Balla D. Károly
január
Visszavettem a Pánsípot…
Tavaly ilyentájt már nem nagyon ment a dolog a megújított szerkesztőséggel. Én nem törődtem túl sokat a lappal, három szerkesztőmről pedig kiderült, hogy egy is elég lenne belőlük. A még tavalyelőtt saját kérésére távozó Nagy Zoltán Mihály helyére felkért Csernicskó István eleinte intenzíven szervezte az anyagokat, s nem fanyalgott, ha alaposan szerkeszteni kellett valamit-valakit (Szöllősy Tibor, Bagu Balázs), fordításra is vállalkozott (Volodimir Fedinisinec), aztán kicsit „elkényelmesedett” (talán az én ösztönzésem sem volt eléggé meggyőző). A szépirodalmi anyagok gazdája, Bagu László pedig minden igyekezete ellenére sem tudott jó kéziratokat szerezni: a túl magasra tett mérce és néhány elutasítás után alig maradtak szóba jöhető szerzők. Minden lapszámban ugyanaz a 6-7 név szerepelt. Kezdett a dolog fenemód beltenyészet-szerűvé válni, s ez nem is lett volna baj, ha nagyobb a tenyészet és jobbak-többek a művek. De így… (Éva pedig, akinek az egészet mozgatnia lehetett volna, nem igazán szervező típus; szívesen és gondosan kezeli-szerkeszti a beérkező anyagokat, de hogy be is érkezzenek, azért nem tesz sokat; a múltkor is hetekig kellett rákészülnie, amíg Fodor Gézának megírt egy felkérő levelet.)
A szerkesztőség újabb átszervezésének indoklásához apropóra jött, hogy egy pénzkérelmünket elutasították (Soros Alapítvány), egy másik helyre etikai fenntartásaim miatt be sem adtam a pályázatot (Illyés Közalapítvány), egy harmadik támogatás meg hónapokat késett (Anyanyelvi Konferencia), így bejelentettem, hogy szüneteltetni fogom a Pánsípot, s talán almanachhá alakítom – de a régi szerkesztői gárda nélkül. Ez alig jelentett többet, mint hogy visszaveszem a Pánsípot.
Mindez múlt év nyarán történt. Őszre az is kiderült, hogy a magam hasznán túl a Pánsíp szüneteltetésével fiatal költőinkkel is jót tettem: rászánták magukat saját lap indítására. Pár havi teszetoszázás után 98 legvégére (99/1 jelzéssel) kijött a Véletlen Balett első száma. És nem is rossz, sőt! Épp csak: kevéssé kárpátaljai, legfeljebb a publikált anyagok 1/3-ában. A megjelenésekor már jó két hete terjesztettük az első Pánsíp-antológiát UngBereg 1999 címmel. Míg a Véletlen Balett magyarországi szerzők szerepeltetésével oldotta meg a megfelelő nívójú kárpátaljai anyagok hiányát, addig mi más megoldást kerestünk. Sorra vettük egy év publikációit (magyarországiakat leginkább), válogattunk ebből, aztán meg készítettünk egy kis visszatekintést is: ÍGY ÍRTUNK MI 15, 10, 5 évvel ezelőtt – egy-egy jellegzetes írás a Hatodik Sípból, Pánsípból, sőt a Kárpáti Igaz Szó régi-régi Lendület c. rovatából.
Ezt az antológiát ketten csináltuk Évával, de Csernicskó valamelyest benne maradt a csapatban, szervezett bele anyagot, mint ahogy a most az egyetemünkön tanító Fedinec Csilla is.
február
Múlt hó végén átadtuk a KÁRMIN-díjat és (régi tervem megvalósulván) a Váradi-Sternberg János Díjat is. Előbbit Cséka Gyurinak, utóbbit Orosz Ildikónak, Kobály Jóskának és Fedinec Csillának ítélte oda alapítványunk kuratóriuma, nagyjából az én személyes döntésem alapján (mandátuma-lejárt régi kuratóriumunk már, a felkért új pedig még nem volt döntési helyzetben, így elnökként én vállaltam a dolgot). Szokás szerint sokak nemtetszését újra sikerült „kivívnunk”: bámulatos mértékű a felháborodás, amelyet azzal keltünk, hogy nem látszat-tevékenységet vagy klikk-béliséget, nem „rendes ember”-erényeket vagy múltbéli sérelmeket díjazunk, hanem kizárólag az elmúlt esztendőben nyújtott teljesítményt és annak nívóját. Most még minderre rátettem egy lapáttal azzal, hogy éppen Cséka Gyurit díjaztuk, aki meglehetősen éles hangú kritikát írt regényemről. Sokak szerint Gyurival szóba sem lenne szabad ezek után állnom, én meg ehelyett „kitüntetem”…
Hogy a Sternberg-díjat sikerült tető alá hozni, annak különösen örülök. Janó bácsi neve hat évvel ezelőtti halála óta jószerével el sem hangzott, le sem íratott Kárpátalján. Pedig ő azon kevesek közé tartozott, akiknek a tevékenysége nem csupán „ahhoz képest” volt jelentős. (Egy korábbi tanulmányomban neveztem irodalmunkat ahhoz képest irodalomnak, arra utalva, hogy legtöbbször szorongatottságunkra, kedvezőtlen politikai-gazdasági körülményeinkre tekintettel kezelik teljesítményünket: „Ahhoz képest, hogy mit éltek át, még szép, hogy tudnak magyarul; ahhoz képest, hogy megnyomorította őket a szocreál, egészen jól írnak; stb.) Sternbergnek a magatartása is példamutatóbb volt sokakénál: elfogadott ugyan bizonyos kompromisszumokat, de megtartotta elveit (és zsidóságát, amelyről ugyan ritkán beszélt, vallásos sem volt, de nemzetiségét mindig büszkén vállalta). Nem tetszelgett sem ellenzéki pózokban (mint annak idején Kovács Vilmos vagy később Fodó Sándor), de a lojalitást sem tévesztette össze a túlbuzgósággal (Rotman Miklós, Balla László, Szikszai Aladár). Igen okos taktikázással érhette el, hogy pártonkívülisége ellenére egyetemi professzor lehetett, s hogy tudományos nézeteit nem kellett alárendelnie a hivatalos ideológiáknak. Kevés olyan embert ismertem, akik abban az időben egyenes gerincüket úgy tartották meg, hogy közben nem sodródtak a közélet perifériájára, nem szigetelődtek el, nem vonultak vissza, hanem teljesítményükkel folyamatosan a nyilvánosság előtt szerepeltek.
*
Az elképzelés, hogy családunk jövőjét egy lehetséges áttelepüléssel biztonságosabb vágányra helyezzük, egyre gyakrabban merül fel. Én továbbra sem tudom elfogadni az eszem diktálta véleményt: itt, ebben a világban már nincs keresnivalónk. Már hamisan cseng minden áltatás, amely a magyar közösséghez fűződő hűséget emlegetné: ez a közösség egyre nagyobb rosszindulattal figyel mindenkit, aki még meg tud élni, s nem vegetál. A nyomorszint porából fel-feltekintve már az egyszerű emberek is ügyeskedőnek, csalónak vagy tolvajnak gondolják azt, akinek sikerült megtartania korábbi életnívóját. Borzasztó ezt a gyanakvást még korábbi barátainktól is érezni, tapasztalni. Hogy egy példát is mondjak. Tavaly 10 éves Ladánkat kicseréltük egy 5 évesre. Vidéki pedagógus-házaspár barátainkhoz hónapokig nem mertünk ellátogatni, mert „mit fognak gondolni rólunk”, hogy nekünk kocsicserére tellett, miközben ők már zsíros kenyéren élnek.
március
Végre elindulhatott az az előadás-sorozatunk, amelyet már múlt év őszén szerettem volna elkezdeni. Akkor a szörnyű árvíz miatt hiúsult meg elképzelésem, aztán jött az évek óta nem tapasztaltan kemény tél, majd a véget nem érő esőzések, belvizek… Elképzelésem az volt, hogy felújítom a 70-es 80-as évek gyakorlatát, amikor is szinte hetente találkoztunk olvasóinkkal falusi klubokban, művházakban, vidéki iskolákban. Ezeknek az alkalmaknak a helyét a rendszerváltó években átvették a politikai gyűlések, tömegrendezvények – most pedig már évek óta a közömbösség és a pénzhiány vet gátat minden ilyen kezdeményezésnek. Hogy most ketten-hárman eljuthassunk egy vidéki iskolába, ahhoz már nem csupán a magunk útiköltségét kell valahonnan megpályázni, hanem a fogadó intézet kiadásainak az ellenértékét is. Ahol évek óta nem jut pénz az iskola tatarozására, ahol a pedagógusok hónapok óta nem kapnak fizetést, ott talán ez érthető is. Így minden helyszín esetében nemcsak hogy a plakátokat, meghívókat készítettem el előre az iskolák nevében, hanem még azt a kis összeget is én küldtem ki, ami arra elég, hogy ha egy kávéval és pár szendviccsel megkínálnának bennünket, azt ne a nem létező pénzeikből kelljen fedezniük.
