Balla D. Károly
A reggeli park nem volt sem népesebb, sem kihaltabb, mint máskor, nem mutatta ünnepibb vagy szürkébb arcát, ő mégis valami felfokozott várakozással haladt rajta keresztül, és már messziről fürkészte, vajon Tónit ébren találja-e megszokott padján. Ha még aludna, akkor is odaül mellé, megvárja, amíg rá emeli előbb zavaros, majd lassan tisztuló tekintetét – mert hát valakinek el kell mondania hajnali élményét: a szomszédos lakásból egy heves szeretkezés hangjai szűrődtek át, ami nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy az ott lakó egyedülálló fiatal nő mégsem annyira megközelíthetetlen, mint korábban gondolta. Most örült először annak, hogy szülei éppen e mellett a garzon mellett döntöttek; igaz, a környezet kicsit lepusztult, de az öreg bérház roppant közel van az egyetemhez, és két újságos stand is napi útjába esik, no meg aztán ennek a szomszédságnak és a hajnalban átszűrődött hangoknak köszönhetően most már szabadon eljátszhat mindenféle gondolattal. Hogy mindezt diáktársainak mesélje el, az meg sem fordult a fejében: kinevetnék, tájszólását utánozva gúnyolnák ki félszegségéért, amiért még megszólítani sem merte a nőt, holott reggelente találkozni szoktak a liftben, egy ideje már biccentenek is egymásnak, néha pedig a reggeli csúcsban, amikor a lakókkal színültig megtelik a fémkaszni, még a testük is összeér – de megszólítani még egyszer sem merte, mert valahogy, maga sem tudta megmagyarázni, az volt a kényszerképzete, ha ezt megtenné, a nő valami érthetetlen gesztussal válaszolna vagy idegen nyelven felelne, és ő ezzel nem tudna mit kezdeni. Tóni ellenben, tudja, figyelmesen végighallgatja majd, megérti a tépelődéseit, sőt, érdeklődő kérdésekkel fogja előremozdítani az elbeszélést, ha valahol elakadna a történet. Most már persze mindent elmesél, első találkozásukat meg a kis bólintásokat és a röpke mosolyokat, talán mást is, olyasmit, ami még csak az ő fantáziájában esett meg. Tóni biztatni fogja: legyen bátrabb, vegyen virágot, hívja meg vacsorázni – és neki napokra megint lesz elképzelni valója.
Tónival már az első alkalommal barátságot kötöttek, ott, a parkban. Ő az egyetemről jött, s azért telepedett le, hogy befejezze annak a cikknek az olvasását, amelyet az utolsó szünetben félbehagyott; nem nézte meg figyelmesebben, kicsoda foglalja el a pad túlfelét; ha megteszi, talán a több napos borosta, a vágatlan hosszú haj, a gyanús tartalmú üvegekkel és kartondobozokkal láthatóan lakhellyé alakított körlet elriasztotta volna.
Takarózni kell neki estére, gondolta akkor, amikor padszomszédja elkérte tőle a kiolvasott újságot, mégis odaadta. Meglepetésére Tóni mohón vetette magát előbb a glosszákra, majd a visszhang-rovatot kezdte böngészni, nagyjából pontosan úgy, abban a sorrendben, ahogy ő is teszi útban a standtól az egyetemig. Egy hajléktalantól meglehetősen szokatlan viselkedés, állapította meg, s elhatározta, az elkövetkező héten is ide hozza majd a kiolvasott lapot. – Hah, nagyon jó! Ez megkapta! – csettintett Tóni, és amikor végzett a csemegékkel, azt latolgatta, novellával vagy versekkel folytassa-e; mielőtt döntött volna, kotorászni kezdett számtalan zsebében, míg egyikből elő is halászott egy nagyobbacska csikket. Ezt picit mustrálgatta, lecsípte égett végét és a füstszűrőt, majd szájába illesztette a csonkolt maradékot és elölről kezdte a zsebek átkutatását, feltehetőleg azért, hogy gyufára akadjon.
Nehezen tudná megmondani, miért tette, de ahelyett, hogy elhúzódott volna a nem épp gusztusosan viselkedő padlakótól, tüzet adott neki. Irodalmi érdeklődésével vívta-e ki a szimpátiáját, vagy azzal, hogy a valószínűleg utcán felszedett csikkel betartott bizonyos higiénés szabályokat? Netán azért figyelt fel rá, mert Tóni pontosan, hajszálra úgy nézett ki, mint az irodalmi lap egyik állandó illusztrátorának „szociografikáin” szereplő lumpenek? Bárhogy is: az öngyújtó nyugodt lángja ott nyújtózkodott a lenőtt bajuszból ki alig látszó cigarettavég előtt. Tóni félrehajtotta fejét, s az ő kezét megfogva vonta a tüzet a kellő közelségbe.
– Kösz. Tóni.
– Szívesen. András.
– Diák?
– Az.
– Hát én nem.
– Sejtettem.
– Nono. Voltam én is.
– És mi jött közbe?
– Hosszú. De azért lediplomáztam.
