Balla D. Károly
Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2007. január
„Miközben a 84 esztendős Mester, Michelangelo Antonioni feleségével Velencében töltötte a karácsonyt, római lakását kirabolták. Elvitték, többek között, díjait is, így a Cannes-i fesztiválon a Nagyítással (legkedvesebb filmem!) nyert Arany Pálmát, és az életmű-Oscart is, persze.
Amikor ezt bemondja a rádió, én épp Déry Tibor A napok hordaléka c. feljegyzéseit olvasom, s benne az epizódot: élményeit Cannes-ban, ahová A befejezetlen mondatból készült film írójaként érkezett, s ahol a fesztivál megnyitó ünnepségére a nagybátyjától öröklött színes selyemnyakkendőjében nem engedték be, mert fekete csokornyakkendőt írt elő az érvényes etikett.”
Pontosan 10 évvel ezelőtt a fenti sorokkal kezdtem a nyilvánosságnak szánt naplómat. Nehezen küzdöttem le az ellentmondást a napló magánjellege, intimitása, ha tetszik: titkossága és a világ előtt történő nyílt kitárulkozás között. Naplójában, gondolhatnánk, épp olyasmit ír meg az ember, amit el akar zárni, ami nem tartozik másra, csak őrá. Hacsak nem a kitárulkozás kényszerével megáldott-megvert író az istenadta, aki akarva-akaratlanul úgy fogalmaz meg mindent, hogy számít arra: egyszer majd az olvasók elő kerülhet. Ha más nem, hát a halála után.
Eleinte én is a késleltetésben láttam a megoldást, meg abban, hogy nem adok közre mindent. A kezdeti esztendők jegyzeteit csak 2-3 év kivárás után, és csak töredékesen publikáltam. Ám 2000 táján rákaptam a dolog ízére, a visszatartás időközei lecsökkentek, és az egyes részleteket közlés előtt kimetsző öncenzúra is lazult.
Ez bizonyosan összefügg azzal, hogy ekkorra az esszéimben, cikkeimben, felszólalásaimban gyakorolt őszinteségemmel már kellőképpen magamra haragítottam kollégáim nagy részét, így a további óvatoskodásoknak egyre kevesebb értelmét láttam. Ezen kívül nagyjából ekkor kezdett munkálni bennem a kimondás mámora iránti igény, amely felszabadított a „magasabb érdekek” elfogadásának súlyos terhe alól. Eddigre ért meg ugyanis bennem a felismerés, hogy a kárpátaljai magyarság társadalmi érdekeit vagy irodalmunk fejlődését nem szolgálhatom azzal, ha beállok a sérelmi magatartást követők sorába, ha a sorsverésre, mostoha körülményekre, idegen hatalmakra való állandó hivatkozással felmentem magunkat gyarlóságaink bűne alól. Nem, nem lehetek többé tekintettel a mundér becsületére, ha éktelen foltokat látok rajta, ha észreveszem, hogy el van szabva és hovatovább kényszerzubbonyként korlátozza viselőit a kibontakozásban. Megértettem azt is, hogy alkalmatlan vagyok valamiféle felsőbb igazságok és jól hangzó közösségi elvek mentén megfogalmazni mondandómat. Csakis a tévedés állandó lehetőségét bennfoglaló kis magánigazságok és privát vélemények kimondására vagyok alkalmas.
Így hát, amikor 2002-ben már internetes naplót kezdtem írni (a blog szót még nem ismertem), az azonnali közlés bizsergető érzése már egyfajta könnyebbséggel párosulhatott. Írás közben mindig tudtam: meglehet, hogy rosszul ítélek meg egy helyzetet, alulbecsülök vagy túlértékelek valamit, előfordulhat, hogy hamisak a meglátásaim és hibásak a következtetéseim. Csak az nem fordulhat elő, hogy ne azt írjam, amit írás közben gondolok.
*
Felújította internetes portálját egyik kedvenc folyóiratom szerkesztősége. A korábbi alkalmatlan hozzáférés helyett a nyomtatott lap bázisán webmagazint indítottak. A főszerkesztő – kedves barátom – bevezető szövegében vázolta a szempontjaikat, elképzeléseiket, terveiket.
Illő dolognak gondoltam, hogy blogomban üdvözöljem az előrelépést, az alkalmat megragadva azonban az elismerés szavai mellett egyfelől szembesítettem kollégámat az internetet lesajnáló korábbi véleményével, másfelől bevezető szövegének egynéhány kitételével is vitába szálltam.
Kétségbe vontam például azt az állítását, hogy a világhálós megjelenés csupán egy eszköz lenne a hagyományos, azaz nyomtatott irodalmi folyóirat célkitűzéseinek a megvalósulásában. Szerintem ugyanis sokkal több. Az internet az a közeg, az az eszköz, amely intenzíven visszahat a tartalomra, új kontextusba helyez minden szöveget, módosítja alkotó és befogadó viszonyát. A weben megjelenő irodalmi szöveg bárki által hozzáférhető digitális információvá válik, lementhető és továbbküldhető, bekerül az adatbázisokba, szavaira rá lehet keresni, linkek révén kapcsolatba kerül új és újabb szövegekkel, „beleolvasódik” az internet világnyilvánosságába. Eközben igenis módosulhatnak egyes hangsúlyok, gesztusok, érvényesülhetnek korábban ismeretlen visszacsatolások.