Az első helyszíneken igen jól sikerültek találkozónk. A Nagyberegi Gimnáziumban Évával és Füzesi Magdival; Beregszászban pedig a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolán az előbbiekkel és Nagy Zoltán Mihállyal szerepeltünk. Nagyberegen igen nyílt, érdeklődő gyerekeket találtunk (egyedül a Református Líceumból átjött osztály bizonyult rémülten hallgatagnak). Irodalomra, versre, művészetre fogékonyaknak tűntek; nem úgy, mint a tisztelt tanári kar tagjai, akiknek a szellemi nívójáról nehéz lenne áradozni… Egészen más szellem uralkodik a Főiskolán. Itt jó kis vita is kialakult, igaz, nem a hallgatók vitatkoztak velünk, hanem mi egymással és a t. tanári kar egyik oszlopos… maradjunk ennél: oszlopával.
A nézeteltérések akkor csúcsosodtak ki, amikor Kiss István igazgatóhelyettes „engem védve” támadni kezdte a regényemről éles kritikát írt – és távollévő – Cséka Gyurit.
Ez már a harmadik eset volt, hogy Gyurit nekem kellett megvédenem az „értem” hadakozóktól. Először apám indulatát kellett leszerelnem, aztán a Nagy Zoliét. Nem fért a fejembe, miért haragszanak helyettem. Talán engednék meg, hogy én háborodjak fel, ha szükségét érzem, de miért toporzékol bennük a düh akkor, amikor én normális dolognak tartom, hogy egyik író megírja egy másik író könyvéről (akár lesújtó) véleményét. Hogy Gyurit nagyjából én fedeztem fel, hogy én indítottam el a pályán (először publikálván a Pánsípban rendszeresen munkáit és első kötetét kiadván 1994-ben), az igaz, de miért is gondolja valaki azt, hogy ettől már Gyuri engem nem bírálhat? (Valahogy így lehetett ez apám és Kovács Vilmos között. Mivel Vilmost apu karolta fel, úgy gondolta, ezzel megvásárolta a megsegített pályatárs örök és feltétlen hűségét – nem is tudta neki soha megbocsátani, hogy ellene fordult.)
április
Múlt hónap végén: előadó-körutunk Magyarországon Szolnoktól Hévízig: könyvtárakban, gimnáziumokban, irodalmi presszókban. Öt nap alatt 9 találkozó! Fárasztó és felemelő intenzitású szembesülés érdeklődéssel és közömbösséggel, hozzáértéssel és értetlenséggel, vájtfülűséggel, bunkósággal és sznobériával. Láttunk lelkes és nyegle fiatalokat, energikus és elfásult pedagógusokat, jóhiszemű és szélhámos szervezőket, szerény és pöffeszkedő szerkesztő-társakat, elszármazott és ezért máris nagyon okos és kemény „földiket”… Eladtunk sok könyvet, kerestünk egy kevés pénzt. Közben pedig kitűnően éreztük magunkat négyesben: Csernicskó Pisti, Kovács Elemér és mi ketten Évával. Legérdekesebb talán Pisti és Elemér viszonyának egy hét alatt tapasztalható módosulása volt: szinte ellentétes jellemű és beállítottságú emberekről lévén szó lenyűgöző volt látni, ahogy egymás értékeit felfedezve megenyhültek a másik „idegensége” iránt. A harsány, darabos, jó értelemben vett „falusi” Elemér a maga extrovertált zsurnaliszta-hajlamával egyrészről és a finomabb-tartózkodóbb, városias tudós-tudákos nyelvészúrfi másrészről – nem akármilyen párosítás, főleg, ha közel egy heti összezártságról van szó. Eleinte meglehetős fenntartással nézegették egymást, de Elemér nyitottságának nem lehetett ellenállni, mindenen átsugárzó őserejével, szellemességével és saját korlátait egészségesen kezelő öniróniájával megtörte Pisti tartózkodását. …Ritka alkalom, amikor az ember külön-külön szerzett barátai egymást is megkedvelik.
május
Ma Csönge a könyvtárból elhozta rég nem látott nagy szerelmemet, Szerb Antal Utas és holdvilág-át, kései kamaszidőm (én 25 éves koromig voltam tizenéves!) rajongott kedvencét.
Egy ideje már kerestem ezt a könyvet; főleg, amióta kiderült, hogy talán valóban sikerül eljutnunk Olaszországba (ez most már szinte biztos: vízumunk is megvan; bár ahogy azt valamelyik magyarországi sportvezető mondta csapata tagjainak a hatvanas években: egy nyugati út akkor biztos, ha már visszajöttünk róla). Én nagyon úgy emlékeztem, hogy nekünk is meg kell lennie az Utasnak, de Éva évek óta nem találja. És nem tudták ideadni a könyvtárban sem, bár Ili, a magyar osztály vezetője sejtette, hogy mindenképpen van belőle legalább egy példányuk, de a nagy költözködés után (új épületbe kerültek) még nem jöttek egyenesbe, így nem találták.
Most a napokban, ahogy közeledik az olasz út, újra szóba hoztam és Éva újra megkérdezte Ilitől, aki ma fel is hívott minket: megvan! Csönge át is ment érte.
Az időzítés tökéletes: holnapután indulunk a nagy útra. Igaz, első nap csak Pestig jutunk el, de másnap Kende Péter – Párizsban és Pesten vegyesen élő szociológus-politológus professzor, rangos fuvarosunk – korán akar indulni, és ha sikerül, már Torre Pelicében, a konferencia helyszínén akar aludni. Mi titkon reméljük, hogy ez nem jön össze: legalább valamit lássunk Itáliából, ha meg kell szállnunk útközben egy kisvárosban.
Eredeti tervünk az volt, hogy saját kocsival vágunk neki, de aztán – külső figyelmeztetésre – ezt túl kockázatosnak találtuk s letettünk róla, főleg, hogy Péter felajánlotta a lehetőséget. A társaság kitűnő lesz: a negyedik utas Kőszegi Ábel, rádiós jó barátunk. Péter pedig vélhetően végigsziporkázza az utat – ám ezúttal ez aligha kárpótol bennünket Velencéért, Cremonáért, Veronáért, Milánóért – ott húzunk majd el közvetlen közelükben.
Alig vártam, hogy belelapozhassak az Utasba. És mi az első két mondata? „A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.”
Hát ez a könyv lesz nekem sikátorok és lagúnák helyett, már látom.
