Balla D. Károly
Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2007. március
Egyre több szó esik a sajtóban az új magyar nemzetstratégiáról, illetve a belhoni és külhoni magyarok viszonyának újrarendezéséről. Mivel évekig ostoroztam – nagyjából nulla eredménnyel – a kialakított kapcsolatrendszer hibáit, így csak üdvözölhetem a most körvonalazódó elképzelést, miszerint a szimbolikus politizálás helyét a racionális célszerűség, a támogatások túlsúlyát pedig a fejlesztés prioritása veszi át. Örülök, hogy talán abbamaradhat a klientúra-építés és a határon túli magyar politikai elit fenn- és eltartása helyett tényleges partneri viszonyok fognak kialakulni. Ideje, hogy a mindenáron szülőföldön-tartás teljesíthetetlen ideáját reálisabb elvek váltsák fel, hogy a határon túli magyar rezervátumok erősítése helyett a többirányú integrációt elősegítő kapcsolatrendszer épüljön ki. Jó hallani azt is, hogy bár az elsődleges célok meghatározása politikai egyeztetés alapján történik, ám a végrehajtásban már a szakmai szempontok fognak érvényesülni.
Mindez nagyon szép, az én kételyeim mégis igen erősek. Azt gondolom, hogy a korábbi rossz rendszer nem véletlenül alakult ki, hanem azért, mert a feleknek éppen ez felelt meg a legjobban. Éppen a hibái miatt szerették. Éppen a hiányosságai tették vonzóvá, emiatt ragaszkodtak hozzá, és mostani felszámolása miatt ezért jajveszékelték tele a Kárpát-medencét kisebb és nagyobb rendű és rangú haszonélvezői. A rossz rendszer fennállásának bő másfél évtizede alatt kinevelte azt a határon túli magyar politikai-értelmiségi elitet, amely éppen erre a rendszerre alapozta tevékenységét. Így, mivel ugyanők vesznek részt az új rendszer működtetésében, aligha hihető, hogy az majd lényegében más lesz. A határon túli magyarság ügye olyan mély medret vágott magának, hogy szinte lehetetlen egy újba beleterelni.
Nem tudom elképzelni azt sem, hogy megszűnhet vagy legalább csökkenhet ennek a támogatási-fejlesztési rendszernek a túlpolitizáltsága akkor, amikor az egyes táborok közötti ellentét nem mérséklődik, hanem ellenkezőleg, egyre fokozottabbá válik. Nem hiszem, hogy sikerülhet a magyar belpolitikai feszültséget az államhatáron leszigetelni, kivitelét megállítani. A tapasztalatom inkább azt mutatja, hogy a magyarországi politikai és társadalmi megosztottság továbbra is kurrens exportcikknek számít, s a határon túli magyar közösségek minden mennyiségben vevők erre az áruféleségre. Ha pedig az éleződő konfliktusok alkalmasak arra, hogy országon belül lehetetlenné tegyék a normális, nyugodt életet, ha megakadályozhatják a társadalmi konszenzus kialakulását, akkor többszörösen alkalmasak arra, hogy lehetetlenné tegyék az amúgy is labilis és ellenmondásoktól terhes magyar-magyar ügy rendezését.
Tévedés tehát azt gondolni, hogy a határon túli magyarság ügye tisztába tehető addig, amíg a magyar belpolitikát a végletesen elmérgesedett helyzet jellemzi és amíg az anyaország társadalmát valamiféle szellemi polgárháború hangulata hatja át. Amíg a belhoni magyarság ügyét nem sikerül megnyugtatóan rendezni, addig a külhoniaké továbbra is kezelhetetlen marad.
*
Nem vagyok egy érzelgős típus, de azt be kell vallanom, hogy az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél mindig megérint valami emelkedettség. Szemben a Gellért-hegy szikrázó kövei, fentebb a Citadella, jobbra a Vár, a magyar történelmet megnyitó teljes panoráma, alant az Európát összekötő, szellemiségét és népeit szimbolizáló Duna…
Március elején mégis ellene fordultam ennek a helyszínnek.
Halk tiltakozásul az ellen, hogy identitásomnak ezt a szimbolikus pontját március 15-én politikai célokra fogják felhasználni, arra szántam magam, hogy virtuális hídfőt foglalok magamnak és barátaimnak. Képzetes helyként egy icipici hidacskát választottam, azt, amely Csontváry Hídon átvonuló társaság című képén szerepel. A csöppnyi hídfőt megjelenítettem a blogomban és arra kértem olvasóimat, hogy aki ezen a gyomrot görcsbe rándító nemzeti ünnepen nem kíván az Erzsébet-hídhoz vonulni, aki nem akar tereken, utcákon politikusi közhelyeket hallgatni, aki inkább egy Petőfi-sort mormol el magában dühödt skandálás helyett, aki fenyegető zászlólengetések és ökölrázások közepette inkább odabent hordja a kokárdát, semmint malomkő-méretben mellére tűzve, akinek elege van ebből az egészből – az tartson velem.
