Balla D. Károly
Hónapok óta igyekszem ellenállni a kísértésnek, hogy naplómban a Kárpátalján felélénkült magyarellenességről írjak. Már februárban szörnyülködhettem volna a vereckei honfoglalási emlékmű újbóli megrongálása miatt (egy szélsőséges párt vezetői éghető anyagot öntöttek rá, és felgyújtották), és folytathattam volna áprilisban, amikor az emlékmű újból az ukrán nacionalisták céltáblájává vált (ezúttal feliratokat és horogkereszteket festettek rá). De nem sokkal később Petőfi ungvári szobrát is megcsonkították: kardjának kiálló részét egyszerűen lefűrészelték egy hajnalon.
Nem akartam azonban ezekkel az esetekkel foglalkozni, és erre több jó okom is volt. Az első afféle ostoba babonás félelem: ha leírom, hogy szűkebb pátriámban soha eddig nem tapasztalt mértéket öltött a magyarellenesség, azzal mintegy be is teljesítem, változtathatatlanná teszem ezt a tényt, holott inkább kételkedni szeretnék a valódiságában. A másik ok, hogy a sajtót hetekig uralták a fentiekkel kapcsolatos híradások, nem gondoltam, hogy számukat nekem is szaporítanom kellene. Ellenállásom legnyomósabb harmadik oka azonban más természetű.
Ha írok az emlékművek rongálásáról, akkor, miközben mélyen elítélem a vandalizmust és a nacionalista indulatokat, aközben óhatatlanul a vélhető indítékokról is szólnom kellett volna, megemlítve például azt, hogy mindeközben az ukrán nyelvű sajtóban is megszaporodtak a szélsőséges hangok, újra és újra felhánytorgatják nemcsak „a magyarok történelmi bűneit” (pl. Kárpátalja 1939-es visszafoglalásának bizonyos eseményeit), hanem azokat a vádakat is megfogalmazzák, melyek szerint az itt élő magyarok nem tekintik hazájuknak Ukrajnát, nem tanulják meg rendesen az államnyelvet, voltaképp idegenek a lakóhelyükön, s ha valami bajuk van, Budapestre mennek panaszkodni. Állandó témája lett ezeknek a cikkeknek – kell-e mondanom – az Ukrajnában el nem ismert kettős állampolgárság is, amelyet a kárpátaljai ukránok jelentős rétegei sérelemként érnek meg, s a vehemensebbek persze azt is megfogalmazzák, hogy a magyarok, ha kell nekik egy idegen ország állampolgársága, „akkor menjenek oda lakni”.
Nos, éppen azért nem akartam mindezzel foglalkozni, mert a magyar vonatkozású tárgyi szimbólumok gyors egymásutánban történt meggyalázásait és a nacionalista hangok soha eddig nem tapasztalt felerősödését lehetetlen nem összefüggésbe hozni azzal, hogy Magyarország elkezdte a határon túli magyarok visszahonosítását. Ha viszont ezt az összefüggést nyilvánvalóvá teszem, akkor nem állhatok meg félúton, ki kell mondanom: a kárpátaljai történésekért súlyos felelősség terheli a magyar országgyűlést, kormányt, diplomáciát. Illetve elsősorban persze azt a politikai erőt, amely hatalomra jutván a nagy nemzeti nekibuzdulásban elmulasztotta a megfelelő egyeztetést, nem mérlegelte eléggé körültekintően a lehetséges következményeket. Mindez akkor is súlyos mulasztás, ha közben jóindulat és önzetlenség vezérelte, de megbocsáthatatlan bűnné növekszik, ha önös érdekek is vezérelték közben, nevezetesen az a szándék, hogy a politikai nemzetnek a határon túli magyarokra való kiterjesztésével támogatókat, szavazókat szerezzen. Ezt a feltételezést valószínűnek tartva akár úgy is fogalmazhatok, hogy a törvényhozásban kétharmados többséget szerzett Fidesz–KDNP-kormánykoalíció miközben látszólag szárnya alá veszi a határon túliakat, valójában kiszolgáltatja őket a szomszédos országok nacionalista erőinek.
Ez azonban igen súlyos vád, szerettem volna elkerülni, hogy eddig eljussak gondolatmenetemben, ezért meggyőztem magam, hogy az ukrán szélsőséges megnyilvánulásokért maguk a megnyilvánulók a felelősek, nem lehet a dolgot a kiváltó okok előidézőinek a nyakába varrni.
Óvatosságra intett az is, hogy a fent említettek ellenére a kárpátaljai magyarok többsége lelkesen üdvözli a visszahonosítás lehetőségét, számos érvet tudnak felhozni amellett, miért fontos élniük ezzel a lehetőséggel.
Az utóbbi hetek eseményei azonban egyértelművé tették számomra, nagy mulasztást követett el az, aki nem számolt a várható reakciókkal, így hát akár jóindulat, akár önérdek áll a magyar állampolgárság kiterjesztése mögött, következményei sokkal súlyosabbak a gondoltnál.
