Balla D. Károly
Anélkül, hogy belemerülnénk a vitás kérdésekbe és taglalni kezdenénk, pontosan kik is azok a ruszinok (ruténok), mi az eredetük, önálló népnek tekinthetők-e avagy csupán az ukránság egyik etnikumáról beszélhetünk, inkább nézzünk néhány tényt. Ezek közül az első az, hogy Ukrajnában – ellentétben Szlovákiával, Szerbiával vagy Kanadával – hivatalosan a ruszinságot nem tekintik létező nemzetiségnek, nyelvükről azt állítják, csupán az ukrán nyelvjárási változata. A szovjet rendszer idején egyházukat is betiltották, a pravoszláv hitre áttérni nem hajlandó papjaikat elhurcolták.
A rendszerváltással és az önálló Ukrajna létrejöttével a görög katolikus egyház ugyan újra létjogosultságot nyert, templomaik többségét is visszakapták, de a ruszinság népként való elismerése elmaradt.
Második tényként említsük meg, hogy bár köztársasági szinten érvényes maradt a fenti tagadás, Ukrajna ruszinok lakta megyéjében, Kárpátalján, a megyei tanács ez év márciusában hozott döntése értelmében önálló nemzetiségként mégis elismerték a ruszinságot. E határozat persze kiváltotta Kijev és az ukrán nemzeti erők rosszallását; kizártnak tekinthető, hogy a határozat országos jóváhagyást nyerjen.
A harmadik tény, hogy a Ruszinok II. Európai Kongresszusa, amelyet októberben tartottak Munkácson, ultimátumot intézett a megyei tanácshoz: ha nem nyilvánítják december 1-jéig Kárpátalját ruszin autonóm területté, akkor önhatalmúlag kikiáltják a kárpátaljai ruszin államot. Az időpont vészesen közeledik, ám arra semmilyen jel nem mutat, hogy az illetékesek hajlanának a követelés teljesítésére. A fenyegetést egyébként igen nehéz komolyan venni. A ruszin ébredés sokkal inkább tűnik egy szűk értelmiségi réteg (olykor személyes ambícióktól fűtött) heveskedésének, semmint széles néptömegek által támogatott mozgalomnak. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy vezetőik maguk is megosztottak a kérdésben, sokuk elítéli az Ukrajna területi egységének megbontását célzó szakadár törekvéseket, akkor beláthatjuk, bármiféle ruszin közigazgatási formáció létrejötte kívül esik a politikai realitások keretén.
A nevezett ultimátumban egyébként hivatkozási alapnak egyfelől a csehszlovák érában létezett önkormányzati alakulatot, a szovjet annexió révén 1945-ben megszűnt Podkarpatszka Ruszt tekintik, másfelől az 1991-es népszavazásra apellálnak, amelynek során nemcsak azt kérdezték meg a terület lakosságától, támogatják-e a független Ukrajna létrejöttét, hanem azt is, hogy ennek keretében kapjon-e autonóm státust Kárpátalja. A referendum eredményeként regisztrált elsöprő többségű igen szavazatnak (78%) azonban nem lett semmilyen következménye, az ukrán törvényhozás sem akkor aktuálisan, sem azóta még csak napirendre sem tűzte a kérdést. Az érthető, hogy a ruszin vezetők most erre a lakossági véleménynyilvánításra hivatkoznak, ám azt az egyáltalán nem mellékes tényt ügyesen elhallgatják, hogy az akkori felvetésben nem ruszin, hanem általános értelemben vett kárpátaljai autonómia szerepelt, s a terület etnikai összetételét tekintve ennek mindenképpen egy soknemzetiségű, soknyelvű formációnak kellene lennie. Hogy Kárpátalja teljesebb vagy részleges önállóságát a ruszin vezetők saját népük hegemóniájának érvényesítésével képzelik el, az semmi jóval nem kecsegtet a többi nemzetiségre, így az itt élő százötvenezres magyarságra nézve sem. És bár az önállósulási elképzelésekben több az illúzió, mint a realitás, az máris valószínű, hogy a magyaroknak az ukrán után a ruszin nacionalizmussal is szembe kell nézniük.
Megjelent: Új Szó, 2008. nov. 30.