Kis marginális honlap az én blogom, nem számítottam tömeges jelentkezésre, félszáz barátom, ismerősöm, olvasóm csatlakozása éppen arányos kezdeményezésem súlyával, egyben azt is bizonyítja, hogy ide vagy oda kivonulni, ilyen vagy olyan erőhöz csatlakozni sokkal többen szeretnek, mint csendesen távol maradni.
*
Felületes megfigyelő az hihetné, hogy háztartásunkban leállt mindennek a folyása. Se áram, se víz, se idő. Pedig minden javában folyik, csak az órák állnak. Murphy pedig elégedetten dörzsöli a tenyerét: lám, ami elromolhat, az el is romlik.
Amikor veszettül forog a háztartás fogyasztását mérő gáz- vagy villanyóra, az ember nem bánná, ha valamivel lassabban tenné. Szinte kívánja: bárcsak állna meg, ne forogná ki a pénzt a zsebünkből.
Nem így a feleségem. Mellette nem lehet potyázni. Már első nap telefonáltatott velem az áramszolgáltatónak, jelentsem be, hogy elromlott a villanyóránk, tudjam meg, mi a teendő. Másnap már vitte is a kérvényt a házkezelőségre: bejelentjük a hibát, kérjük az elhárítását.
Ennek éppen másfél hónapja. Azóta még leolvasni se jöttek az órát (holott azelőtt minden hóvégen, menetrendszerűen). Éva pedig számolgatja, vajon mekkora bírságot fognak vétlenségünkért ránk terhelni, s vajon – első eset lévén – apellálhatunk-e büntetlen előéletünkre.
A vízóránk ellenben nem először mond csütörtököt. A vizünk sajnos te van szemcsékkel, homok-, szén-, rozsdadarabokkal, állandóan eltömődnek a csapok szűrői, bedugul a bojler, leáll a szivattyú a pincében (amely az elégtelen városi nyomásra segít rá és a napi több órás vízhiány idején a házi tározóból pumpálja a vizet). Ilyenkor a szó szoros értelmében homokszem kerül a fogaskerekek közé: most is ezért állt le a vízóra. Hívtuk Jánost, maszek szerelőnket, ütögette-kopogtatta a mérőszerkezetet, aztán megvonta a vállát: az hatósági ügy, hívjuk a vízművek szakemberét. Az áramszolgáltató serénységét látva ezt már nem siettük el.
A harmadik leállás: volt nekünk egy ócska ébresztőóránk, rádiós, neonkijelzős. A számjegyei úgy világítottak, hogy enyhe zöldes derengésbe vonták éjszaka a hálószobát. Ehhez nagyon hozzászoktunk: épp elegendő fényt adott ahhoz, hogy ne legyen nyomasztó vaksötétség, és ne kelljen lámpát gyújtani, ha valamit hiába keres az ember tapogatással az éjjeliszekrényen. Az ébresztője meg se nem túl hangos, se nem túl szelíd, csak épp annyira agresszív, hogy ne idegfrásszal ébredjünk legszebb álmunkból.
Ilyen és ehhez hasonló ketyerékből valaha nagy választék volt az üzleteinkben, aztán úgy eltűntek, mintha sosem lettek volna. Egyszerűen nem gyártanak már ilyesmit, kimentek a divatból nagyjából ugyanakkor, amikor a mi régebbi portékánk is felmondta a szolgálatot. Ezt az újat (dehogy újat, jócskán használtat) nem is boltban vettük, hanem igazság szerint összeguberálták nekünk: jó szokása a nyugati magyaroknak, hogy egy-egy rendezvény előtt, ahová a keleti atyafiak is hivatalosak, jól felpakolnak, elhozzák a még működő, ám náluk már lecserélt cuccokat. Ez a rádiós és világítós óra a maga negyedszázados dizájnjával is legfeljebb egy retró-kiállításon vehetett volna részt, modern lakásba nem illett – ám a mi manzárdunkon igencsak jó szolgálatot tett hosszú éveken át.
Mígnem valamelyik nap kizökkent benne az idő és délután kezdett riasztani, holott erre nem volt felszólítva. Hiába nyomogattam a billentyűit, hiába kapcsoltam ki és be, az idő rendes folyását többé nem volt hajlandó mérni, csak ébresztett, ébresztett egyfolytában. Nekem meg egy kamaszkori kétsorosom jutott eszembe: „Vajon nem a megállt időről tanúskodik-e / óránk megállt fogaskereke?”
*
Ha az ember arra készül, hogy a Semmiről tart előadást, akkor – stílusosan – egy teljesen üres jegyzetlappal illik a helyszínre megérkeznie. És ha esetleg egyetlen szót sem szól, az sem vethető a szemére, hiszen az, hogy semmit sem mond, úgy is értelmezhető, hogy éppen a Semmit mondja. Ami még mindig jobb, mintha sok-sok mondattal és nagy hangerővel lenne semmitmondó.