Az Utas egyébként kicsit nálam Kiskovács Évát (a Nagy Harmadikat) is jelenti. Ő nyomta a kezembe, meglehetős célzattal: az Utas Évájában magára ismert, s nekem ajánlotta a regényt „használati utasításként” őhozzá. Őszintén szólva sem erre, sem a regény történéseiből nem emlékszem szinte semmire; ellenben a könyv hangulatára nagyon is, pontosabban inkább arra az érzelmi állapotra, amelybe engem a regény juttatott. Valami szerelmes elfogódottság volt ez is, édes, felemelő érzés – vajon húsz év múltával is nyújt-e ilyen élményt?
június–július
Olaszországi élményeinkből írtam egy amolyan „úti esszét”. Kicsit hosszúra sikerült, de talán van benne néhány sikerültebb részlet. Idemásolok pár oldalnyit.
Alkonyatkor értek a Szent Márk térre. Ahonnan heti tanácskozás után jöttek: komfortos, de kicsit unalmas világ. Ahová tartottak: ezer átokkal vert vidék, amelyről – másképpen, mint Velencéről – már lemondott a civilizált Európa. Olyannyira, hogy remélhetően nem indít bombatámadást sem érte, sem ellene.
Akkor már hatodik napja volt, hogy nem hallottak friss híreket, nem olvastak újságot. Ott, Torre Pellicébén, az Alpokba kapaszkodó kisvárosban erre nem éreztek semmilyen késztetést. Csak a tájékozottságukra gondosan ügyelő konferenciázó társak egyikétől-másikától értesültek az ekkor távolibbnak tűnő háború híreiről. Tőlük is csak akkor, ha a közlőkben nagyon buzgott a közlendő.
Nem került szóba a bombázás odafele-úton sem, pedig aznap még a kocsinak mind a négy utasa a hajnali hírek borzalmaira ébredt. A politológus professzor Rábafüzesnél ugyan megvette a reggeli lapokat, de ezt inkább csak megszokásból tehette, mert aztán jószerével bele sem nézett egyikbe sem. A rádiós kolléga a híreket már-már kéjesen csócsáló orgánumok helyett a régi fényében régen nem tündöklő irodalmi lappal tüntetett, mint aki egy időre látványosan menekülni igyekszik a napi információk áradata elől. A legmesszebbről érkező íróházaspár mindezt nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul: úgy tűnt, ezúttal talán nem kell érzékletes, megható szavakkal beszámolniuk sem a kisebbségi értelmiségi lét hét pokolbugyráról (melyek némelyikét ők amúgy is mennybéli szféráknak érezték), sem arról, hogy a más régióban zajló háború milyen újabb aggodalmakat kelt bennük, különös tekintettel az anyaország és az elcsonkolt nemzettestek viszonyának ellentmondásosságára.
Nem, a sokórás úton egészen másról esett szó…
…A teljes utat szinte egyhuzamban tették meg az itt már egymásba torkolló autósztrádákon. Elhúztak Velence, Pádua és Verona, a Garda-tó és Cremona mellett, nagy ívben elkerülték Milánót, kis ívben Torinót. Csupán – Pádua és Verona között – Vicenzánál álltak meg, ott is csak azért, hogy a város főterén, amely a professzor szerint megejtően bájos, megigyák az első olasz feketekávét szép színes napernyők alatt – ahogyan ezt a külön-program javaslója néhány évvel ezelőtt már megtette, s most úgy gondolta, a messziről jött és Olaszországban először (és valószínűleg utoljára) járó íróbarátai valamit mégis magukba szippanthassanak legalább Veneto hangulatából. („Olyan, hogy olasz város, vagy olyan, hogy olasz ember – nem létezik. Vannak lombardok és toszkánaiak, vannak piemonteiak és umbriaiak, calabriaiak és szicíliaiak – de olaszok voltaképp nincsenek”.) Letértek hát a megfelelő kijáratnál az autópályáról, ám hiába követték a Centro feliratú eligazító táblákat, mindig ugyanarra a kis hidat övező jellegtelen terecskére lyukadtak ki, amelynek környékén egyetlen kávézó sem akadt (pedig ilyen helyet elég nehéz találni e tájakon). Végül a minden sajátosságot nélkülöző, hosszan nyúló külváros egyik presszójában költötték el igen finom, erős, de a máshoz szokottak számára meglepően kis adag feketéjüket – némi elégtétellel nyugtázva legalább a színes napernyők meglétét.
A kocsi három utasa számára – a kicsit csalódott professzor ellenkező értelmű kijelentései ellenére – Vicenza ékszer-szépségű, gótikus és reneszánsz épületek szegélyezte csodálatos főtere bevonult a virtuális valóság elemei közé. Ezt a gazdagodást az íróházaspár semmivel sem tartotta értéktelenebbnek, mint azt, ha valóban ott ültek volna a Piazza dei Signori-n és megcsodálhatták volna Andrea Palladio[1] épületeit – de szegényebbek lennének egy olyan történettel, amelyre évek múlva is jólesik majd visszagondolni. Sőt, az „Emlékszel, milyen jót mulattunk azon, hogy nem találtuk Vicenza főterét” kezdetű várható visszarévedéseket valahogy a maguk számára sokkal hihetőbbnek, rájuk inkább jellemzőnek gondolták, mint azokat a szabadjára engedett felsőfokokat, amelyek kíséretében a valóban látottakat kellő meghatottsággal előadhatnák úti beszámolóikban. S különben is: bármilyen csodálatos is legyen az, amiről most lemaradtak, aligha lehet több és szebb, mint a fantáziájuk-teremtette képzet.
Sötétedésre értek Torre Pellicébe, kis bolyongás után meg is találták a valdens egyház[2] számos épülete közül azt – Foresteria Valdese – , amelyben szállást rendelt számukra nem csupán a Jóisten, hanem a konferencia adminisztrációja is.
…a háború … hírei alig kaptak egy-egy utalásnyi visszhangot az előadásokban és felszólalásokban. Egyedül a rádiós kolléga tartotta fontosnak, hogy prezentációja kezdetén (amely megdöbbentő adalékokat szolgáltatott a magyar emigráció megosztottságát és a szélsőséges megnyilvánulások arroganciáját illetően) egyperces hallgatással adózzon a balkáni konfliktus áldozatai előtt. Aztán az egyik fárasztó nap estéjén is, baráti beszélgetés keretében, amelyet az íróházaspár folytatott ungi származású „földijével”, az anyaországba több évtizednyi nyugati emigráció után visszatelepült atyai jó barátjával, a bombázásokra terelődött a szó. Ám a csevegés hamarosan éles szópárbajjá fajult. „Erről én mást gondolok”, szólt halkan az író, mert remélte, ezzel elejét veheti annak, hogy vitapartnere egyre kinyilatkoztatásszerűbben kifejtett véleménye propagandaszöveggé váljon. De nem: a friss híreket éjszakánként több nyelven is végighallgató, roppant tájékozott és egyes összefüggéseket bizonyosan sokkal jobban ismerő partner nyilvánvaló elkötelezettsége nem engedte, hogy a más szempontú, más élethelyzetek kialakította aggályok megingassák a hivatalos állásponttal pontosan megegyező nézeteit. Az egyik bombázott hídra tévedt autóbusz polgári áldozataival kapcsolatban például kifejtette, hogy aki légiriadó idején nem otthon ül, hanem potenciális célpontok közelébe merészkedik, az magára vessen. Nem a bombázók a vétkesek, hanem azok a felelőtlenek, akik odaállnak a hulló bombák alá.
Az író rossz szájízzel tért nyugovóra. Az önmagában is szörnyű háborúról semmiképpen nem akarta elhinni, hogy igazságot oszthat, s Magyarország túlzott szerepvállalását ebben a bonyolult ügyben végképp szerencsétlen fejleménynek tartotta. A gyomorszája tájékán jelentkező pszichoszomatikus eredetű szorítást, amelyet minden kisebbségi teljes természetességgel él át a nap 24 órájában, most erősödni érezte. Hiába olvasta éjfélig a kifejezetten erre az utazásra magával hozott könyvet, Szerb Antal „Utas és holdvilág”-át, utána sem tudott még sokáig elaludni. És amikor ez végre sikerült, akkor meg rémálmok gyötörték. Reggel erről feleségének kisebb rémülettel számolt be: „Tudod, nem az volt a szörnyű, hogy összedőlt a ház, a mi házunk. Nem az, hogy épületek lángoltak a városban. Nem az, hogy láttam a folyóba rogyni a hidakat. Nem, hanem az, hogy… Hogy én eközben mindvégig szerb voltam…”
Másnap változatlan intenzitással folytatódott a konferencia. Némi változatosságot az hozott, hogy az élvezetes előadások és a gyakran konyhai szintű fölösleges megnyilatkozások túl hosszúvá nyúló sorát egy torinói kirándulás szakította meg.
