"Ahhoz képest" irodalom

Balla D. Károly

„Ahhoz képest” irodalom

       Kárpátalja magyar irodalmát az elmúlt évtizedekben számos jelzővel illették. Nevezték már „kétírósnak” (annak okán, hogy évtizedekig csak Kovács Vilmos és Balla László munkásságáról tudott a közvélemény, sőt a szakma is), nevezték „költészetközpontúnak” (arra utalva, hogy a szocialista érában az elvont metaforák világában jobban magukra találhattak a szerzők, mint a szovjet valóságot forradalmi fejlődésében ábrázolni kénytelen „realista” prózában). A harmadik vélemény szerint e régió literatúrája „antológiai-irodalom” (és ez is feltétlenül igaznak látszik, hiszen az effajta gyűjtemények az ötvenes-hatvanas években – más orgánumok nem lévén – az egyetlen megjelenési lehetőséget jelentették; később pedig – folyóiratok hiányában – az irodalom folytonosságának a fenntartásában játszottak jelentős szerepet; illetve alkalmasak voltak arra, hogy valamilyen szándékú erődemonstrációk, önfelmutató dokumentumok legyenek.) Nem kérdőjelezhető meg a „legek irodalma” minősítés sem: ezzel lehet utalni legnagyobb elzártságunkra, a legerősebb ideológiai presszióra, a legkevesebb íróra és könyvre, a leggyengébb teljesítményre, a legkisebb számú olvasótáborra.

       A címkék sorát a magam részéről egy újabbal kívánom növelni, amikor „ahhoz képest irodalom”-ról beszélek.

       A fogalom bevezetésének, bevezethetőségének előtörténeteként annyit, hogy, úgy tűnik, a mai napig tisztázatlan – elméleti szinten legalábbis – a határon túli magyar irodalmak mibenléte. A magam részéről nem találtam még megnyugtató választ arra a kérdésre, hogy nemzeti irodalmunkat egységes egészként kell-e, lehet-e értelmeznünk, eközben megemlítve, hogy egyes alkotói és orgánumai az államhatárokon túl működnek, avagy helyesebb, ha úgy tekintünk literatúránkra, mint az egyes régiók több-kevesebb önállóságot mutató irodalmának összességére. Ám akár az egyetemesség, akár a regionalitás koncepciójából induljak is ki, a legnagyobb gondban vagyok, ha a kárpátaljai magyar irodalom létéről vagy nemlétéről kell véleményt alkotnom. Ha ugyanis kiindulási pontom az, hogy nemzeti irodalmunk egyetemes, akkor meg kellene neveznem azokat a (nyelvi azonosságon túlmutató!) ismérveket, amelyek alapján a kárpátaljai ezen egyetemesség integráns részének tekinthető. Ilyen kritériumok azonban vagy nincsenek vagy mondvacsináltak! A hosszú évtizedeken keresztül elszigetelten fejlődő (fejlődő?) irodalmunk igen jelentősen elhasonult, elidegenült az anyaországitól, óriási fáziskésésben van, akkorák a torzulásai és olyan súlyosak a hiányai, hogy nézetem szerint alkalmatlan az integrálódásra; és hogy a helyzet súlyosabb legyen: az anyaország szellemi élete pedig nincs felkészülve a befogadásra.[1] Ha a másik elképzelés, a regionalitás felől közelítek, azaz úgy gondolom, hogy a magyar irodalom valami többpólusú, többcentrumú alakulat, akkor nyilvánvalóan egyik centrumának és a köréje írható tartománynak a kárpátaljai magyar irodalmat kellene tekintenem – ám ez a feltevés az előbbinél is képtelenebb, mert azt, hogy kárpátaljai magyar irodalom nincs, még mindig könnyebb bizonyítani, mint azt, hogy van. A vanhoz ugyanis olyan ismertetőjegyeket kellene egymás mellé sorakoztatnom, amelyekkel sajnos nem rendelkezünk.

       Hogy ebben a se-így, se-úgy patthelyzetben valahogy mégis megragadhatóak legyenek azok a tények és eredmények, amelyek irodalom címén Kárpátalján fellelhetők, nos, ebben lehet segítségünkre az „ahhoz képest irodalom” fogalma. Nézzük csak!

       Ahhoz képest, hogy a 80 éve élnek kisebbségben, egészen tűrhetően beszélik a magyart. Ahhoz képest, hogy 1944-ben a kollektív bűnösség vádját kellett elviselniük és hogy a nemzeti lét teljes intézményrendszerét felszámolták – ahhoz képest szép, hogy egyáltalán gondoltak az irodalomra. Ahhoz képest, hogy a magyar szó nagyjából tilalmasnak számított, hatalmas eredmény, hogy 1951-ben megjelent az első magyarul írt könyv. (Ehhez képest pedig nem csoda, hogy Sztálint dicsőítő versek voltak benne.) Ahhoz képest, hogy a hatvanas években változatlanul tombolt a szocreál és a proletkult, igen dicséretes, hogy a 60-as években őszintébb hangon is megszólaltak néhányan. Ahhoz képest, hogy az ellenzéki magatartást megtorolták… Ahhoz képes, hogy a nacionalizmus vádját rásütötték… Ahhoz képest, hogy szigorú cenzurális viszonyok uralkodtak… Ahhoz képest, hogy milyen körülmények közt születtek azok a versek, novellák, az a regény… Ahhoz képest, hogy csak a pártlapban lehetett publikálni… Ahhoz képest, hogy évenként csak 2-3 eredeti könyv jelenhetett meg az állami kiadónál… Ahhoz képest, hogy 45 évig nem volt folyóirat… Ahhoz képest, hogy csak 93-ben jött létre az első magánkiadó… Hogy 95-ig csak amatőr színjátszó csoport működött… Hogy nincs egyetlen igazi irodalomkritikusuk… Hogy nincsen Kányádi Sándoruk és Sütő Andrásuk, meg persze Grendel Lajosuk sem… Hogy hiányoznak az igazi szellemi műhelyek… Hogy nincs mód a rendszeres kapcsolattartásra… Hogy műfajok és stílusok sokasága helyén űr tátong… Hogy nem áll rendelkezésünkre egy teljes bibliográfia… Hogy csupán egyetlen monográfiát említhetünk, amely már megjelenésekor elavult… Hogy egyetlen kezünkön megszámolhatjuk… Hogy a fiatalok mind elhagyták… Hogy nincs rá pénz… Hogy nincs rá igény… Hogy nincs, aki jobban…

