Balla D. Károly
Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2007. szeptember
Balatonfüredre érkezni kicsit mindig ünnep. És nemcsak azért, mert őszönte itt irodalmi ünnepélyen lehet részt venni – Salvatore Quasimodo Nemzetközi Költőtalálkozó – , hanem azért is, mert a városnak így szeptemberben van valami emelkedettsége, fennköltsége. A gatyás-bikinis strandolók épp úgy eltűnnek ilyenkorra, mint a városközpontban fürdőköpenyben grasszálók, a fémes csillogású tavat elegáns vitorlások uralják, a tihanyi apátság magasztosan emelkedik a táj fölé, a Tagore-sétány hársai méltósággal dacolnak a szokatlanul éles széllel.
Nem tudom, a rendezvényről rendezvényre siető irodalmárok csoportjai emelik-e a város ünnepélyességét, de hogy maguk az események ezt megteszik, abban biztos vagyok. Elvégre a költészet maga is a lélek ünnepe lenne, vagy mi, így hát igencsak jól illenek a felolvasások, bemutatók a városhoz, mint ahogy maga a költőverseny is, a magyar-olasz zsűri szigorúságával nehezített nemes vetélkedés.
A névadó Nobel-díjas költő emlékére rendezett eseményre immáron tizenöt éve kerül sor minden őszön, a jubileumi alkalomból meghívták a korábbi díjazottakat. 1998-as Quasimodo-díjasként most én is tapsolhattam az idei győzteseknek, így Miklya Zsoltnak, aki Amit hoztál című költeményével méltán kapott fődíjat. A díjátadó gálaműsor fényét két remek filmetűd emelte: a Duna TV munkatársai a tavalyi győztes versek közül kettőt – a Csiki Lászlóét és a Kálnay Adélét – vászonra vittek, a verbális élményt vizuálissal gazdagítva. Mint oly gyakran, most is a veszprémi Mendelssohn Kamarazenekar zárta a műsort (külön öröm volt számomra, hogy utána kezet szoríthattam Kováts Péter karnagy úrral, aki nemrégiben zenekarával együtt részt vett komolykodó játékomban: egy virtuális performansz keretében adták elő John Cage 4’33 c. művét, amely négy és fél perc megkomponált csendből áll).
Sok régi barátunkkal találkoztunk, a sétahajókázáson új ismeretségeket kötöttünk. Jó volt ünnepelni, de legalább ilyen örömöt okozott hazaérkezni megszokott hétköznapjainkba.
*
Továbbra sem született megegyezés a két nagy kárpátaljai magyarságszervezett között a szeptember 30-i ukrajnai parlamenti választások közeledtével. Mint augusztusi jegyzetemben írtam, a KMKSZ az egyik jelenlegi ellenzéki, az UMDSZ pedig az egyik kormánykoalíciós párt mellett kötelezte el magát. Aztán felreppent a hír – több sajtóorgánum is közölte –, hogy a magyar szavazatok súlyának növelése érdekében mégis egyezségre jutnak a szemben állók. Nem így lett, és az csak természetes, hogy a felek kölcsönösen egymást vádolják kiváró taktikázással egyfelől, illetve szószegéssel másfelől.
Mint ismeretes, a támogatandó két ukrán párt egy-egy magyar jelöltet vett fel választási listájára, mivel azonban a politikai paletta két ellenkező oldalán indulnak, így az egyikre leadott magyar szavazat a másik felől nézve egyben ellenszavazat is. Ha egy ilyen választáson a magyarok el tudnák játszani a mérleg nyelvének a szerepét, akár ukrajnai létszámukon felüli parlamenti reprezentációt is kaphatnának. Ehelyett azonban a mérleg két serpenyőjét egyszerre nyomják. Igaz, az ország egészét nézve, csupán homokszemnyi súllyal.
És ha már visszaidéztem múlt havi naplómat, akkor azt is el kell mondanom, hogy az Ukrajna 7 csodája címre kiírt internetes szavazáson Munkács vára, a több ezer magyarországi szavazat ellenére, a szerencsésnek épp nem mondható 13. helyen végzett.
*
Volt néhány szavam a blogomban a Magyar Gárdával kapcsolatban, kavart is némi port, hozzászóltak sokan, néhányan helyeslőleg, de többen inkább a Gárda védelmében – és ellenemben. Akadt, aki a szememre vetette: mit foglalkozom én Magyarország belügyeivel, hisz sem állampolgár nem vagyok, sem ott nem lakom. Honnan veszem a bátorságot, hogy ilyesmibe ártom magam. Nem először találkozom ezzel az érveléssel, most is visszautasítottam, mint nem is olyan régen, amikor áttelepült volt tanárom rótt meg ugyanezért, vagyis azért, hogy „beleszólok az ő dolgukba”, ráadásul a „minden mocsokra vevő liberális sajtó” hasábjain manipulálom „az ország közvéleményét”, még ám „harcos elkötelezettséggel”. Akkor így reagáltam:
„Na álljon meg a lakodalmas menet, mert töke van a menyasszonynak!
Először: melyik oldal is szokta a tizenötmillió magyart emlegetni? Melyik oldal kínálta rám a státustörvényt és a magyarigazolványt? Melyik oldalon találták ki minden magyarok Honlevelét? Melyik oldal is szeretett volna nekem magyar állampolgárságot adni? Most meg már ne szóljak bele, mert nem vagyok magyar állampolgár? Hát akkor ennyire kell komolyan venni a Szabó Dezső-idézet részetekről történő oly gyakori emlegetését: minden magyar felelős minden magyarért?
