Interjú Balla D. Károllyal
Szeptemberben jelent meg Balla D. Károly új kötete a pécsi Pro Pannonia Kiadó gondozásában. A 2000 ± 3 Az ezredforduló hét esztendeje. Egy manzárdőr naplójegyzetei sajátos írói és emberi beszámoló egy mára már posztumusz alkotó tollából. Rácz I. Péter a manzárd őrét kérdezgette a könyv kapcsán.
Frissen megjelent köteted a 2000 ± 3 Az ezredforduló hét esztendeje. Egy manzárdőr naplójegyzetei címmel. A megjelenés friss, a szövegek régebbiek. Miért kellett közel 4 esztendőt várni a kiadásukra? Ugyanakkor a blogodon folyamatosan írtál azóta is, miért pont ennek a 7 esztendőnek a lejegyzéseit tartottad kiadásra érdemesnek? Netán a későbbiekben ez folytonossá válik?
Hét év alatt, mondják, kicserélődnek szervezetünk sejtjei. Talán a gondolataink is. Az enyémek bizonyosan. No meg: 1997-ben, bő húsz év kihagyás után, újra elkezdtem naplót írni. Ebben az időben lettem igazán számítógépes ember, ezzel számomra szinte új időszámítás kezdődött. 2003-ban pedig sok mindent végleg lezártam, így például felhagytam azokkal a gyötrővé vált foglalatosságokkal, amelyek a kárpátaljai kulturális és közélethez fűztek. Szimmetriapontnak meg ott volt az ezredforduló, így önként adódott, hogy ha három évvel megelőzöm naplómban a 2000-et, akkor ugyanannyival lépjek is túl rajta. Oknak talán elég ennyi. Hogy azóta mennyi idő telt el, az kevéssé fontos, de talán éppen elegendő víz folyt le ezalatt az Ungon ahhoz, hogy az érdektelenségeket kimossa szövegeimből.
Naplóformája van a kötetnek, de mégsem teljesen követi a műfajt. Létrejötte felől érdeklődve: az egyes hónapok megjelölte szövegrészek hogyan kerekedtek egésszé? Külön feljegyzéseket készítettél, majd azokat formáltad utólag havi naplóbejegyzéssé, vagy eleve csak havonta írtál, s egyből? A havi formátumtól csak a 2003-as évi baleseted lejegyzése, rekonstrukciója okán tértél el; utólag mennyire alakítottad át a szövegeket, amelyek a neten és különféle publikációkban már elérhetők voltak, a lábjegyzetek 2007-os bejegyzésén kívül?
Naplóírási szokásaim az évek során szigorodtak, talán merevedtek is. Eleinte előfordult, hogy utólag írtam meg egy-két hónap történéseit, lazán kezelve a kronológiát; gyakran inkább a visszatekintést választottam a naprakészség helyett. Előfordult, hogy visszatértem az engem foglalkoztató témákhoz, kiegészítettem a már leírtakat. Tehettem, mert azon frissében akkoriban nem publikáltam jegyzeteimet, csak néhány esztendőnyi késéssel készítettem belőlük éves összefoglalókat egy-egy folyóiratközlés okán. Ilyenkor szelektáltam, kihagytam sok mindent, de ha szükségét éreztem, nagyobb lelkiismeret-furdalás nélkül hozzá is írtam néhány mondatot vagy bekezdést, eközben igyekezve elkerülni az utólagos megmásítást: igyekeztem „visszaélni” magamat a történés időpontjába, s az akkori benyomásaimra hagyatkozva bővítettem a szöveget.
Ekkor és később is megtörtént, hogy nem annyira eseményekhez, hanem inkább egy-egy felismerésemhez, tűnődésemhez, engem ért benyomáshoz, olvasmányélményhez, levélváltáshoz kapcsolódtak a feljegyzéseim.
Aztán 2001-től már az interneten publikáltam a havi összefoglalókat, 2002 őszétől pedig igazi webnaplót kezdtem írni, csaknem napi rendszerességgel szaporítva a bejegyzéseket. Ezekből már másfajta hozzáállással, a pontos kronológia és az eseményszerűség nagyobb tiszteletben tartásával szűrtem ki a végső szövegeket.