Piemonte fővárosában három kötelező program várta a résztvevőket: az olasz ellenállás nemzeti múzeumának a megtekintése; zarándoklás Kossuth Lajos szobrához, koszorúzás; a valdensek itteni rezidenciájának a meglátogatása.
A rosszlábú kisebbségi író (oh, mennyi hendikep!) már az első objektum bejáratánál megtorpant, mert meglátta a két emeletnyi meredek lépcsősort. Némi tépelődés után úgy döntött, hogy hátralévő éveit megpróbálja anélkül leélni, hogy látta volna Garibaldi zubbonyát. Egy árnyas padon töltötte azt az órát, mialatt a csoportot – és annak tagjaként feleségét – nagy iramban és szapora olasz beszéd kíséretében végigterelték az épület számtalan termén.
Az író olaszországi tartózkodása során ezalatt váltott másodszor szót a balkáni háborúról – ezúttal egy másik régióból érkezett, ugyancsak kisebbségi íróházaspár hölgytagjával, aki pedig asztmája ürügyén tartóztatta meg magát a lépcsőmászás és egyéb kollektív múzeumi élvezetek hajhászásától, s maga is a padon való ücsörgés eléggé el nem ítélhető fegyelmezetlenségét engedte meg magának. Úgy tűnt, az a körülmény, hogy mindketten olyan ország polgáraiként gyakorolták magyarságukat, amelyeknek egyelőre semmi esélyük az európai tömbökhöz való csatlakozásra, hasonló gondolatmenetekre késztették őket, s így végkövetkeztetéseik is szinte egyezőek voltak. Mindketten megfogalmazták – s ehhez elegendő volt néhány célzás és pár félmondat – azt a már-már halálfélelemmel rokon balsejtelmüket: ha hasonló konfliktusok után az ő magyarlakta városaikra hullanának a bombák, az anyaország hivatalosai akkor is csak azt mondanák, hogy ez kifejezetten a bombázottak érdekében történik. „Magyarország most veszti el a bizalomnak azt az utolsó hídját, amely még érzelmi szálon összeköti a határon túli kisebbségekkel” – mondta a rosszlábú az asztmásnak, s a gyomorszájuk tájékán erősödő szorítást csak az enyhítette, hogy feltűntek a múzeumból érkező házastársaik.
– Na, azért valamit csak megtudtam itt is – újságolta az irodalomtörténész férj. – Azt, hogy a magyarok nemzeti himnuszát Petőfi írta – legalábbis a költő képmását és a Nemzeti dal szövegét tartalmazó itteni tárló szerint.
Valószínűleg az iskolában is így tanítják a kis olasz nebulóknak, gondolta a másik író, s ekkor határozott úgy, hogy a Kossuth-szoborhoz tartó testületi zarándoklathoz sem csatlakozik. Főleg, hogy ezt a döntést felesége még otthon sugallni próbálta, miközben a konferencia programfüzetével ismerkedett: „Lehet, hogy egy nyugaton élő csak Kossuth-szobrok tövében tud igazi magyar lenni, így neki Torinóból is ez kell. Nekem, aki éjjel-nappal azonos vagyok magammal, nekem nincs szükségem ilyen megerősítésekre. Ha pedig mégis Kossuth-szoborra vágynék, ott van nekem Técsőn a sajátom – Torinóból viszont talán inkább valami más érdekelne.”
Így aztán kószáltak a városban, meg-megálltak, ahol érdemes volt, például a filmtörténeti múzeummá most berendezett volt zsinagóga karcsú tornyú épülete előtt, aztán hosszasan ücsörögtek a Pó partján, lefotózták a szebbik hidat. Az író egy sarkon megvette feleségének Piemonte legnagyobb tölcsér fagylaltját, amelyet aztán ketten is alig győztek elnyalni.
– Szép város – próbált meggyőző lenni egyikük.
– Igen – így a másik –, már majdnem olyan szép, mint Miskolc.
Másnap újabb vendégek, új előadók érkeztek a tanácskozásra. Többek között kollégájával az írónak az a lelkész-barátja is, aki – mint kiderült – kocsijával a legalkalmasabb időben indul vissza és szívesen vállalta, hogy a házaspárt Budapestre fuvarozza.
– Útközben pedig – kecsegtette őket a lelkész – még meg is állunk valahol, megnézünk valami nevezetességet.
Két nap múlva, a tanácskozás másnapi zárását be nem várva, ebéd után vágtak neki a hosszú útnak…
…Mestre határában kisebb közlekedési dugó alakult ki, úgy tűnt, órákig is itt vesztegelnek majd, ám hamarosan mégis ráhajthattak a várost a szárazföldtől elválasztó lagúna fölött átívelő hosszú hídra. A kocsit ennek tövében hagyták egy parkolóházban és a tenger felől közelítették meg a belvárost, ahogy azt az útikönyvek is melegen ajánlják. A Doge palota tövében szálltak ki a vaporettóból. Megcsodálták a Sóhajok hídját és a Piazzetta felől alkonyatkor értek a Szent Márk térre.
Hát, igen, itt azért illik elállnia a lélegzetnek.
A nap még nem bukott a látóhatár alá, de az égbolt peremére szorult felhőkön már nem tudott átsütni, csak arra maradt ereje, hogy az eget fényesre világítsa a Szent Márk templom és az egész tér fölött, amelynek lenyűgöző hangulata elnémította a társaság tagjait. A leírásokból, filmekből oly jól ismert képből csak a galambok hiányoztak – csupán néhány pár keringett még valahol az Óratorony körül, aztán azok is eltűntek –, de az író hamar megbocsátott a nyugovóra korán térő madaraknak. Nem hagyták magukat zavartatni attól sem, hogy a tér két végében elhelyezkedő két étterem teraszáról feléjük áradó kétféle zene épp középtájt, ahol megálltak, épp ott keveredett hangzavarrá.
Mint hosszú évek óta minden alkalommal, ha valamely nevezetesebb helyre értek, az író most is megkérdezte feleségétől: „No, gondoltad-e volna kislány-korodban, hogy egyszer eljutsz ide?” Egészen mostanáig a felelet mindig ez volt: „Én kislány koromban még ennél sokkal merészebb dolgokat is elképzeltem.” Most történt először, hogy a válasz másképpen hangzott: „Nem, ezt azért mégsem gondoltam.” A másik kérdést hasonló helyzetekben az író mindig magának tette fel. Ez pedig egy olyan összehasonlításra vonatkozott, amelyre egyik drámájának a hőse utal szövegében, valahogy így: „Sokfelé jártam már a világban, több ország számos csodájában gyönyörködtem. De azt a látványt semmi sem pótolhatja, amely akkor tárul az ember elé, ha szikrázó napsütésben megáll az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél és átnéz Budára.” Az író erőlködött, hogy a két össze nem mérhető dolgot mégis összevesse, de semmire sem jutott. Illetve valamire mégis: arra a következtetésre, hogy ugyan egy rendes férj számára természetesen a felesége a legszebb asszony a világon, de kár lenne tagadni, hogy az iránta táplált elfogódott és állandó vonzalom feszültségét felülmúlhatja az, amit egy gyönyörű ismeretlen nő megpillantásakor érez.
Ahogy elhagyták a teret, arra lettek figyelmesek, hogy a kőburkolat csatornanyílásaiból felfelé buzog a víz, némelyik körül már takaros tócsa keletkezett – de akkor ennek nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget.
