Balla D. Károly
Egy költőnek, aki már nem az
Talán csak kérkedik, hogy nem meri.
Talán csak bor és gőz és esteli
homály, ahogy a színre árad.
Talán csak mímelt alkony-vádak.
De mégis ottfelejt a mozdulat.
Kihűl a léc: magányos parti pad.
S a léket kapott éjszakákon
csónak-vizet merítget Kháron.
Talán csak intelem, hogy nem szabad.
Talán egy felvert, álma-hulló vad.
Avagy a nedvek tévedése:
szőlőn a jégeső verése.
Talán csak jel egy téli hajnalon,
ahogy kísért a részeg alkalom.
Ám férget irt a józan érdek,
míg átjárják a lassú mérgek
a kőbe vésett átkok titkait.
Talán csak egymaga, csak Ő van itt,
és vért hörög egy délelőttön,
mert mellkasa a végső börtön,
amelybe bűzlőn, elrohadva végleg,
halomra hullnak kíntalan remények.
Miközben délután és meghatón
esőzik végre kinn a szürke ón.
(1990)