A kötetbe rendezés során aztán ezt a kétféleséget nagyjából egybefésültem. A napi kronológia betartása több év távlatából fölöslegesnek tűnt, így a későbbi szövegekben is csupán a havi tagolást érvényesül.
Alapos utómunkát is végeztem, főleg elhagytam, összevontam, tömörítettem. De ekkor tűztem be néhány részletet az adott időben keletkezett leveleimből is. Megőrzött teljes levelezésemben időnként hitelesebb leírásokat, indoklásokat találtam, mint a naplókban, ilyenkor tehát inkább amazzal helyettesítettem emezt. Vagyis: nem feltétlenül tekintettem sérthetetlennek az eredeti naplófolyamot. A szöveghűségnél fontosabbnak tartottam azt, hogy a lényegi dolgok hitelessége képződjék meg szövegeim révén.
Az eredeti anyag egyébként, amellyel elkezdtem dolgozni, legalább kétszerese a könyvben megjelentnek. Alapos rostálás, sűrítés és csiszolás után küldtem el a kiadónak, és aztán még közvetlenül a megjelenés előtt is elég sokat húztam, tömörítettem rajta. Így is épp elég hosszú lett, ám a rövidítés bizonyosan hasznára vált.
Miközben több fórumon is a nyomtatott irodalom eltűnését, legalábbis dominanciájának elvesztését nyilatkoztad, Magad is könyv-formában jelenteted meg műveidet, ráadásul olyan szövegeket, amelyek korábban léteztek a virtuális térben. Nincs itt valami ellentmondás?
Dehogy nincs. Ez ellentmondás nemcsak létező, hanem súlyos is. Azonban mindaddig, amíg az olvasói szokások a papír alapú megjelenést preferálják a digitálissal szemben, mindaddig, amíg a szakma a nyomtatott, és nem az elektronikus könyveket tartja írói teljesítménynek, addig én sem mondhatok le erről a hagyományos megjelenési formáról. De ha lennének jó e-book-kiadók és virágozna az e-book-kereskedelem, ha az íróságnak ugyanolyan attribútuma lenne egy szöveg-CD, mint egy kötet, akkor percig sem haboznék, hogy melyik publikálási formát válasszam. Számomra nem kétséges, hogy a Gutenberg-galaxist felváltja a Neumann-univerzum, még ha egy ideig párhuzamosan léteznek is. Az internetre helyezett digitális anyag már ma óriási szerepet játszik a tudományos kutatásokban, az netes világarchívum már most is a felhalmozott ismereteknek a legnagyobb tárháza. Az információszerzésnek és -nyújtásnak a világháló a leghatékonyabb és legdemokratikusabb eszköze, a kollektív tudás birodalma, a tartalommegosztás legfontosabb színtere. Be fog következni az idő, amikor a nyomtatott könyv ritka kuriózumnak fog számítani, a könyvtárak múzeumokká válnak és unokáink nemzedéke már maroknyi gépek monitorjáról fogja olvasni írásainkat – ha fogja egyáltalán. De amíg „a könyv illata” döntő érv az internet versus nyomtatás vitákban, amíg valami súlyos félreértés folytán a világhálót sokan áttekinthetetlen szemétdombnak tartják, amíg működik a könyves lobbi, addig én sem moshatom le írásaimról a nyomdafestéket, ellenkezőleg, szükségesnek látszik, hogy a virtuális tér számára készülő írások, blogbejegyzések ne egy digitális adathordozón nyerjék el egybeszerkesztett végső alakjukat, hanem a papír szentsége előtt tisztelegve kerüljenek a könyvespolcokra.
(Fotó: Gáti István)
Még maradjunk a naplóformánál: leginkább irodalompolitikai küzdelmeid kapnak teret a kötet közel 300 oldalán, a személyes/magánéletre vonatkozó megjegyzések inkább afféle kuriózumok a szövegben. Egy idő után az olvasó vágyik rá, hogy ezek a részek szaporodjanak, mert ezeknél – természetesen – modalitást vált a szövegek lejegyzőjének beszéde. Nem hálószoba-titkokról akar tudni az olvasó, de én pl. nagyon érdekesnek találtam ezeket a részeket (leginkább mondatokat) a sok kárpátaljai irodalmi csatározás közepette. Tervezed-e esetleg, hogy ilyen irányú (napló)szövegeket írjál?