Elindultak az egyre szűkebb, majd helyenként újra kiszélesedő sikátorok útvesztőjében (az írónak azonnal eszébe jutottak a Szerb Antal-regény ide vágó mondatai). Ami a szemük elé tárult, az egyszerre volt csodálatos és irtózatos. A vízre épült esti város hangulatát semmi addig tapasztalthoz nem találták hasonlatosnak, de amit a sok különleges szépség nyújtott, azt a még több rútság visszavette. Először a szörnyű kirakatok ijesztették meg őket. Már szinte minden becsukott, és a szórakozóhelyeken, kávézókon és a néhány élelmiszerbolton kívül csak az üveg- és más dísztárgyakat árusító üzletek tartottak nyitva. Ezekben leginkább színes üvegből formázott vásári portékák sorakoztak iszonyú mennyiségben: üveg gondola, üveg Szent Márk templom, üveg Doge palota, üveg emberfigurák, üveg virágok és üveg állatok (köztük még delfin is), sőt: természetes nagyságú üveg gitár. A lelkész néhány üzletbe be is tért: tíz éve itt volt nászúton feleségével és itt vett neki egy ízléses, finom ezüstgyűrűt, amelyet asszonyáról később leédesgetett a Balaton; a gáláns férj remélte, most pótolhatja a veszteséget, de a csiricsáré vásári bizsuk közt nem talál egyetlen megfelelő darabot sem.
A másik riasztó látvány: a sötétbe burkolózó emeletek. Míg világos volt, nem tűnt fel, hogy a gyönyörű paloták mind lakatlanok. Este nem gyúlt fény a sok helyütt bedeszkázott ablakok mögött, nem könyököltek ki egymásnak átkiáltó asszonyok a párkányokra, nem teregettek ruhát a sikátorok fölött átívelő kötelekre. Egyáltalán: Velencéből hiányoztak a velenceiek – nem ők hangoskodtak az éttermek teraszán, nem ők ültek duhajkodva a gondolákban, nem ők kerülgették minden sarkon az utcakőre terített lepedőkről bőrtáskákat kínáló szerecseneket (megannyi velencei mór!), mint ahogy a ráérősen sétáló rendőrök sem őket védték az erőszakos árusoktól. Jószerével csak a „személyzetet” gondolhatták helybélinek, de biztosnak tűnt, hogy a kereskedők nem az üzleteik fölött laknak, hogy a pincérfeleségek nem két sarokkal odébb várják haza spagetti-vacsorára a családfőt, s hogy a téren ügyes portrékat sikerítő művészek nem velencei padlásszobákban számolják össze az aprópénzt, amelyre aznap váltották tehetségüket. Nem: a süllyedő várost már elhagyták a lakói…
…Mire visszaértek a Szent Márk térre, már teljesen besötétedett. A látvány, amely elébük tárult, egyszerre volt gyönyörű és iszonyú. Csaknem az egész teret víz borította. A csatornanyílásokból, mint valami artézi kutakból, egyre buzgott fel a tengervíz. Mindenütt mezítlábas turistákat lehetet látni, akik lábbelijüket kezükben tartva gázoltak a korábbi tócsákból összefüggővé duzzadó, bokáig érő tavacskákban, amelyek felszínén remegve, össze-összetörve tükröződtek a kivilágított homlokzatok; ott vonaglott s hullott darabokra lábuk előtt a Szent Márk templom, hogy aztán nagyszerű vonalai újra egymásra találjanak az elsimuló felületen. Vízben álltak az éttermi székek, a rajtuk ülő vendégek teljes nyugalommal társalogtak és fogyasztották rendelésüket. A kis pódiumokra rendelt zenészek még száraz lábbal muzsikálhattak – s ezt mintha most még elszántabban, intenzívebben tették volna.
– Tiszta Titanic – mondta a másik lelkész. – Ott is az utolsó percig játszott a zenekar.
Az írónak végigfutott a hátán a hideg. Persze tudta, hogy a tengeri dagály múltával a víz majd visszahúzódik, a képzete mégis az volt, hogy Velence süllyedése nem évszázados folyamat, hanem itt, most nyeli el a tenger az Adria királynőjét, most emészti el az enyészet, s a fölé habzó tajték örökre eltemeti majd mindazt, amit a szellemtörténet számára jelentett. Az Európát elsirató Márai valamelyik sora jutott eszébe, aztán az Atlantisz-mítosz, végül meg – lépteit szaporázva – némi megnyugvással ismerte fel a szokásos szorítást a gyomorszája táján. Szorongani végül is, állapította meg, bárhol lehet a világon.
Pánik nélkül, inkább valami illetlen blazírtsággal, a dolgok egyformasága és megváltoztathatatlansága feletti lemondással hagyta el a süllyedő világot.
A vaporetto visszafelé más útvonalon, a Canal Grandén szállította őket a külváros felé. Az éjszakai Velence közelképe kifejezetten egy kísértetváros benyomását keltette. A súlyos, halott, lakatlan tömböket csak itt-ott világította be egy-egy fuldokló étterem, szálloda ragyogó portálja. Ám a belső helyiségek padlója láthatóan egy kevéssel itt is mélyebbre került a küszöbök előtt hullámzó víz szintjénél. A kivilágított, fényesebb helyek közeiben elhagyott, csöndbe és homályba burkolózó csodálatos paloták sorakoztak mindkét oldalon – ha a bejáratukban állt volna valaki, térdéig, derekáig ért volna a víz. Kihaltaknak, sötéteknek mutatkoztak a sikátorok is, amelyekbe mélyen beláttak a tovahaladó vízibuszról.
Velence már megadta magát az elmúlásnak…
…A két lelkész az osztrák határ előtt váltotta fel egymást a volánnál. Vitapartnere, mielőtt elaludt volna a hátsó ülésen, megbízta az írót, hogy szórakoztassa a pilótát. Ám a másik lelkésszel nem kanyarodott az eszmecsere irodalmi témák felé. Munkáról, családról esett szó – az író megtudta, hogy ifjú beszélgetőtársa nemrégiben megözvegyült, és bár látszott rajta, hogy régen feldolgozta a tragédiát, az éjszaka és az időközben megeredt eső valahogy felerősítette a közlés súlyát, s a korahalott, fiatal lelkészné felidézése megakasztotta az amúgy is szaggatott párbeszédet. Az írónak – kell-e mondanunk – újra az „Utas és holdvilág” jutott eszébe, a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény, amely helyenként akár a Heidegger-féle egzisztencialista halál-felfogás irodalmi interpretációjának is tűnhet. A „saját halálnak” mint valami átélhető, már-már szexuális kéjt okozó beteljesülésnek, végső és teljes önmegvalósulásnak az appercipiálása persze – és ezt talán Szerb Antal is sugallja – csak valami misztikus-metafizikus téridőben, a valóságtól végletesen elvonatkoztatott szellemvilágba helyeződve képzelhető el, abban a szférában, amelybe e modern kor európai átlagembere aligha kaphat bebocsáttatást. Nem kaphat, mert erre nem teszi alkalmassá sem pragmatikus világi neveltetése, sem a zsidó-keresztény eszmevilág értékrendje, amely nem hogy a halált nem tekinti az egyén sajátjának, hanem még az életét sem, s az elmúlás problematikáját úgy véli megoldani, hogy a földi életet átmeneti állapotnak tekintve a beteljesülést az isteni szellemmel történő újraegyesülésben és a roppant kétes hitelű majdani feltámadásban jelöli meg. Ellenben az a halál, amelyről Mihály és Waldheim – a regény főhőse és barátja – az etruszkok vallására hivatkozva beszél, az valami – prüdériánk számára felfoghatatlan – erotikus mozzanat, a nemzés-foganás-születés aktusához hasonlatos „visszaszületés”. Ugyanakkor – vettek fordulatot az író gondolatai – vajon ezt a mellette ülő halk szavú kedves fiatalembert meggyőzhetné-e bármiféle etruszk vagy másmilyen felfogás arról: nem történt több, mint hogy szép és fiatal hitvese megcsalta őt a halállal…
…A lelkészek erősen szánták a házaspárt, amiért azok úgy döntöttek, hogy saját kocsijukkal most azonnal hazaindulnak. „Ha egy-egy órával megúszunk határt, vámot, Tisza-hidat, akkor délutánra otthon lehetünk…
…Ahonnan jöttek: komfortos, de kicsit unalmas világ. Ahová tartottak: ezer átokkal vert vidék, amelyről – másképpen, mint Velencéről – már lemondott a civilizált Európa.