Történt ugyanis, hogy az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SZBU) zaklatott, kihallgatott, állítólag meg is fenyegetett többeket azok közül a magyarok közül, akikkel szemben felmerült a gyanú, hogy letették a magyar állampolgársági esküt. A hír bejárta a helyi és a magyarországi sajtót, a KMKSZ levelet írt az ukrán elnöknek, amelyben magyarázatot kért, az SZBU törvényes intézkedésnek nevezve elismerte a több személyre kiterjedő megkeresés és kihallgatás tényét. Semjén Zsolt, a nemzeti ügyekben felelős miniszterelnök-helyettes pedig az események után a következőket mondta a magyar parlamentben: „Magyarország, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséghez hasonlóan, érdeklődéssel várja az ukrán állam magyarázatát, hogy az ukrán biztonsági szolgálat miért zaklatott Kárpátalján élő magyar nemzetiségű polgárokat”.
Érdeklődéssel várja. Nem diplomáciai jegyzéket intézett, nem a budapesti ukrán nagykövetet kérette be, hogy haladéktalanul magyarázatot adjon, nem az ungvári főkonzult utasította erélyes helyi fellépésre, hanem érdeklődéssel várakozik.
No, hát ez nagyon-nagyon nem stimmel! Ha ugyanis Magyarország komolyan gondolta ezt az állampolgárosdit, akkor véresen komolyan kell vennie állampolgárai védelmét is, azaz ugyanúgy, ugyanolyan határozottan kell fellépnie ez esetben is, mintha Budapestről érkezett magyar állampolgárok csoportját vegzálták volna az ukrán hatóságok.
Ha Magyarország egy ilyen esetben csak érdeklődéssel várni tud, akkor, mondom én, süsse meg az állampolgárságát, és az amúgy is igen sok mindenben kiszolgáltatott helyzetű kárpátaljai magyarokat ne merészelje túszhelyzetbe hozni.
Persze van itt egy igen sajátos, de enyhítő körülménynek aligha tekinthető ellentmondás. Nevezetesen, hogy a kettős állampolgárságot el nem ismerő ukrajnai törvények miatt a kárpátaljai visszahonosítottak valamennyien „titkos” magyar állampolgárok! Ők maguk a kihallgatások és a nyomásgyakorlás ellenére sem vallhatják be státusukat, és a magyar hatóságok sem szolgáltatják ki őket, mert akkor a törvény talán valóban lesújthatna rájuk. Így hát ukrán zaklatásban részesülnek, de magyar védelemben nem.
Nevezhető-e felelősen cselekvőnek az a politikai erő, amelyik nem számolt ezekkel a következményekkel, amelyik ilyen helyzetbe hozta azokat, akikért állítólag felelősséget vállal? S akiknek a titkosszolgálati számonkérését éppen most fogadta nagy örömmel az ukrán nacionalista párt, s biztatta a szolgálatot keményebb fellépésre. Miközben egy szép májusi reggelre virradóan ismeretlenek megrongáltak tizenötöt az ungvári magyar konzulátus előtt parkoló kocsik közül…
De térjünk még vissza a jelenleg kormányon lévők feltételezett motivációira, nevezetesen arra a széles körben elterjedt nézetre, hogy a Fidesz–KDNP azért szorgalmazta oly szívósan és azért vezényelte le oly erőltetett sürgősséggel a kettős állampolgárság bevezetését, hogy a politikai nemzetet jogi értelemben is kiterjessze Magyarország határain túlra, és a környező országokban élő leendő magyar állampolgárok százezrei szavazati joghoz jutván a jobboldali erők számára kedvezően módosíthassák a belpolitikai erőviszonyokat.
Ez nagyon is megalapozott feltételezés, hiszen egyfelől köztudott, hogy a határon túli magyarság konzervatívabb gondolkozású, vallásosabb és fogékonyabb a nemzeti ideológiára, mint az anyaországi, éppen ezért a magát a konzervatív-keresztény-nemzeti értékrend letéteményesének hirdető politikai erő joggal számíthat a határon túliak nagy többségének a támogatására; másfelől az is nyilvánvaló, hogy mindazok, akik „ettől a kormánytól” kapják meg a magyar állampolgárságot, érzelmi szempontból leköteleződnek és hálából készséggel szavaznak majd a kormánypártokra. Mindez azzal járhat, hogy a most hatalmon lévők akkor is hozni tudják biztonságos többségüket az elkövetkezendő választásokon (akár évtizeden át), ha belföldi szavazóik bázisa erősen megcsappanna.