Nem. Ennek pedig nem valamiféle (ál)szemérmesség az oka, hanem az, hogy a magánéleti dolgok azon primérségükben (és banalitásukban) engem – mint téma – kevéssé érdekelnek, emiatt ritkán jegyzem le őket. De nem írok például az időjárásról sem.
Korábbi esszéidben is sokszor, sokfajta módon szóltál a kárpátaljai irodalmi (ezzel együtt kulturális, politikai) közegről. Ez a kötet mintegy ezek történetét is nyújtja, ugyanakkor az ebből való kihátrálást is, ahogy a közügyi harcokból, vitákból visszavonulsz, közösségi szervezőcentrumként való működéseddel meghasonulva, annak alakulástörténetét olvashatjuk, ahogy új út(ak)at találsz a magad számára. Ugyanakkor, ezzel együtt, ennek a teher letételének a lehetetlensége is megjelenik érzésem szerint. Hogyan vélekedsz ma a kárpátaljai kulturális közegről, ebbéli viszonyaidról? Sikeres volt az önkimentési akciód?
Igen, sikeresnek és befejezettnek tekinthető a „kilovaglásom Perzsiából”. Ma már se folyóiratom, se kiadóm, se alapítványom, nem szervezek rendezvényeket és másokéira sem járok, nem publikálok a helyi kiadványokban. Amelyek ugyan eljutnak hozzám, de egyre ritkábban véleményezem őket, maximum egy-egy fricskát helyezek el a blogomban. De például Kárpátalján megjelent könyvről 2002 óta nem írtam kritikát, és annak is megvan néhány éve, hogy irodalmunk problémáit, helyzetét komolyabb írásban taglaltam volna.
A kárpátaljai kulturális közegről, írásbeliségünkről, alkotóink teljesítményéről mindent megírtam cirka két tucatnyi esszémben, fontosabb cikkemben, kritikáimban, úgy érzem, nincs újabb mondanivalóm – egyszersmind az érdeklődésemet is elvesztettem az iránt a szféra iránt, amelyben húsz éve nemcsak hogy benne voltam, hanem át is hatotta egész valómat. A szembenézés rám nézve is kínos munkáját elvégeztem, kimondtam, aminek a kimondása ki is zárt ebből a közösségből; kívül jobban érzem magam és ha adódna is visszaút, már nem kívánok élni vele. Ezt a terhet tehát véglegesen letettem.
Bonyolultabb a kérdés, ha a kárpátaljai magyarság politikai helyzetét, kisebbségi sorsának az alakulását nézem. Az alól, hogy az e téren mutatkozó súlyos problémákkal foglalkozzam, még nem mentettem fel magam teljesen. Bár mondható, ezzel kapcsolatban is mindent elmondtam, amit tudtam, terjedelmes tanulmányokban elemeztem helyzetünket és fejtettem ki a véleményemet (pl.: Kisebbségi áramszünet a schengeni fal árnyékában, 1998., Önveszélyes viszonyok, 2004, Magyarul beszélő magyarok, 2006.), ám az új és újabb fejlemények, fordulatok mindig kiváltják az érdeklődésemet. Hosszabb ideje a megfigyeléseimet teljes kívülállással végzem, nem veszek részt semmilyen eseményben és nem vállalok közösséget egyik magyarságszervezettel sem. Most egy bizonyos körülmény miatt úgy tűnt, hogy újra „beljebb leszek” a dologban (meghívtak tanácsadónak egy testületbe), de látom, nem fog ez menni nekem, kifarolásom folyamata itt is megállíthatatlan, csak idő kérdése, amikor ezt a terhet is leteszem. Hogy akkor majd min fogok dohogni és élcelődni, azt még nem tudom.
