Balla D. Károly
Úgy tűnik, egyre kevésbé lehetséges. Végérvényesen elromlott valami. Mi rontottuk el, és most állunk, mint gyerek az eltört kisautó fölött, kicsit hüppögünk, sajnáljuk, hogy megtörtént a baj, ártatlannak érezzük magunkat, mintha kalapáccsal nem mi sújtottunk volna a finom szerkezetre.
Körülöttünk, velünk, és – igen! – általunk romlott meg minden annyira, hogy lehetetlenné vált bármiféle érdemi diskurzus. Most kesergünk azokat vádolva, akik talán többet rontottak a helyzeten, talán nagyobb volt a kalapácsuk és szaporábban ütöttek vele – de hát magunk is partnerek voltunk a törésben-zúzásban, mi is kötöttük az ebet a karóhoz, ágáltunk a magunk igaza mellett, mereven elutasítva, tagadva és néha végig sem hallgatva a másikét. De vajon tehettünk-e mást, amikor gyűlöletes nézetekkel kerültünk szembe? Lehettünk-e toleránsak, amikor bűnös eszméket hirdettek a velünk ellentétes oldalon állók? Nem lett volna végzetes mulasztás elnézőnek lenni akkor, amikor kirekesztést tapasztaltunk? De kérlelhetetlenségünkkel nem váltunk-e magunk is kirekesztőkké? És nem ez vezetett-e végső soron ahhoz, hogy mára végletessé vált a szembenállás, állandósult a szót nem értés, és mindkét oldal a másikat hibáztatja mindenért.
Nem volt ez mindig így.
Sokáig azt sem igazán tudtuk, hogy vannak oldalak. Illetve hát, hogy a politikában léteznek, azzal persze tisztában lehettünk, de hogy a mindennapi életben ennek tükröződnie kellene, azt egyáltalán nem gondoltuk. Barátkozhattunk, összejárhattunk bátran bárkivel, lehettünk társak irodalomban, zenében, sportban, szakmában, hobbiban: senki sem tartotta fontosnak, hogy politikai elkötelezettségéről már a megismerkedés pillanatában nyilatkozzon, mint ahogy azt sem, hogy a másik nézeteiről tájékozódjon, mielőtt szóba állna vele. Hogy ki hová teszi az x-et a szavazófülkében, az intim magánügynek számított.
Mikor és mivel kezdett romlani a helyzet? Nehéz lenne azt az első pillanatot megragadni, amikor valaki a politikai meggyőződését először nem adta le a ruhatárban, hanem magával hozta a civil élet addig békés színterére. Ám egy bizonyos: hogy akkor mi is ott voltunk, valamilyen szinten és valamilyen formában, aktív részesként vagy passzív tűréssel, de mi is hozzájárultunk az elpolitizálódáshoz. Mígnem azon vettük észre magunkat, hogy már más szempontok alapján válogatjuk barátainkat, hogy korábbi kapcsolataink egy része megszakad vagy megromlik, hogy családunk egyes tagjaival sem tudunk már egy nyelven beszélni. A nézeteltérésekből veszekedések lettek, a vitákból vádaskodások, az egyet nem értőkből ádáz ellenségek.
De tovább megyek. Legfrissebb tapasztalatom, hogy ebben a nagy társadalmi szétszakítottságban mára nemcsak azokkal lehetetlen szót érteni, akik a másik oldalon vannak elkötelezve, hanem gyakran azokkal is, akikkel éppenséggel azonos platformon állunk: annyi az indulat, a türelmetlenség, akkora a túlzott elfogultság, hogy kialakul egyfajta szurkolói magatartás, amikor a drukker már nem látja saját csapata gyengéit, és az elhibázott helyzetekért is az ellenfelet vagy a bírót támadja – így aztán, aki velük szemben józanabb szemléletet próbál képviselni, maga is ellenséggé válhat: mert nem szurkol teli torokból, mert nem lobogtat zászlót, mert megpróbálja saját térfelén is megtalálni a mulasztásokat. Így válhatunk kétszeresen kirekesztetté, ha az ellehetetlenült helyzetben már hajlamosak vagyunk belátni, hogy a merev elutasítás nem vezet sehová, és tétován keresni kezdenénk egy új diskurzus lehetőségét. A kockázat ellenére talán mégis érdemes lenne, legalább próbaképpen, élni vele.
Megjelent: Új Szó, 2009. május 16.