Balla D. Károly
Amikor reflexszerűen lefújta a fekete korongról a port, a szilveszteri látogatás jutott eszébe. Egykori tanítványai jöttek el boldog újévet kívánni, teljesen váratlanul. Előzőleg kicsit már valahol felöntöttek a garatra, harsányak voltak és szertelenek, talán ez az önfeledség adta az ötletet és a bátorságot is, hogy hozzá, az elmagányosodott, elvált, leszázalékolt és nyugdíjba küldött tanárhoz bekopogtassanak szilveszter éjszakáján. Kis híján az ágyból verték ki, éppen beleunt a tévézésbe, kikapcsolta a készüléket és vetkőzni kezdett, amikor tizenegy táján erőszakosan megszólalt a csengő. Tétovázott, ajtót nyisson-e. Talán valami koldus vár alamizsnát a jókívánságokért cserébe, netán a szomszédokban csordult túl a részvét és jóakarat, és ezért szánta rá magát valamelyikük, hogy magánosan ünneplő embertársának üveg pezsgő kíséretében kívánjon sok szerencsét. Előbbi még csak-csak, de az utóbbiból nem kér, mint ahogy utcán, buszon, kocsmában is kerüli azokat, akik szánalomból közelednek hozzá, valójában önzésből, pusztán azért, hogy saját lelkiismeretük előtt szerezzenek maguknak jó pontot.
Harmadik csengetésre azonban mégis visszadugta lábát a nadrágszárba, hamarább szabadul, ha enged az erőszaknak, gondolta, eléggé elszántnak tűnik a látogató ahhoz, hogy a gombot akár félóráig nyomogassa. A bejárat felé menet szerencséjére még hátrafordult, és meglátva a reggel óta vetetlen ágyat, gyors mozdulatokkal bevágta a gyűrött ágyneműt a rekamié aljába. Nem mintha gusztusa lett volna bárkit is az előszobánál beljebb invitálni.
Titkon persze azt remélte, talán mégis Ica szánta rá magát, hogy előkelő új társaságából röpke negyedórára elszökjön, megnézze, hogyan is mulat ő nélküle, valóban egyedül tölti-e a szilvesztert vagy felhozott valami nőcskét, jobb esetben néhány ivócimborát. Hát csak hadd lássa, nincs itt senki, egész nap ember rá nem nyitotta az ajtót. A frigóban ott a behűtött pezsgő, direkt nem akarja kinyitni, legyen ő csak tökéletesen józan, ne legyen itt se nő, se haver, hadd hiányozzanak mind a válókereset indokai. Pedig igazából nem számít Ica megbánására, az ő szánalmára sem tart igényt, inkább az elhagyott férfi sértett büszkesége tartja vissza attól, amit házasságuk évei alatt egyáltalán nem vont meg magától.
Tanár úr, valami zene nincs? Ez a kérdés már kicsivel később hangzott el, és most éppen ez a pillanat idéződött fel benne, akkor is lefújta a korongról a port, tanítványai pedig nem győztek csodálkozni: nahát, valódi bakelitlemez, ilyet is csak ilyen csudamókusoknál látni, akik az összes latin közmondást tudják eredetiben. Meg is sértődhetne ezen a csudamókuson, de a kis Evelin olyan kedvesen mondta, nem volt benne bántó él, inkább furcsálló tisztelet. Még csak az kéne, hogy lefitymálják a gyűjteményét, a másfél méter Bachot, a Mozart összest. Ha akár csak cseppnyi gúnyt érezne a hangjukban, most feltenné a Rekviemet, hadd kotródjanak el mihamarabb, de nem akarja letörni jókedvüket, voltaképp örül nekik, még ha kicsit fel is borítják az estéjét. Abból a kellemes, picit önsajnáló rezignációból, látja, nem lesz már semmi, de bánja a fene, mulatni mégis jobb, mint elhagyatva gubbasztani. Jófajta dixit tesz fel, nem lehet neki ellenállni, minden láb egyszerre mozdul, félrehúzzák az asztalt, fal alá teszik a fotelokat, két szék kiszorul a konyhába.
Szabad, Tanár úr? Persze, hogy szabad, haha, amúgy is ő itt az egyetlen, akinek fogalma van a charlestonról. Belemelegszik a térdrázásba és lábemelgetésbe, érzi, ahogy a verejtéktől hátára ragad az ing. Na, most kell a pezsgőt kinyitni, dehogy várja meg az éjfélt.
Valami érzelmesebb blues következik, Evelin meg sem várja, hogy a koccintás után letegye a poharát, átkarolja, és már ringatja is a ritmusra. Most kellene Icának rajtaütnie, kezében a pia, arca egy harminc évvel fiatalabb csajocska nyakában, látja, bíró úr, ugye igazam volt.
Persze a kocsmában kötött ki. Bármilyen jól is érezték magukat a tanítványai, éjfélre már a nagy iskolai buliban kellett lenniük, hívták őt is, na még csak az kellene, az elhagyatott, elvált, leszázalékolt és nyugdíjazott tanerő megjelenik dicsősége és csúfos bukása helyszínén. Jó lesz neki a kocsma, megiszik egy pohárkával, koccint a hasonsorsú cimborákkal, Tóni amúgy is zokon vette, hogy nem akarja vele köszönteni az újévet.
Legjobb barátja mindenben kicsivel előtte járt és mindenben kicsit mélyebbre süllyedt. Vagy csak alaposabban mártózott meg? Elszántabban merült alá? Tóni nemcsak elvált, de lakását is elvesztette, nemcsak piált, de idültté küzdötte magát, nemcsak leszázalékolták, de "kivették a torkát”. Az ital gond nélkül lemegy rajta, de beszélni nem tud vele, az érthetetlen hangok a hasából jönnek. Még szerencse, hogy törzshelyén mindenki pontosan ismeri a repertoárját, szavajárását, az összes mondókáját és sztoriját, azt, hogy milyen zseniális találmányai és újításai voltak gépészmérnökként, de a hülye igazgató nem vette komolyan, így a japcsik megcsinálták hamarább, hogy mit tart arról a cafkáról, aki vagyonából kiforgatta, és persze szóról szóra ismerik az Ady-verset is, amelyet közvetlenül azelőtt szokott volt elszavalni, mielőtt feje a pultra koppanna.
Nagyon szerette Tóni versmondását, úgy találta, a költő ősereje ezen a delírium közeli interpretáción maradéktalanul átjön, soha sehol nem ömölhetne szét igazabbul "Boros, bolond szívemnek vére”, és igencsak sajnálta, hogy barátja torka többé nem képes a lélek mélyéről felbugyborékoló érzelmeket érthető szavakká formálni.
Ezt az elmaradt élményt szerette volna pótolni, amikor újév másnapján lefújta a port a nagy előadóművész lemezéről, hogy meghallgassa azt a bizonyos verset. A színészkirály azonban affektált, tele volt csináltsággal, manírral, túljátszott átéléssel. Pokolba az ilyen művészettel, lökte félre a korongot, visszatette az elöl hagyott dixit, és megpróbálta felidézni, hogyan is szólt tegnap "A fekete zongora” a kocsmában, közvetlenül a kivett torkú barát hasából.
Megjelent: Népszava, Szép Szó, 2007. jan. 06.