Másodszor: milyen lapokban, milyen kontextusban is szokott Tőkés és Duray megszólalni? Talán a „minden mocsokra vevő liberális sajtó” adja alájuk a lovat? És ők talán magyar állampolgárok? Az én határon túlim jó magyar, de a te határon túlid nem?
Harmadszor: szerencsére nem vagyok „az ország közvéleményét” befolyásoló tényező. Amit én írok és mondok, az bolhaköhögés, és ezt a pártok képviselői is nagyon jól tudják, épp ezért hálistennek még soha nem kerestek meg (és én sem kerestem soha őket). Mit nekik egy írócska, az ő szekerüket a határon túlról pártelnökök és polgármesterek, szervezeti vezetők, püspökök és igazgatók tolják, akik nem a maguk nevében, hanem tömegszervezetekkel és intézményekkel a hátuk mögött nyilatkozhatnak. Én szerencsére nem kellek nekik.
Végül: az én „harcos” „elkötelezettségemnek” mind a két eleme erős túlzás, pláne pártértelemben. Harcolás helyett a higgadt érvelést és a csendes iróniát részesítem előnyben, az összes lehetséges párttól távol tartom magam. Vannak azonban olyan eszmerendszerek, irányzatok, stílusok, melyek elfogadhatók számomra és olyanok, amelyek kevésbé vagy egyáltalán nem. A legtöbb dologban liberális eszméket vallok, de számos vonatkozásban elég konzervatívak a nézeteim; fontos nekem a nemzeti hovatartozásom, de kifejezetten undorodom a melldöngetőktől; inkább vagyok baloldali, mint jobb – ám mindez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lennék kellően kritikus azokkal a mai magyar pártokkal szemben, amelyek a hozzám közel álló elveket jól (de inkább rosszul) képviselik. Ugyanakkor a vonzalmaimnál sokkal erősebbek az elutasításaim, s ha felemelem a szavamat, akkor általában valami ellen, nem pedig valami mellett. Ha pedig valakikkel történetesen ugyanannak vagyunk ellene, az még egyáltalán nem jelenti azt, hogy én általában is velük lennék.”
Ami pedig a Magyar Gárdát illeti, azt gondolom, ha a magyar társadalom ép és egészséges, akkor kiveti magából vagy legalább zárványba lokalizálja az ilyen beteg gócokat; ha nem veti ki, vagy pláne ha terjedni engedi, azzal az önveszejtés történelemből ismert módját választja. Ahhoz pedig mindenkinek joga van, hogy a vesztébe rohanjon.
*
Megjelent első naplókönyvem. Hét év jegyzeteiből válogattam úgy, hogy az ezredforduló épp a közepébe esik, így aztán a címe is ez: 2000±3. Az ezredforduló hét esztendeje. 1997-tel indul és 2003-mal zárul – így voltaképp közvetlen előzménye annak, hogy itt, a Mozgó Világban 2004-ben elkezdtem írni a manzárdőr feljegyzéseit.
*
Békés Palival – itteni hónaplós társammal – elkövettünk egy közös novellát. Nem ám úgy, hogy egyikünk elkezdte, a másik meg folytatta – úgy túl egyszerű lett volna. Ehelyett mi kölcsönösen körbeírtuk egymás szövegeit. Egyetlen mondatból indultunk, ezt kezdtük felváltva „becsomagolni” úgy, hogy mindig a már elkészült rész elé is, meg mögé is írtunk új szöveget. És ahhoz képest, hogy sem előre nem beszéltünk meg semmit, sem munka közben nem egyeztettünk – egészen helyre kis novella kerekedett. Szerkezete, témája, kidolgozottsága minden tekintetben megállja a helyét. Ennél is fontosabb, hogy saját bevallásunk szerint mindketten élveztük a játékot
*
Egészen mostanáig nem tudtam, mi az az írógörcs. Olyasmi persze előfordult, hogy nem ment a versírás – olyankor írtam novellát; ha az sem állt kezemre, akkor esszébe, cikkbe kezdtem. Néha színpadi játékhoz szontyolodott kedvem, máskor versfordításba menekültem az ihlettelenség elől. Ha semmi sem sikerült, hát még mindig ott volt a napló, a levél.
Így aztán kuncogva gúnyolódni sem átallottam a folyton alkotói krízisre panaszkodókon, mondván, egyes íróknál az íróság legfőbb ismérve az alkotói válság. De most minthogyha engem is elért volna az írásképtelenség. Hiába voltam mindig büszke arra, hogy utólag soha nem mondok le korábban elvállat irodalmi kötelezettségeket, verset, novellát, publicisztikát mindig időre szállítottam, mostanában mégis többször előfordult, hogy halasztást kértem, sőt, teljesen lemondtam a felkérést.
Korábban a bajom inkább az volt, hogy tobzódtak bennem a gondolatok, nem győztem őket lejegyezni. Ötletekből mindig tele volt a padlás (a manzárd), válogathattam, mikor mit akasztok le a szegről. Most meg mintha kiürült volna az agyam. Mit mondjak, eléggé félelmetes érzés. Nehéz megbékélni a lehetőséggel, hogy esetleg kiírtam magam.
Meglehet, ezzel a jegyzettel is adós maradok…
Megjelent: Mozgó Világ, 2007/október.