Balla D. Károly
Olga néni a szomszédtól jobban fél, mint a betörőktől. Ugyan mit lehetne elvinni ebből a kócerájból? Az ócska számítógépet a vaksi képernyővel? Azt a pár elavult szakkönyvet a polcokról? Igazából nem is érti, minek ide éjjeliőr, a sorra megszüntetett munkatársi státusok helyett miért nem inkább ezt az ügyeletet számolták fel. Neki persze jól jön nyugdíjasként a mellékes, végigkötögeti az éjszakát – és senki sem veti a szemére, ha elbóbiskol hajnal felé.
Hanem a szomszédos kis palotában akadna rabolnivaló. Csak ami ékszert az a nő magára aggat! Meg a fűtött garázsban tartott csodaautó. Biztosan van szobamozi és újnál újabb zenegépek, videó, mikró, minden. Hallotta, még a szaunába is tettek tévét, üveg mögé, hogy ne ártson meg neki a gőz.
A családfő mégsem a kényelmes lakásban, hanem az udvaron tanyázik egyfolytában. Az őrbódé szélső ablaka éppen oda nyílik, Olga néni akarva-akaratlanul is tanúja annak, ami ott zajlik esténként és éjjelente. Azt a nőt bezzeg nem zavarja a mindennapi mulatozás, visszavonul a túloldalra nyíló szobájába, semmit sem hall az egészből.
Nem így Olga néni, aki szunyókálásából felriadva soha nem érti, ilyen haszontalan ember miért is él a világon. Egy éve is megvan, hogy a zsíros állásból kiakolbólították valamilyen panamázás miatt, azóta nem tud magával mit kezdeni. Kiül esténként a nagy diófa alá tett asztalhoz, felhúzza a fémnyársakra a rengeteg húst, égeti az üzletben vásárolt faszenet, piszkálja a parazsat, és közben telefonon hívogatja a cimboráit, akikkel aztán éjfélre merev részegre issza magát. A vendégei hangoskodva távoznak, ő meg csak úgy ruhástul eldől valahol a lakásban, nem a felesége mellé és nem is fia szobájába, annyi tapintat csak van benne, hogy nem ébreszti fel őket. De nemhogy reggelig nyugton maradna, éjjel három tájban megébred. Félig még részegen, félig már józanodva kiront újra az udvarra. Rója a köröket, nagyot ugorva és káromkodva csapja agyon zsíros nyakán a szúnyogokat, visszaugat a túloldali szomszéd kutyájának, rázza és rugdossa a kerítést, csörömpöl az üres üvegekkel, néha falhoz is csapja őket, előfordul, hogy az utcára is kijön, csörtet a házuk előtt fel és alá, nagyokat dobbant, messzire rúgja az útjába kerülő kavicsokat. Nem tudni, mit akar ebben az eszelős nyughatatlanságában, szavát nem érteni, szándéka kiismerhetetlen, de azt még a gyéren világító lámpák fényében is látni, hogy egyfolytában vicsorog és mint valami eszelősnek, vérben forog a szeme.
Ilyenkor Olga néni bizony nagyon nem szeretné, ha bezörgetne az őrbódéba.
Pár hete újságolták a váltótársai, nagy újság van a szomszédban. Megfialt Macura, a vörös macska. Aztán a minap már arról számoltak be, hogy szépen felcseperedtek a kölykök, az anyjuk előhozta őket a macskaházból, de még eléggé esetlenek, az udvaron csetlettek-botlottak – a család meg kisorakozott megtekinteni a hat kis szőrgombócot. A gyerek persze visítva örült nekik, egymás után kapta fel, babusgatta őket Macura ideges, féltékeny pillantásaitól kísérve. A feleség semmilyen érzelmet nem árult el, nem is tehette, még megsínylette volna a gondosan felrakott sminkje, a férfi láthatólag nem szívelte a kis dögöket, de az nagyon kedvére volt, hogy a gyerek ennyire boldog tőlük, láthatóan jobban örül nekik, mint az ajándékba kapott biciklinek. Elégedett apaként ezen az estén a szokásosnál is harsányabban telefonálta egybe az ivócimborákat. Akik jöttek is szép számmal, miért ne jöttek volna a potyára: ilyen-olyan módon ők is hozzájárultak vagy ahhoz, hogy a barátjuk jól megszedje magát gyanús ügyleteivel, vagy ahhoz, hogy idejekorán kibukjon főnöki székéből. Az előbbiek úgy érezték, tartozik nekik, az utóbbiaknak lelkiismeret-furdalásuk volt, így hát indultak első hívásra bezsebelni a hálát vagy leróni a penitenciát, ültek a diófa alatt, ették a házigazda sütötte saslikot és vedelték a vodkáját, konyakját, whiskyjét, ki-ki azt, amit az üzleti hierarchiában elfoglalt helye megkívánt.
– Csak nem macskát tenyésztesz, te fajankó? – böffent rá egyikük a sokadik pohár után, amikor Macura, megérezve a friss hús szagát, előmerészkedett a rejtekéről, nyomában a hat kölyökkel.
– Dehogy tenyésztek – szabadkozott emberük –, de hát megfialt, mit tegyek.
– Rendes ember kutyát tart – kontrázott egy másik gőzös hang, majd egymás szavába vágva mesélni is kezdték, micsoda ebeik vannak nekik, fajtiszták, törzskönyvezettek, díjnyertes szülők ivadékai, komoly pénzen vették.
– Az én dobermanomtól idegen ugyan fel nem jön az udvarra, szét is tépné.
– Vadászembernek egy pointer nagy áldás, a tó közepéről is kihozza a lelőtt vadkacsát.
– Legjobb a labrador, az udvaron ő vigyáz a kislányomra, még elesni sem engedi.
A gazda meg csak kapdosta a fejét, egyszerre akarta az összes kutyafaj nevét megjegyezni, és igencsak pironkodott a ház macskanemzetsége miatt. A többiek meg rosszallóan csóválták a fejüket: hogyan lehetséges az, hogy valaki ennyi évet eltölthetett abban a magas pozícióban anélkül, hogy fajkutyával rendelkezett volna. Holmi cicákkal bizony esély sincs a visszakapaszkodásra.
– Az enyémnek most lesznek kölykei. Ha akarod, elteszek neked egyet. De nem ám a macskákhoz alomtestvérnek!
Ezen aztán gurgulázva együtt nevettek. Legharsányabban éppen a házigazda.
Olga néni ezen az éjszakán bóbiskolásából a szokásosnál is durvább zajokra riadt fel. Az udvarnak azon a részén, ahová ő nem láthatott, a szomszéd éppen tombolt, dühödt káromkodását, bődüléseit csattanások, csapódások kísérték. Csak nem fát hasogat éjnek idején, tűnődött az asszony. Talán a székeket borítgatja és csapdossa a földhöz? Mit rohangászik? Üldöz vagy menekül? Már látomásai is vannak, úgy látszik, sóhajtott az asszony, és próbálta volna folytatni a kötögetést, amikor a férfi kijött a kapun és elindult az utca túlvége felé. Ásó volt nála és egy majdnem üres krumpliszsák.
Megjelent: Népszava, Szép Szó, 2007. jún. 09.