„Érdekes tapasztalni, milyen indulatokat kavar, ha az ember őszintén elmondja a gondolatait. Ennél is érdekesebb, hogy a szokásosnál picivel markánsabban megfogalmazott vélemény szinte azonnal megosztja, két táborra szakítja mind a szakmabelieket, mind a laikusokat.” – idézem a könyved 112. oldaláról, a 2000. év júniusi bejegyzésének kezdősorait. Számomra elsősorban a hihetetlen őszinteség, a szövegeid minden megformáltsága ellenére, vagy épp e miatt ható hitelesség, ami szinte egy lélegzetvételnyi (már amennyire ez lehetséges) idő alatti elolvasásra kényszerített a könyved kapcsán. Azt gondolom, „retorikus ember” vagy, aki emellett író is, így hatványozottan, a modorosságot mellőzve, bogarászod a saját és mások szövegeit, diskurzusbeli helyzetét. Ami Nálad az őszinteség mellett öniróniát, önismeretet, a korlátaid felismerését eredményezi, másokkal szemben kikerülhetetlenül konfliktusba hoz. Erről is számot ad a kötet. Mennyiben párosul a kíméletlen őszinteség mellé összeférhetetlenség, akarnokság? Nehéz ember vagy, aki írásban szublimál?
Ezt a kételyt magam is megfogalmaztam, mondván: meglehet, nem őszinte és öntörvényű személyiség vagyok, hanem egyszerűen összeférhetetlen. Akarnokság azonban, remélem, nincsen bennem, másoktól soha nem vártam el, hogy az én elveim szerint éljenek, cselekedjenek, szempontjaim szerint írjanak; sem ambícióm, sem hatalmam nincs, nem volt ilyesmire. Talán csak valamikor régen, amikor irodalmi ifjúsági szervezetet vezettem vagy első lapomat alapítottam, próbáltam gyengéden befolyásolni, „jó útra terelni” másokat. Akkor még meggyőződéses, elhivatott ember voltam, aki azt hitte magáról, birtokában van annak a tudásnak, hogyan üdvözíthető a kárpátaljai magyarság, hogyan bontakoztatható ki az irodalom, hogyan képviselhető a közérdek. Csak találgathatom, mi fogyott el hamarabb, az ebben való hitem, vagy csekélyke befolyásolási lehetőségem. Utóbbit sorvasztottam-e el szándékosan az előbbi fogyatkozása miatt, vagy azért váltam hitetlenné, mert erőfeszítéseim sorra kudarcot vallottak? Talán inkább párhuzamosan zajlott a kettő: így vesztettem el elszántságomat és az elszántság gyakorlásának a kellékeit is.
Nehéz emberré azonban korábban váltam, akkor, amikor felismertem, hogy utat tévesztettünk, hogy irodalmunk beleragad a közszolgálatiságba, hogy kulturális életünk látszateredményeket produkál, hogy politikai elitünk önérdekűvé vált – és mindezt egyre nyersebben elkezdtem kimondani, leírni. Ez sokak számára kínossá vált, s könnyebb volt rólam ellenségképet kialakítani, mint véleményemmel vitatkozni.
Nem, közíróságom nem szublimáció. Talán inkább ellenkezőleg: írásaimban keményebb és kíméletlenebb vagyok, mint az életben. Az írás, az érvelés logikája mondat ki velem olyan ítéleteket, amelyek kimondására nem lennék kárhoztatva, ha nem lennék írástudó.
Magyarországiként olvasva a kötetet, egy teljesen, azaddig ismeretlen világról informálsz, nevezetesen a kárpátaljai magyar közösség kulturális életről, ill. ennek hiányosságairól. Ennél is érdekesebb volt, éppen magyarországi voltom okán, ahogy külső helyzetből, tekintetből tudósítasz a magyar kultúra, kultúrpolitika és irodalom közegéről. Azt eddig is tudtam, hogy a magyarországi irodalmi élet többpólusú/többrétegű, amely körök helyenként köszönőviszonyban nincsenek egymással, de a Te élményeid, publikálási csatornáid, különféle előadóestjeid az irodalmi életünk megannyi rejtett hálózatát is felfedte előttem. Hogy látod, egyszerre kint és bent létezve a magyarországi magyar irodalomban, annak megosztottságát, rétegződését, fórumait?