– Csakugyan?
Tóni számára láthatólag egyáltalán nem volt fontos, mit gondol róla alkalmi ismerőse, így rövidesen elkötelezte magát egy novella mellett, s a világról elfeledkezve olvasni kezdte. Akkor sem pillantott fel az újságból, amikor, csikke elfogyván, András elébe tartotta a maga dobozát. Ezúttal még a „Kösz” is elmaradt. Hogy Tóni mégsem hálatlan és udvariatlan tuskó, az másnap derült ki, amikor a közeledő Andrást megpillantva hadonászni kezdett, s olyan határozottan hívta magához, mintha életbevágóan fontos közölnivalója lenne.
– Találtam neked valamit. Tegnap olvastad azt a cikket. Itt a direktor mosakodása egy másik újságban.
És valóban. Az egyik országos napilapban a megnyirbált tekintélyű színházigazgató magyarázkodik.
Ezután persze együtt gyújtottak rá.
De most nem látja a szokott padján. A kacatjai, koszlott műanyag tasakok, dobozok, ott sorakoznak hiánytalanul, de Tóni sehol, pedig azt hitte, ilyenkor még javában hortyog. Eddig csak egyszer esett meg, hogy nem találta a helyén, de az délután történt. Akkor leült és bevárta.
– Csak nem engem…
– Miért, lakik itt más is?
– Persze, néha megszáll a másik padon a Wales-i herceg, ha nagyon unja már a hotelokat. Vettem savanyúcukrot. Kérsz?
– Nem. Azaz mégis. Kérek. Aztán pénze honnan volt rá?
– Hát kerestem.
– Valóban? És hol?
– Ahol dolgozom.
– Maga dolgozik?
– Mér, nem olyan nagy szégyen az.
– Nahát… és mit csinál, hogy különben egész nap így ráér…
– Főilluminátor vagyok.
– Csakugyan? És az micsoda?
– Ha nem tudod, én ugyan meg nem magyarázom. Viszont ha elszoptad a cukrot, akkor gyújtsunk rá, mert már túlságosan jó szagú lett a leheletem.
Ezt az főilluminátort vagy mit is, ezt teljesen elfelejtette. Arra viszont nagyon jól emlékszik, hogy egyszer, már több hónapja ismerték egymást, Tóni majdnem elmesélte az életét. Ez akkor történt, amikor kétes múltú ismerőse az ő egyik megjegyzésére („Hát igen, ez itt a bökkenő”) válaszul elkezdte mondani Hamlet nagymonológját – angolul; ráadásul, ahogy ő megítélhette, kifogástalan kiejtéssel.
– Ezt meg honnan tudja?
– Ez volt a diplomamunkám. 360 gépelt oldal, piszkozatban. Kétezer cédulát készítettem hozzá. Ebben a kartondobozban volt az egész.
– Csakugyan? És mi lett vele?
– Ellopták.
– A cédulákat?
– A diákszállóból. Hazautaztam hét végére, és hétfő reggel üresen találtam a dobozt. Se cédulák, se a piszkozat. Többévi munkám. Azt hittem, beleőrülök.
– És mégis lediplomázott?
– Szóbeliztem. Államvizsga a teljes ötévi anyagból. Nagyjából készületlenül, mert hosszabb ideje már csak a Hamlettel vesződtem. Átcsúsztam.
– És aztán?
– Csak nem gondolod, hogy elmesélem az életemet?
– És miért nem?
– Mert abból egyszer regény lesz.
– Csakugyan?
– Kár gúnyolódni.
– Dehogy. Egyszerűen csodálkozom.
– Falusi fiú vagy, látszik.
– Aztán miből?
– Tudhatnád: úriember nem fizet, nem siet és soha nem csodálkozik.
Ezen kicsit meg is sértődött, pár napig kerülte Tóni körletét, a park másik sétányán vágott át az egyetem felé. Ám ahogy telt az idő, hiányérzete támadt, s azon a reggelen, amikor a friss irodalmi lap megjelent…
– Nem veszel rajtam észre semmi változást?
– Én ugyan nem.
– Pedig tegnap uszodában voltam. És új madzagot is fűztem a gatyámba. De a hajamat nem mostam meg. Csak elkorpásodna.
Ám az életéről továbbra sem akart beszélni. Utalásokból, félmondatokból kellett összeraknia, mi vezette Tónit a friss diplomától a parki padig. Homályos célzások valami botrányra, betegségre, kényszerkezelésre, meg arra, hogy a tanszék egyik adjunktusának a neve alatt megjelent egy pontosan 360 oldalas Hamlet-monográfia… Kérdésekkel hiába próbálta a részleteket kipuhatolni, a beszélgetést mindig másfelé kanyarították a válaszok.
– És mondja csak, Tóni, azelőtt hol lakott?
– Egy másik parkban, de ott felmondtam, mert nem volt padlófűtés.
– Ne vicceljen, komolyan érdekel. Mi lesz magával a télen?
– Nem félek én a jövőtől. Van hat kiadatlan drámám.