Előfordulhat azonban, hogy a Fidesz–KDNP számítása nem jön be. Mégpedig azért nem, mert a célcsoportnak tekintett határon túliak körében nem a demokratikus minimumot teljesíteni és bizonyos európai normákat betartani igyekvő kormánypártok a legnépszerűbbek, hanem a nemzeti demagógiát harsogó, szélsőséges nézeteket valló radikális Jobbik. Soviniszta és revizionista propagandaszövegeik sok határontúlinak a „szívéből szólnak” (nyilván az elszenvedett történelmi sérelmek és mai napig tapasztalható, gyakori hátrányos megkülönböztetés miatt), így alighanem voksaikat is inkább azoknak adnák, akik szájuk íze szerint beszélnek. Azonban a magyar politikai erővonalaknak olyanfajta újrarendeződése, amely a Jobbik megerősödéséhez vagy akár kormánypozícióhoz jutásához vezetne, igencsak sok veszélyt rejt magában. Azok számára, akik ismerik a történelmi példákat, és megfelelő tanulságokat vonnak le belőlük, akik felelősen tekintenek az ország és a nemzet jövőjére, akik európai típusú demokráciában gondolkodnak, azok számára világos, hogy egy efféle szélsőjobboldali fordulat milyen súlyos következményekkel járhatna Magyarországra nézve. Azaz: a határon túli szavazók tevőlegesen elősegíthetik egy olyan erő térnyerését, amely visszafordíthatja Magyarország európai integrációját, ellenségessé teheti szomszédpolitikáját, felszámolhatja demokratikus társadalmi berendezkedését, súlyos diszkriminációval sújthatja lakossága bizonyos rétegeit, elüldözheti legjobb gondolkodóit stb. stb. Mindezzel akár destabilizálhatja és „romlásba döntheti” az országot.
Vagyis: a határon túli magyar szavazók nem Románia, Szlovákia, Szerbia vagy Ukrajna, hanem éppenséggel Magyarország számára jelentenek nemzetbiztonsági kockázatot azzal, hogy anyaországukban szélsőséges politikai erőket juttathatnak hatalmi pozícióba.
Az a feltételezés pedig, hogy a Jobbik népszerűsége a határon túli magyarok körében felülmúlhatja a Fideszét, egyáltalán nem alaptalan. Kárpátalja esetében legalábbis nem az. A Kárpáti Igaz Szó c. közéleti lap internetes portálja cirka másfél hónapja szavazást indított arra nézvést, ha lenne szavazati joguk, melyik pártra voksolnának olvasóik. A jelenleg már az ezer főt közelítő minta persze nem reprezentatív, de azt mutatja, hogy egy nagyjából baloldalinak (!) tartott lap online felületén a listát meggyőző fölénnyel a Jobbik vezeti.
Ugyanilyen orientációról tanúskodik az a tény, hogy mostanában két ifjúsági szervezet is alakult Kárpátalján (az egyik Beregszászban, a másik Ungváron), s mindkettő a Jobbikéhoz igen közeli elvek szerint fogalmazza meg hitvallását; tagjaik leginkább főiskolai és egyetemi körökből toborzódtak. (Az egyik csoportosulás rendezvényeiről hírt adó blog mottójában ez a mondat szerepel: „Kárpátalja nem Ukrajna”.) Köztudott az is, hogy Kovács Béla, a Jobbik EU-képviselője állandó irodát nyitott és tart fenn Beregszászban – a város magyar lakosságának nagy megelégedésére. Nem túlzás hát feltételezni, hogy Kárpátalján nem a jobb és jobbközép, hanem a szélsőjobb a nyerő. (A témában járatos szakember, dr. Törzsök Erika szociológus egy tévéinterjújában hasonlókat állított Székelyföldről: ott nem Orbán Viktor, hanem Vona Gábor az etalon.)
Mindez valóban azt jelentheti, hogy a Fidesz–KDNP elszámította magát, amikor saját pozícióinak a megerősítését remélte a határon túli szavazatok várható begyűjtésével.
Összegezve: miközben nyilvánvaló, hogy a visszahonosítás sokak számára erkölcsi elégtételt, a nemzeti hovatartozást erősítő szimbólumot, a mindennapokban pedig praktikus előnyöket (pl. utazási lehetőséget) jelent, aközben általános érvényű hatása inkább negatív: egyfelől elmérgesíti a határon túli magyar kisebbségek helyzetét lakhelyükön, másfelől, a szavazati jog megadásával, negatívan befolyásolhatja Magyarország demokratikus fejlődését. És akkor az EU-kifogásokról még nem is beszéltem….
A kárpátaljaiak „titkos”, láthatatlan állampolgárságáról egyébként egy adoma jutott eszembe. A parasztember a padon pipázva álmodozik, s mondja a komájának:
– Hej, ha nekem sok pénzem volna, aranyból lenne a csizmám.
– S ugyan mire mennél vele?
– Látnák rajtam az emberek, s irigykednének!
– Dehogy látnák, mire végigmennél benne a falun ebben a sárban, semmi sem látszana belőle.
– Nem addig van az, komám. Húznék rá egy gumicsizmát.
– De hát akkor senki sem látná.
– No de én vágnék a gumin egy lyukat.
– De azon meg befolyna a sár.
– Ugyan! Hát betömném szalmával!
Megjelent: Mozgó Világ, 2011/június