Bajos lesz erre válaszolnom, mert a látszat ellenére nem ismerem belülről, de még eléggé közelről sem ezeket a rétegeket és fórumokat. Választmányi tagként talán csak a Magyar Írószövetség viszonyait ismertem közelebbről, ebből a szervezetből azonban 2004-ben kiléptem, az újabb fejleményeket csak a sajtóból követem. Szerkesztőségekbe nem járok (még azokba sem, ahol rendszeresen publikálok), már jóval ritkábban veszek részt rendezvényeken, mint a könyvemben érintett időszakban, így azt hiszem, nem lenne indokolt a magyarországi irodalom helyzetéről véleményt alkotnom. Vannak ebben az irodalomban barátaim, vannak fórumok, amelyek szívesen közlik írásaimat, s amelyekben szívesen publikálok – a helykeresés már a múlté. Nem akarok sehová betörni és abból a kevésből, amiben benne vagyok, abból nem akarnak kitaszítani; határon túli státusomnak szerencsére egyre kisebb a jelentősége, így hát voltaképp jól elvagyok én a magyar irodalommal, és kifejezetten kegyelmi állapotként élem meg, hogy a belviszályokban, csatározásokban nem kell részt vennem.
Milyen kilátásod van a manzárdból?
Déry Tibor szerint a közérzet minősége nemcsak attól függ, hogy mire látunk ki, hanem attól is, hogy honnan. E tekintetben a manzárdunk ideális hely.
Mire: egyik ablakunkon az Ungra és partjára látni rá a füvészkert fáinak a válla fölött, a másikon a szomszéd hatalmas diófája mögül beúsznak a radvánci dombok. Nagyon közeli kapcsolatban vagyok a természettel: naponta egyszer kinézek ezeken az ablakokon.
Viszont egész nap meredek egy harmadik, számomra sokkal fontosabbá vált ablakra, számítógépem monitorjára. Mára jórészt ezen keresztül közlekedem a világgal, igazi kilátásul ez szolgál.
Negyediknek aztán ott van még a befelé, a személyiség belsejébe nyíló ablak: az ember talán akkor lát a legmesszebbre, ha magába tekint.
Honnan: igencsak magunkévá laktuk feleségemmel ezt a manzárdot. A nagy otthonosság oka alighanem az, hogy húszegynéhány év alatt egymásban is magunkra találtunk.
2007 januárjában virtuális öngyilkosságot követtél el. Azóta posztumusz működsz. Milyen az élet a halál után?
A gesztus nyilván némi magyarázatra szorul. Szembesülés című, főművemnek tartott hiányregényemben – kritikusom, Bodor Béla szerint – felszámolom szerzői énemet, alkotói szempontból rituálisan virtuális öngyilkosságot követek el. Ítészem megállapításának nagyon örültem, mert voltaképp hosszú évek óta töröm a fejemet a képzetes szuicídium lehetőségén. Ezek szerint regényemben lényegében már meg is cselekedtem, nem is kellett többet tennem, mint kerek születési dátumom napján kitennem a honlapomra a fotómat, amely szépen áttűnt egy halotti maszkba. (Az időzítés fontos. Ugyanabban a regényemben mondja hősöm, Oresztész, hogy csak annyi évig akar élni, mint amennyi Agamemnonnak adatott. Az én Agamemnonom pedig éppen ötvenedik életévében távozott az élők sorából.)
A halál utáni életem első igazi tapasztalata egészen mostanáig váratott magára. Az elmúlt napokban szerencsém volt megbizonyosodni arról, hogy valóban igazi író vagyok. Most először ért el ugyanis az, amit jobb körökben előkelően alkotói válságnak hívnak. Ízlelgetem a kifejezéseket: művészi krízis, írógörcs… Pedig meglehet, csak szimpla hullafolt. Lévén a halál nem más, mint azoknak a hiányoknak az összessége, amelyeket külön-külön az életben már megtapasztaltunk.
Kérdezett: Rácz I. Péter
Megjelent: litera.hu, 2007. okt. 17