– Elolvasnám őket.
– Hogy is ne, hogy aztán eladjad a legjobb színháznak!
Nem lehetett megállapítani, mikor füllent és mikor mond igazat, mikor viccelődik és mit gondol komolyan. Néha meg, egészen váratlanul, kibukott belőle egy-egy őszintébb megnyilatkozás.
– Utáltam könyvet kölcsönadni. Hogy felírjam, kinek, mikor, mit, ahhoz mindig lusta voltam. Fejben sem tartottam. Aztán nyúlok a polcra, és nincs ott, amit keresek. Pedig pontosan emlékszem, ott állt, ha behunyom a szemem, látom a gerincét, látom benne az ábrákat, és pontosan tudom, hol van benne az a mondat, amelyre most szükségem lenne… Nem ismerek ennél nagyobb bosszúságot. Ilyenkor mindig ideges lettem, kezdődött a reszketés, minden. Ehhez képest, amikor az egész odalett, fel sem vettem. Álltam egy gatyában az udvaron és néztem, ahogy ég a ház. Csak azt sajnáltam, hogy a rezsón, ami az egészet okozta, ottmaradt a bablevesem…
– És azóta nincs lakása?
– Nekem? Már hogy ne lenne. Hát nem a zöld szalonomban fogadlak hetek óta?
De hol lehet Tóni ezen a kora reggelen? Hiszen épp hogy megpirkadt.
Álldigált kicsit a pad mellett, szemügyre vette a tasakokat, a gyanús tartalmú flakonokat és a jókora kartondobozt, amely a kétezer cédula helyett most gyűrt újságokkal, összegubancolódott madzagdarabokkal, savanyúcukros zacskókkal és ki tudja, mi mindennel volt félig tele. „Ott van, ott, az éjjeliszekrényemben”, mondta egyszer Tóni valamire, ami aztán ennek a doboznak az aljáról került elő. Vajon miként lehetséges, hogy ezeket a vackokat még senki el nem takarította innen; megtűrik Tónival együtt, mintha a park tartozékai lennének.
Megunta a várakozást, elindult az egyetem felé. Azért ez a Tóni nagy hazudós lehet, jutott eszébe váratlanul. Ha valóban leégett a háza, akkor az a kartondoboz hogyan lehetne éppen az, amelyikben a céduláit tartotta diák korában?!
Ahogy kiért a sétálóutcára, lelassított, mert nem sokkal maga előtt meglátta a hajléktalant, amint valami egészen furcsa dolgot művelt. Látszólag egy nővel sétált ráérősen, de időnként váratlanul hol az egyik, hol a másik irányba iramlott sebesen, egészen az utca két szélén sorakozó üzletekig. És ott, igen, ott lábujjhegyre állva felnyúlt, és a kezében egy szerszámmal csinált valamit, aztán vissza az utca közepére, a nőhöz…
Valami kényszeres cselekvés, gondolta először, és eszébe jutottak az üldözési mániára, a gyógykezelésre tett célzások. Lehet, hogy az a jól öltözött nő ott vele, az a pszichiátere? Vagy a nővér, aki időnként vigyáz rá? Netán egy felügyelő a szociális osztályról? Vagy egy családtag? Elég bizalmas viszonyban vannak…
Talán semmi sem igaz abból, amit magáról mesélt; talán nyilvántartott elmebeteg, aki megszökött a diliházból; vagy egy hoppon maradt házasságszédelgő; lehet, családja, gyerekei vannak, valahol meleg otthona. Nem, ez a Tóni nem is igazi padlakó.
Már elment a kedve, hogy találkozzon vele, de hiába lassította le lépteit, az utca közepénél lassan csak beérte a furcsa párt.
Amikor már egészen megközelítette őket, akkor értette meg, mi is történik. Tóni a színes neonfeliratok kapcsolóit csavarta el egy jókora fogóval, nyomában kialudtak a reklámbetűk. Ebből nyilván az következik, hogy sötétedéskor pedig ő kapcsolja be őket; amerre megy, ragyogni kezd az utca… Nahát, ez a Tóni! Nem hazudott, amikor azt mondta, van munkája. Ő a legfőbb fényfelelős, a főállású lámpagyújtogató, akár köszöngethetne is a szembe jövőknek este jó estét, reggel jó reggelt, mint a Kis hercegben a kollégája. Még szerencse, hogy a Föld ilyen lassan forog, Tóninak marad elég ideje a padon heverészni.
Most már megszaporázta lépteit, újra nagy kedve támadt, hogy elmesélje hajnali élményeit.
Mégis, amikor közvetlenül a hátuk mögé ért, hirtelen megtorpant. Megütötte a fülét az előtte haladók párbeszédének néhány szava. Angolul társalognak. Illetve – kezdett jobban fülelni – mintha Tóni angol nyelvleckét adott volna a vele sétáló nőnek.
Állt az utca közepén, hagyta őket eltávolodni. Ahogy nézett utánuk, erős gyanúja támadt, hogy a tanítványt is ismeri valahonnan.
(1998)