       Ahhoz képest…   

       Ez az „ahhoz képest”-ség számunkra egyszerre átok és mentség. Átok, mert sajnos elveszi annak lehetőségét, hogy teljesítményünk igazságosan megméressen a nagy egészben, ugyan­akkor szerencsénkre nem is kell attól tartanunk, hogy könnyűnek találtatunk. Azaz: egyszerre jelent negatív és pozitív diszkriminációt: kirekeszt, de kirekesztettségünkben felemel. Egyfajta rezervátum, zárt osztály, ahová elkülönítenek, de ott aztán megbecsülnek. Ez mindenek­előtt közös megítélésünkre érvényes, de bőven adódik alkalom az „ahhoz képest” voltunk egyéni megélésére is.

       Még ma is uralkodónak számít például az a gyakorlat, hogy ha beválasztanak bennünket egy testületbe, ha elismerésben részesülünk, sőt, ha publikálunk valahol, akkor nevünk mellé-alá-fölé hangsúlyosan odakerül lakhelyünk, azaz „csak úgy” nem biztos, hogy labdába rúghatnánk, és csupán valamely eredetigazolás révén kaphatunk bebocsáttatást az egyetemes irodalom szentélyébe: a beválasztásra, elismerésre, publikálásra, pályázati nyereményre, meghívásra nem annyira teljesítményünk, mint kisebbségi helyzetünk, netán kifejezetten kárpátaljai státusunk okán érdemesülünk.

       Felhozok konkrét példákat. 2000 márciusában az a megtiszteltetés ért, hogy József Attila-díjat kaptam. És itt most nem arról akarok szólni, hogy akkor is, amikor a miniszter úr elé szólítottak, és később a sajtóban is mindenütt tévesen másnak neveztek, mint aki a vagyok hanem arról, hogy a névsorban mindenki költőként, íróként, irodalomtörténészként szerepelt, egyedül énnálam tartották fontosnak, hogy egy Ungváron megjelenő lapot megnevezzenek munkahelyemül. (Amely lapnál egyébként 11 éve megszűnt a munkaviszonyom, és az a munkakör, amit megjelöltek, soha nem létezett.) Azaz esetemben ezúttal is szükség volt valamiféle eredetigazolásra. Ennél is érdekesebb itthoni írótársaim reagálása. Amikor gratuláltak a díjamhoz, a legtermészetesebb módon hozzátették: ideje volt már, hogy Kárpátalja is kapjon egy József Attila-díjat. Vagyis fel sem merült bennük, hogy az elismerésre esetleg egyéni teljesítményemmel szolgáltam rá – nem, szerintük csupán azért lettem díjazott, mert már illett Kárpátaljára is kiosztani egyet.

       A másik például azok a rendezvények szolgálhatnak, amelyekre nem egyszerűen – mondjuk – 16 költőt hívtak meg, hanem hangsúlyozottan 10+6-ot, tíz hazait és hat külhonit, még ám pontos kvóták szerint: Erdélyt két hely illeti, a Felvidék, Délvidék, Kárpátalja és Nyugat elégedjen meg eggyel-eggyel. Olyankor, amikor én lehetek az az egy, természetesen legyezgeti a hiúságomat, hogy én vagyok a legszebb hal a nyúlpiacon, sőt, voltaképpen azzal is tökéletesen tisztában vagyok: másképpen nem is nagyon lehet igazságos „reprezentatív mintát” venni a kortárs költészet egészéből – mégis úgy érzem, hogy ilyen esetekben költői mivoltom csak kárpátaljai státusommal párosulva, általa megerősítve tesz engem alkalmassá a hasonló szereplésekre.

       Azaz, ha szigorúan veszem: esetenként magam is „ahhoz képest” költő vagyok, olyan valaki, aki a kirekesztettség hátrányait és a megkülönböztetettség előnyeit egyszerre tapasztalja.

       Tapasztalja, és ahhoz képest, hogy berzenkedik ellene, szemérmetlenül profitál is belőle.

Ungvár, 2000

[1] E kérdéssel több tanulmányban is foglalkoztam: Előítéletek és beilleszkedési zavarok; A hontalanság metaforái; Hagoymány-e a provincializmus; Szereptudat és szereptévesztés a kárpátaljai magyar irodalomban – valamennyit lásd: Balla D. Károly: A hontalanság metaforái. Budapest, 2000.

Megjelent: A Hét (Bukarest), 2000. okt. 12.

Az írást később beépítettem Címkézett irodalom c. írásomba