Ekkor már hetedik napja volt, hogy nem hallgattak híreket, nem olvastak újságot.
Az író egy alig hallható sóhajtás után bekapcsolta a rádiót.
A reggeli krónikában bemondták, hogy a NATO előző éjszaka lebombázta Újvidék utolsó épen maradt hídját.
A repülőgépek sértetlenül visszatértek vicenzai támaszpontjukra.
augusztus
Tokaji Írótábor… Számolgatom, hogy hányadszor. Először talán 88-ban. Azóta kihagytam legfeljebb kettőt. Ezek szerint kilencedszer. Ebből legalább öt alkalommal előadó is voltam. Mindig, ahányszor csak felkértek.
Mint most is. A tanácskozás keretéül kínált téma izgalmas. „Irodalmi nemzet? Hagyományok, kérdések, távlatok az ezredfordulón.”
Mi másról beszélhetnék, mint az egyetlenről, amit nagyjából ismerek: a kárpátaljai magyar irodalom sajátos helyzetéről, hiányosságairól.
A felolvasott írásom kicsit provokatívnak szánt címe: „Hagyomány-e a provincializmus?” Már előre láttam a rosszalló tekinteteket, de sejtettem, hogy lesznek, akik elismeréssel nyugtázzák az elmondottakat. A józanabbul gondolkodók mindig belátják: fölösleges feltupírozni az eredményeinket, tetszetősre felfújni-kitömni ez erényeinket. Előbbre mutató gesztus, ha kíméletlenül szembenézünk gyengéinkkel. Ezt legkevésbé a „sajátjaim”, a kárpátaljai kollégák akarják megérteni.
Előadásom fő megállapításai a következők voltak:
1) Kárpátalján soha nem volt igazi hagyománya a nívós irodalomnak: kulturális szempontból mindig is perifériának számítottunk. A hosszabb-rövidebb ideig itt élt írók nem kötődtek szervesen a vidékhez, a kötődők viszont nem voltak jelentősek.
2) 1945 után irodalmunkra rátelepedett a szocreál, a zsdanovi kultúrpolitika; a moszkvai magyar emigrációt állították példaképünkül: a szovjet ideológia laboratóriumában Zalka Máté és Illés Béla lett a lombik-atyáink; az 50-es években megjelent művek jól példázzák ezt az igazodást.
3) A 60-as évek másféle tájékozódása (Kovács Vilmos, Forrás Stúdió) helyrebillenthette volna ezt a torzulást, ha a hatalom ezt megengedte volna.
4) Utólag visszatekintve úgy tűnik, a kollaborálók és az ellenzékiek között már akkor, a 60-70-es években sem volt döntő különbség, mert az elkötelezettség közös nevezőre hozta munkásságukat: a különbség nagyjából annyi, hogy az előbbiek a tupírozott szovjet valóság, az utóbbiak a magyar közösség iránt voltak elkötelezettek. A szocialista kultúra azonban, mint tudjuk, igen fontosnak tartotta a népiséget, a tömegekkel való szoros kapcsolatot, így ez a különbség a mából nézve egyáltalán nem tűnik áthidalhatatlannak. Ezért fordulhatott elő, hogy a két elkötelezettség a Forrásosokénál óvatosabban fellépőknél akár egyazon írói művön belül is azonos intenzitással ölthetett alakot. (Itt említem Füzesi Magda, Horváth Sándor, Dupka György akkori verseit, illetve közismertebb nem-kárpátaljai példával élve: Váci Mihály életművét, amelyben nagyjából azonos súllyal esett a szocialista eszmék és a magyar nép iránti elkötelezettség.)
5) A 80-as évekre végképp konszolidálódik a helyzet, az ellenzéki magatartásúak elhagyják radikalizmusukat, a pártosak pedig a kötelező penzum teljesítése mellett igyekeznek őszintébb hangot megütni. Eközben mit sem változik elkötelezettségük, mindannyian a közösség szolgálatában állnak, a különbség lassan már csak annyi, hogy egyesek eleinte inkább a szovjet nép részeként kezelik a kárpátaljai magyarságot, mások ellenben inkább a magyar nemzethez tartozását tartják fontosnak. Ám az ellentétek közelednek egymáshoz és az átfedődések ekkor már egyre nagyobbak: a pártosabb oldalon a forradalmi múlt, a munkásmozgalom és a békeharc megéneklése mellett egyre több a tájvers, a gondolati líra, és feltűnnek – például – a mitológiai alakok; míg a másik, a nemzetibb oldalon a magyar történelem és irodalom alakjai mellett a versekben megjelenik Majakovszkij, megjelenik a Béke-távvezeték és a bányászsors.[3] És amit előbb lassan közös nevezőre hozott az elkötelezettség, azt utóbb szinte teljesen kiegyenlíti a kettős kötődés közös felvállalása.
6) Nagyjából ekkorra véglegesedik és rögzül a tartalmi és formai jegyek azon összessége, amely a kárpátaljai magyar irodalom meghatározó kánonját képezi: erre a magunk számára már-már kötelezőnek gondolt hangra – például költészetünkben – mindenekelőtt továbbra is az elkötelezettség a legjellemzőbb: maradéktalan elfogadása annak a tételnek, hogy a költő a közösség nevében és érdekében szól. A verseket átitatja a küldetéses felelősségtudat, a történelmi múlt felvállalása, ott tolong egymás sarkára taposva a tájélmény, a szülőföld iránti hűség, a historikus magyarságtudat, a nyelvművelő szándék, az identitásformáló akarat, a nemzetmentő elhivatottság.
7) A kilencvenes évek beköszöntével, amikor Kárpátalján húsznál is több aktív költőt tartottunk számon, joggal gondoltuk úgy, hogy a demokratizálódás utjára lépő független Ukrajna megalakulásával és a cenzúra megszűnésével immár semmi akadálya nem lehet tehetségük még teljesebb kibontakoztatásának: nyilván megered a pennájuk, születnek majd a remekművek és az íróasztalfiókból is előkerülnek a korábban publikálhatatlan írások. Ehelyett azonban először is kiderült: az íróasztalfiókok üresek. Azaz: sem a korábban az ellenzékiséget felvállalók, sem azok, akik állítólag csak színleg tettek eleget az elvárásoknak, nem írtak a diktatúra évtizedei alatt publikálhatatlan műveket. Másodszor: a tény, hogy kitört a szabadság, alkotóinkat nem felszabadította, hanem inkább zavarba ejtette és sokukat megbénította. Harmadszor: a kilencvenes évek elején megjelenő kötetek anyagából kiderült: mind a legjobbjaink, mind a középmezőnyt alkotók teljes addigi életműve nagyjából egyetlen verseskötetnyi (akkor is, ha ez az anyag két-három kötetben variálódik). Negyedszer: több alkotónk beállt politikusnak, s mint a gyakorlat mutatja, az ilyesmi ritkán segíti elő az írói elmélyülést. Ötödször: akadt, aki a határok átjárhatóbbá válását kihasználva – elkötelezettségéről bámulatos gyorsasággal megfeledkezve – végleg búcsút mondott Kárpátaljának. Hatodjára kiderült az is, hogy a mindennapi megélhetési gondok erősebben visszafogják az írói ihletet, mint a politikai presszió. Végül pedig – hetedszerre – kiderült az is, hogy a kollektív nemzeti-nemzetiségi tudatra épített azon költői magatartás, amely az individuumot, az alkotói autonómiát háttérbe szorítja – nos, ez az attitűd a megváltozott körülmények között valahogy nem képes új energiákat felszabadítani. Míg ugyanis a politikai lefojtás idején minden apró történelmi utalás, a sorsverések, kisebbségi sérelmek minden metaforába-rejtése, a hűség, az elhivatottság minden példázata jelentős versszervező helyzeti energiát hordozott, addig a szorítás megszűntével ez a potenciál megszűnt, és ha a felhajtó erő a korábbi költeményeket magasra röpítette, akkor a hasonló tartalommal manapság születő versek sután vergődnek a porban.
