogy kamaszként én bizony hallottam már Beregszászban Tsúszóról, mégpedig az örök tanárnőtől, Drávai Gizellától, aki személyes barátságot ápolt nemcsak Sáfáry Lászlóval és Győry Dezsővel, hanem Tsúszóval is, sőt egy ideig baráti köréhez tartozott, amelynek egyébként másik meghatározó egyénisége az Ungvárra ugyancsak Párizsból érkezett Erdélyi Béla, a kárpátaljai festőiskola megteremtője volt.
Kutatási eredményeimet kerek dolgozatban foglaltam össze („Mindig-volt emberek”. Tsúszó Sándor hét hónapja Ungváron), elvittem a Szabolcs-Szatmári Szemle nyíregyházi szerkesztőségébe. Futaky László szerkesztő úrnak tetszett az esszém, következő számukban a versillusztrációkkal együtt meg is jelent, majd bekerült a már említett Tsúszó-emlékkönyvbe is. Erről a kiadványról aztán recenziót írattam az általam szerkesztett Pánsíp c. folyóiratba. Ugyanitt közöltük később egy amerikai forrás nyomán a tsufológiai kutatások néhány újabb eredményét, egyik kollégámmal heves szakmai vitába keveredtem a Mester Utazások innen és túl c. művének értékelését illetően, és az a megtiszteltetés ért minket, hogy a Svédországban teljes elzártságban élő Mester rövid válaszlevelét is közreadhattuk.
Ezzel résztvételem a közös hagyomány ápolásában be is fejeződött. Ám a magam Tsúszó Sándora azóta is velem él. Tőle választottam mottót mindkét regényem elé (Élted volt regénye, 1998, Szembesülés, 2005), aranyköpéseit, aforizmáit folyamatosan használom, gyakran hivatkozom művészetfilozófiájára.
Ennél is fontosabb számomra a tsúszó-jelenségnek mint alkotástechnikának a létezése. Engem hosszabb ideje az érdekel, hogyan ragadható meg irodalmi eszközökkel a létezés komlexicitása. Ha ugyanis feltesszük, hogy minden létezőt a valós és képzetes létezés egyidejűsége jellemez, akkor a valós és imaginárius összetevők közötti összefüggés nemcsak izgalmas filozófiai kérdéseket vet fel, hanem a művészet egyszerre valóságábrázoló és fikcióteremtő jellegét is új megvilágításba helyezheti. A Van és a Nincs határmezsgyéje ez, és engem roppant módon érdekel, milyen irodalmi vízummal lehet ezen a határon átkelni, hogyan lehet tartalmakat, alakokat, műveket az egyik oldalról a másikra átcsempészni. Ha tetszik, az irodalom önmagában is egy nagy fikció, ám ezen belül a képzetesség újabb dimenziói nyithatók, amelyek más-más módon, más-más áttételek révén kapcsolódnak az objektívan is létező valósághoz.
Mondhatnám azt is, hogy mindkét regényem a megalkotott Nincsről, a pontosan megszerkesztett Semmiről szól, és miközben a hiány létezését kívántam megteremteni, Tsúszó Sándor végig fogta a kezemet. Példát jelentett számomra kihúzásos szövegtechnikája csakúgy, mint egybetűs költeményei vagy a fragmentumról vallott nézetei. Általánosabban véve pedig nagyszerű alakjának egésze.
A könyv nem ismer határokat című rendezvény politikai felhangjaitól így hát számomra egyenes út vezetett a létezés határait művészi eszközökkel áthágó könyvekig. A valóság ábrázolása helyett ezzel meg is teremtődött számomra az ábrázolás valósága, mint a tsúszói értelemben vett univerzális metafikció. Hála érte Hodossynak, Hizsnyainak, Szombartynak és a többieknek, akik ebbe a nagyszerű hagyományba beavattak. És ne legyek hálátlan, köszönet az akkori rendezvényt szervező Hazafias Népfrontnak is, amelynek ellenfél nélküli jelöltjeire a zsigerileg apolitikus Tsúszó éppúgy nem szavazott a hajdani egypártrendszeri választásokon, mint ahogy most sem tenné le a voksát egyetlen magyarországi párt vagy ukrajnai elnökjelölt mellé sem.
(Ungvár, 2010. január)
Megjelent: Mozgó Világ, 2010/február