Főszerkesztő barátom rövidesen nyílt levélben válaszolt, ezt szintén publikáltam, és a két levelet ők is feltették honlapjukra. A két webhelyen egyszerre szólítottuk fel olvasóinkat: szóljanak hozzá vitánkhoz.
Effajta polémiák persze ritkán járnak kézzel fogható eredménnyel; tanulsággal se mindig. Ha valamit a magam számára mégis leszűrhettem a tucatnyi hozzászólásból, az annak felismerése, hogy, jó szokás szerint, a más-más álláspontot képviselők nagyjából elbeszélnek egymás feje fölött, és egyes pontokon nem szakmai, hanem inkább hitvita kezd kialakulni. Ha az egyik fél azt mondja, hogy az internet a tájékozódását és munkáját a leghatékonyabban segítő legsokoldalúbb eszközrendszer, a másik pedig azt, hogy az internet időrabló és egészségkárosító szenvedély, akkor nehéz továbblépni. Ugyanígy, ha az egyik oldalon szükségesnek tartják leszögezni, hogy azért mégis a papír az igazi, illetve célul tűzik ki a senki által sem támadott Gutenberg-galaxis minden áron való megvédését, akkor a másik oldalon hiába érvelnek azzal, hogy éppen a digitalizáció és a szabad tartalommegosztás szolgálja legeredményesebben a felhalmozott szellemi értékek megmaradását és terjedését. Ha a prognózisra, hogy amint az oly csodálatos és örökbecsű kódexek gyötrelmes másolását is felváltotta a könyvnyomtatás, úgy az utóbbit is felülmúlhatja egy sokszorosan hatékonyabb technológia, az a válasz, hogy márpedig ragaszkodunk a nyomdafesték illatához és a papír ropogásához, akkor valószínűleg befellegzett az érdemi eszmecserének, és nem érdemes elmerülni a szakmai kérdések mélységeiben.
*
Kajánul elmosolyodom, amikor leteszem a frissen kapott könyvet: lám csak, számomra mégis volt hozadéka annak a többszörösen elbaltázott 2004-es decemberi népszavazásnak. Történt pedig, hogy néprajzos ismerősöm az eredménytelen referendum másnapján körlevélben kért elnézést összes határon túli ismerősétől amiatt, hogy a kettős állampolgárságot érintő kérdésre a magyar állampolgárok nem mondtak igent. Nem tudtam megállni, élesen reagáltam, kendőzetlenül megírtam, mit gondolok egyesek politikai ámokfutásáról vagy a nemzeti belbecsre apelláló érzelmi zsarolásról, és kifejtettem azt is, hogy az én magyarságtudatom nem igényel semmiféle szimbolikus és adminisztratív megerősítést. Huncutságból a választ úgy küldtem el, hogy ne csak a feladó, hanem az eredeti címzettek mindegyike megkapja. Titkon azt reméltem, tán akadnak köztük, akik a kérdést hozzám hasonlóan látják, véleményüknek esetleg hangot is adnak, illetve azok, akik a magyar állampolgárok nevében küldött bocsánatkérésen hajlamosak lennének elérzékenyülni és saját sorsukon elszomorodni, hátha elgondolkoznak szavaimon és belátják, nincs egyébről szó, minthogy a belpolitikai kártyapartiban megint kijátszották a határon túli kártyát.
Kaptam is néhány egyetértő véleményt. A legértékesebb egy akkor számomra még ismeretlen szlovákiai magyar néprajzostól érkezett, akivel levelezésbe kezdtünk. Igen hamar kiderült, milyen sok dologban gondolkodunk hasonlóan, így aztán amikor egy kárpátaljai konferenciára Ungvárra érkezett újdonsült levelezőpartnerem, meglátogatott. Hozott egy fél táskányi könyvet – és attól kezdve még gyakrabban váltottunk üzenetet. Elfoglalt ember lévén ha napi rendszerességgel nem is teheti, de időnként olvassa a blogomat, s hogy én se maradjak le az ő véleményéről, levélben küldi el nekem időnként a maga naplójegyzeteit, legutóbb például a Puskás Ferenc temetése kapcsán írtakat. Kell-e mondanom, hogy ebben is nagyon egyetértettünk.
Írásait látszólag nem szánja a nyilvánosságnak, de csak látszólag, mert épp most jelentetett meg igen szép kiállítású könyvet belőlük Termékeny homályban címmel. A posta a minap meg is hozta a dedikált példányt.
Ahogy látom, módszere ugyanaz, amit én is alkalmaztam eleinte: késleltetés és szűrés. Húsz évet átfogó válogatás, 1995-tel lezárva. A többit talán tíz év múlva…
Felütöttem a kötetet, olvasni kezdtem. És mit kell látnom az én Liszka József barátom egyik legkorábbi bejegyzésében?
„Déry Tibor Napok hordaléká-t olvasom nagy élvezettel.”
Lehetséges, hogy egy helyről tanultuk a naplóírást?
Megjelent: Mozgó Világ, 2007. február