Mindez kb. 25 percben részletezően előadva, néhány konkrétummal is kiegészítve.
És bár előre tartottam a rosszalló tekintetektől, ezek most valahogy nem találtak rám. Még azok is elismeréssel nyilatkoztak, akik kifejezetten az elkötelezett, szolgálatos irodalomnak a szószólói. Görömbei gratulált, Ács Mara pedig azt mondta, Görömbeivel megbeszélték, hogy épp ezek a dolgok azok, amelyekről ők, „elhivatottak” nem szívesen beszélnek. Raffai Pista, a kozmopolitizmussal nem vádolható Új Horizont főszerkesztője azonnal elkérte az anyagot lapja részére, és amire ritkán van példa, még a honort is nyomban kifizette. Ez persze roppant hízelgő volt számomra és nem érveltem azzal, hogy egy előadást az ember másképpen fogalmaz, mint egy publikálásra szánt cikket. Előbbiben él bizonyos retorikai fordulatokkal (költői kérdés, ellenpontozás), megenged magának túlzásokat, olykor poénokat, gegeket is, amelyeket az utóbbi esetben igyekezne elkerülni.
Itthon aztán újraolvastam az anyagot, kicsit még dolgoztam rajta, elláttam jegyzetekkel de meghagytam „előadás-ízét”. Így él igazán a szöveg.
október–november
Ez az év utazásaim éve. Olaszország után Frankfurtba is eljutottunk, és én alig pár héttel később – Varsóba.
1995-ben kerültem először a volt (?) vasfüggönyön túlra. Akkor Bécsben tölthettünk pár emlékezetes napot az ottani Bornemissza Péter Társaság és a Szépfalusi házaspár szíves meghívásának és vendéglátásának köszönhetően. A jobbára magyarok társaságában töltött órák mellett (én két előadást is tartottam, egyet Bécsben, egyet Grazban) a legszebb napunk az volt, amikor gyalog bejárhattuk a belvárost, a Kertnerstrassét, a Grabent, a Burgot, a Mariahilfert. Töltöttük pár órát a művészettörténeti múzeumban (Brueghel-gyűjtemény!), este pedig vendéglátóink felvittek a Grinzigbe… A következő évben a Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem keretében Németországban járhattunk, de ott a gomadingeni konferenciaközponton kívül nem sokat láttunk. Ennél sokkal emlékezetesebb volt a következő évben hollandiai utunk, ahová is a Mikes Kelemen Kör akadémiai napjainak előadójaként kaptam meghívást. A több napi tanácskozás után előbb egy északi városba (Groningen) utaztunk vendéglátónkkal, Tánczos Ottóval, aztán két éjszaka és a közé eső teljes nap: Amszterdam. Itt is magunk uraként, kísérő nélkül barangoltuk be a várost, végig vízibuszoztuk a csatornákat, megnéztük a nemzeti galériát (sok Rembrandttal és még több Rubenssel, és a hiányos műveltségünk miatt korábban általunk nem ismert Vermerekkel). 98-ban nem volt nyugati utunk, de 99-ben bepótoltuk a kihagyást: Olaszország után újra eljutottunk németföldre.
Frankfurti Könyvvásár… A gigantománia teljes győzelme a könyv intimitása fölött. Stadionnyi csarnokok, véget nem érő folyosók, mozgólépcsők és mozgójárdák – szinte egy külön városnegyed.
Persze nem olyan könnyű oda bejutni…
Frankfurti szereplésünk ugyanis másfél órás megalázó toporgással kezdődött a főbejárat előtt – köszönhetően a magyar szervezésnek. De a következő órák sem voltak éppen élvezetesek. Kora délelőtti érkezésünktől estig csak a következő dolgok nem derültek ki: hol lesz a szállásunk (és hogyan jutunk oda), mikor kapjuk meg a belépőnket, mikor a napidíjat. A kínos és nyomasztó német precizitás közepén egy kis magyar káosz… (Sovány vigasz, hogy a Kossuth-díjas írókkal sem „bántak” a magyar szervezők sokkal körültekintőbben!) Másnapra aztán nagyjából minden elrendeződött (de a résztvevők sokasága végig roppant elégedetlen volt a szervezéssel). Maga a magyar stand óriási méretéhez képest látványában eléggé szerény képet mutatott. A nagy nemzeti részleg és az ottani tárlók még hagyján, de a kiadói standok… Nagyobb túlzás nélkül rávághatom: rondák voltak. A nagy designe-ötlet az volt (valaki kemény százezreket vehetett fel a tervezésért), hogy minden sötét, matt csomagolópapírból készült, magyarán: papundekliből. Így aztán az egész olybá festett, mint egy hatalmas raktár, ahol a jókora kartondobozokat egy revizor érkezése hírére nagyjából rendbe rakták.
A programok viszont színvonalasak voltak (legalábbis amit sikerült megnéznünk). Nekünk is volt néhány szereplésünk, Éva pedig íróként mutatkozott be a Literaturhausban: Grendellel, Szőcs Gézával, Szilágyi Istvánnal, Bordás Győzővel – nem akármilyen megtiszteltetés.
A magyar sajtó, a közvélemény és a szakma egyébként kisebb-nagyobb előzetes és utólagos botrányoktól volt hangos. A legnagyobb port az verte fel, hogy eredetileg a rendezők – állítólag – igen egyoldalúan állították össze a Frankfurtba meghívandók névsorát, mint ahogy az ez alkalomra megjelenő könyvek listáját is. Mindezt a népi-nemzeti irányzat képviselői hangoztatták, és, szó se róla, nem teljesen ok nélkül. Aztán a közbeeső kormányváltást követően történt egy kis korrekció, kiegyensúlyozottabb lett a mezőny, ám sokaknak még így is szemet szúrt a liberális, urbánus, kozmopolita, posztmodern, „zsidó” stb. írók túlsúlya.
Mindebben az érdekes az, hogy ez az aránytalanság ugyan valóban látható volt, ám – gondolom én – egyben indokolt is. Bármennyire is tiltakoznak sokan ellene: Európát jobban érdekli Esterházy Péter és Parti Nagy Lajos, mint Csoóri Sándor, jobban Petri György és Oravecz Imre, mint Nagy Gáspár, jobban Konrád György és Kertész Imre, mint Albert Gábor. Azok a magyar írók, akik nemzeti determináltságukat nem tudják az univerzalitásig kitágítani, azok igen nehezen tudják a nyelvek és kultúrák közt ívelő hidakat megközelíteni. Nem a kevesek által beszélt magyar nyelv képezi az áthághatatlan akadályt, hanem a gondolat- és érzelemvilágnak az a beállítódása, amely eleve csak bizonyos közönséget céloz, csak bizonyos rétegnek szól, csak bizonyos csoport kollektív tudatát fejezi ki. Az ilyen irodalom nemcsak hogy nemzeti talajból sarjad (ami rendjén is lenne), hanem az esőt, a levegőt, sőt még a napfényt is magyarnak gondolja. Az városi flaszteren megtermő literatúrának, szó se róla, általában hiányzik az erős népi gyökere, de a lombja abba az égbe kapaszkodik, amely tágabb világokat ölel egybe.
Számomra ez volt Frankfurt tanulsága.
Varsó és Lengyelország. Érdekes, meglepő, sajátos – számomra korábban teljesen ismeretlen világ.