A dolog tovább fokozható. A Semmiről tartandó előadás akkor a leghitelesebb, ha az előadó el sem megy a helyszínre, távollétével jeleníti meg a Hiányt, a Nincset. Innen pedig egyenes az út odáig, hogy a közönségnek sem kell eljönnie, hiszen mi mással lehetne jobban érzékeltetni a Semmit, mint egy eleve elmaradásra szánt előadással.
Viszont meghirdetni mégis szükséges. Ha meg sem hirdetik, az alkalom Semmi-megjelenítő jellege elvész. Bármennyire is abszolút kategória a Semmi, leginkább mégis a Valamihez tudjuk viszonyítani.
Nos, ezt végiggondolva hirdettem meg A semmi apoteózisa című előadásomat. Színhelyül egy nem létező helyszínt választottam, az ungvári Arhipenko-termet, amelyről előzőleg hosszabbacska cikket írtam a blogomban, vázolva a mögötte álló művészi vállalkozás mibenlétét.
Az értelmiségi körökben mára ismerősen csengő „Arhipenko” eredetileg kültelki pincehelyiségben kezdte működését undergrund alkotók bemutatásával, aztán különböző szórakozóhelyek mellé szegődött társbérletbe, de mára az Ung partján épült impozáns Művészeti és Tudományos Komplexum egyik legszebb félemeleti termét és széles folyosóját bérli tulajdonosa. Kiállítások mellett vetítéseket, előadásokat, kisebb konferenciákat rendeznek, de befogadták már amatőr balettcsoport premierjét is. Élni pedig termékbemutatókból élnek: az Ungváron is egyre inkább teret nyerő multik egy ideje presztízskérdést csinálnak abból, hogy az Arhipenkóban tartsák sajtótájékoztatóikat, bevezetni kívánt termékeik prezentációját. Ez ugyan a szememben kicsit ront szellemi renoméjukon, de még mindig jobb Bosh-porszívókat bemutatni egyik nap, és a bevételből másnap avantgárd kiállítást, irodalmi estet rendezni, mint állami vagy más támogatásokra ácsingózva agonizálni.
Szép történet, hihető helyzet; kit érdekel, hogy ténylegesen sajnos nincs ilyen hely Ungváron – virtuális előadást, pláne a Semmiről, remekül lehet tartani benne.
Kitűztem hát a dátumot, és egyfajta blog-performanszt előkészítve apránként közreadtam egyfelől előadásom vázlatát, másfelől az esten elhangzó művek listáját Örkény István Üres lap c. novellájától Christian Morgenstern: Hal éji éneke és Tandori Dezső: A gyalog lépésének jelölhetetlensége osztatlan mezőn című versén át Kurtág György Némajátékáig és John Cage 4:33 című remekéig, amely négy és fél perc teljes csendet tartalmaz.
Hogy a nem mindennapi rendezvénynek némi rangot is adjak, előadónak meghívtam a veszprémi Mendelssohn Kamarazenekart Kováts Péter vezetésével, valamint Mácsai Pál és Baj László színművészt. Örömömre elsőre elfogadták az invitációt és vállalták a virtuális fellépést. Két költőbarátom is vállalt a szereplést, és három komoly kutató korreferátummal társult, hogy a hangtest nélküli jelentéshordozók és a zérus morféma se maradjon ki a jóból.
Sor került két társrendezvényre is: az estet megelőzően a csatlakozókkal együtt 168 órán át vártam Godot-ra, a virtuális helyszínen pedig a nem sokkal azelőtt tragikusan meghalt punk-művész, Szilágyi László megfestetlen képeiből rendeztünk kiállítást (üres keretek az üres falon, nem létező teremben).
Eljött a nagy nap estéje, és blogom látogatottsága – amelybe Kazimir Malevics Fekete négyzetén át lehetett belépni – minden remélt rekordot megdöntött: kétszáznál több érdeklődő jött el az estemre, amelynek pontos menetét élőben követhették egy fiatal kritikusom, Markovits Teodóra blog-közvetítés-ében, aki az egész virtuális eseményt kellő irónival percről percre kommentálta. Én pedig nagy ívű előadást tartottam, indulva a görög mitológia létező és nem létező isteneitől, érintve a művészileg megjelenített hiányt, Heidegger Semmijét és a fekete lyukat, elérkezve a komplex létezés elméletéig.
Mit mondjak!? Szerintem sikerült a Semmit megdicsőíteni. El is határoztam, hogy következő novellámnak, versemnek és naplójegyzetemnek egyaránt A semmi apoteózisa címet adom.
Megjelent (linkek nélkül): Mozgó Világ, 2007. április