Magam azzal hízelegtem magamnak, hogy ismerem a (volt) szocialista országokat. A régió nagy átalakulása előtt jártam a Szovjetunió számos köztársaságában (még a kaukázusiakban is), Magyarországon és Szlovákiában, a rendszerváltások után ugyanezekben, továbbá Romániában és Szlovéniában – azt hittem, ismerem ezt a világot: csak a mértékek, arányok, összefüggések változnak, a lényeg nagyjából mindenütt ugyanaz. És nem!
A tapasztalatok sorolása, a részletekben való elmerülés és a történetek felidézése helyett álljon itt a magam számára is meglepő végkövetkeztetés: Lengyelország a civilizációs komfortok többsége szempontból jóval alatta marad nem csupán Magyarországnak, hanem talán még Szlovákiának is, ám a lengyelek gondolkodása, viselkedése, beállítódása sokkal európaibb, ha tetszik: „nyugatibb”, civilizáltabb annál, mint amit a szomszédos volt szocialista országokban tapasztalhatni. Mintha ez magán Varsón is meglátszana. Semmi ragyogás, semmi pucc és flanc, a burkolat hepehupás – de ha megszólítasz valakit, ha szóba elegyedsz velük… Szabadok! Mérhetetlen szabadság árad belőlük! Nem frusztráltak, nem idegesek, nem lihegnek, nem szoronganak – szép nyugiban teszik a dolgukat, van idejük mindenre. És ami ezzel bizonyára összefügg: Varsóban én sem szorongtam, azt a minden kisebbségi által jól ismert szorítást a gyomrom tájékán, azt 5 napig nem éreztem. Ez akkor tért vissza, amikor megérkeztünk a szlovák határra. Ott aztán hatalmába kerített a helyzet megszokott abszurditása: minél ártatlanabb vagy, annál nagyobb a bűntudatod.
december
Megjelent eddigi legvastagabb kötetem. Talán egyben a legjelentősebb is: válogatott verseim. Az összeállítást magam készítettem, nem kevés munkával. Amikor a válogatás kiadása először szóba került, kreáltam egy „nagyjábóli” gyűjteményt: sorba raktam azokat a verseket, amelyeket egy bizonyos nívó fölöttinek gondoltam. Ezzel az első látásra célszerűnek tetsző válogatással („megfelel–nem felel meg”) kiválasztottam a legjobbank vélt 120 versemet, és a kiadómmal (Szirtes Gábor, Pro Pannonia Kiadó, Pécs) megállapodtam egy ennek megfelelő kötet sajtó alá rendezésében. Amikor azonban hozzáfogtam az alaposabb előkészítéshez, ciklusokba rendezéshez, akkor kiderült, hogy a pusztán és elvontan értelmezett színvonal nem lehet egyetlen szempontom. Azonnal kiderült például, hogy egyes versek ütik egymást: hasonló a hangvételük, emlékeztetnek egymásra felépítésükben, s amit az egyik kifejt, azt fejti ki a másik is. Ilyen versből nem kell kettő! Más versek meg hiányozni kezdtek. Az én hangom eléggé sokféle, mindig is vigyáztam arra, hogy az legyen, és úgy éreztem, ennek akkor is láthatónak kell lennie a kötetben, ha egyes hangjaimat nem túlságosan jó versek reprezentálják. Ettől persze felborultak a ciklusok: ha korábban a hasonló, most a nagyon is különböző versek ütötték egymást. Ugyanakkor az összeállítás alapelvének szánt kronológiai sorrendet sem akartam nagyon felrúgni. Végül valahogy úgy sikerült megoldani a helyzetet, hogy a versek csak az egyes ciklusokon belül tartják be a szigorú időrendet, az egymásra következő ciklusok kezdő- és záró évszáma viszont átfedődhet a szomszédos ciklusokéival.
r
Többször is elhatároztam a korábbi években: 1999 lesz az utolsó esztendő, amelyet még hajlandó vagyok „végigbrüsztölni”, utána „visszavonulok”. Jó ideje erre tudatosan készülök, lehagytam-elhagytam-befejeztem sok mindent. Előbb módszeresen lemondtam egyes szervezetekben vállalt funkcióimról, aztán magukból a szervezetekből is kiléptem. Megszüntettem a Galéria Kiadót, átadtam a Kárpátaljai Magyar Könyvnapokat, átadtam a Pánsípot, az UngBereg Alapítvány kuratóriumába behívtam egy fiatal agilis fiatalembert, remélve, hogy idővel átveheti teendőimet.
De az elhatározásaim kisiklottak. Hiába zártam be a kiadómat, ha továbbra is viszketett a tenyerem, hogy könyveket adjak ki, és a szerkesztőségünk meg az alapítványunk azóta évente csak kihoz 1-3 címet. Látva, hogy mivé züllött a Könyvnapunk, most már bánom, hogy átadtam. A Pánsípot meg éppenséggel visszavettem, sőt, kitaláltam mutációját, az UngBereg almanachot. Az alapítványi ügyeket pedig már meg sem próbáltam átadni. Részben azért, mert félek tőle, hogy mostani működése ennek is megszűnne vagy mássá válna, részben meg azért – kár lenne titkolni –, mert működésünkhöz nélkülözhetetlen keretet biztosít és jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy fenn tudjuk tartani a munkánkhoz szükséges infrastruktúrát, ide értve kocsit, számítógépet, telefont és az ezek üzemeltetési költségeit. Ha nincs szerkesztőség és nincs alapítvány, akkor magánemberként, íróként is vissza kell térnem, például, a mechanikus írógéphez, mert a kéziratok, levelek számítógépes előállítása költséges dolog (áram, papír, festékkazetta, a gép karbantartása), le kell mondanom a gyakori utazásokról (magas benzinköltségek!), csak módjával szabad telefonálnom, leveleznem stb. Ha azonban ezt az egy struktúrát két író, egy széles működési körű szerkesztőség és egy kiadóként is szereplő alapítvány tartja fenn, akkor a működtetési költségek megoszlanak. Ha íróként utazom Bp-re, egy füst alatt elintézem az alapítványi ügyeket. Ha alapítványi ügyeket utazom intézni, egyszersmind privát dolgomban is eljárok. Így tehát annak ellenére, hogy sem a szerkesztőség, sem az alapítvány soha egyetlen fillér személyi kifizetést sem eszközöl sem Évának, sem nekem, mégis hozzájárul életnívónk fenntartásához, mert nélküle nem tudnánk fenntartani azt az infrastruktúrát, amelyet privát írói működésünk eredményességéhez is nagyban hozzájárul.
Ez azonban azt jelenti, hogy 2000-ben is marad a nyüzsgés, az utazgatás, a pályázás, a lapszerkesztés, a könyvkiadás – mert ha megmaradunk csak íróknak, az kedvezőtlen lenne számunkra. És, ezt is be kell vallanom, voltaképp szeretem ezt csinálni. Ha csak író lennék, akkor sem tudnék sokkal több művet letenni az asztalra – és akkor mihez kezdenék a fennmaradó szellemi energiámmal, az ötleteimmel, a szervezésben is megmutatkozó kreatív késztetésemmel.
Azzal, amely most nem hagyott addig nyugodni, míg létre nem hoztam a Pánsíp Irodalmi Szalont.
De ez már a következő esztendő témája.
2000-é, amelyet a magam részéről a XX. század utolsó évének tartok, így ezen a Szilveszteren még nem vagyok hajlandó az új évezredet ünnepelni.
De azért BÚÉK!
[1] a tér nevét, és azt, hogy a városka jellegét a világhírű velencei építész munkássága határozta meg, csak utólag olvasták ki egy útikönyvből
[2] a valdensek hányatott sorsú, Franciaországból előzött és az olasz inkvizíció által üldözött, végül a Pellice folyó völgyében megtelepedett ős-protestánsok
[3] Utalás Vári Fábián László és Fodor Géza verseire
Megjelent: Véletlen Balett, 2002/1.