Tízévente avantgárd

Az a megfigyelésem, hogy Kárpátalja magyar irodalmában tízévente felüti fejét az avantgárd. Mondhatnám úgy is, hogy cirka évtizedenként felmerül kis literatúránk állóvízéből (a posvány szótól egyelőre tartózkodnék) egynéhány elszánt, de játékos kis delfin, és veszettül elkezdik szétfröcskölni a vizet. Minek következtében a lassúbb járatú őshalak ijedten kapkodnak levegőért. Ám általában mégsem ők húzzák a rövidebbet, mert a delfinporontyok addig-addig pocskolják a lubickot, míg legelőbb ők kerülnek szárazra. Ott aztán már nem tudnak tovább viháncolni, így vagy visszacsusszannak az állóvízbe és óvakodnak a további vehemenciáktól, vagy keresnek maguknak egy másik vizet, tágasabbat, ahol kedvükre hajcihőzhetnek.

Én saját pátriámban a nyolcvanas évek elején találkoztam először avantgárd költővel. S akkor mindjárt kettővel egyszerre. Volt akkor nekünk egy irodalmi stúdióvá magasztalt önképzőkörünk. Nem titkoltan azzal a céllal hívta életre az egyetlen magyar nyelvű megyei újság, nem mellesleg a kommunista párt helyi szervezetének az orgánuma, hogy a pályakezdő fiatalok alkotói fejlődését a megfelelő ideológiai mederben tartsa. Ám nem mindenki akarta követni a kötelező irányt, voltak kisebb-nagyobb sajnálatos eltévelyedések, az oly kívánatos Lenin- és békeversek, a forradalmi múltat és az ipari fejlődést dicsőítő írások mellett szép számmal keletkeztek a hanyatlás jelét mutató táj- és szerelmes versek, horribile dictu még a gondolati líra és a burkolt társadalombírálat is megszületett. A lap irodalmi összeállításaiba aztán az úgynevezett tematikus írások farvizén az utóbbiak csak-csak beúszhattak – szerzők és olvasók örömére.

Volt azonban egy jól érzékelhető határ, amelyet a publikációk terén nem lehetett átlépni. Ennek elejét vette a felsőbb hatóságok retorziójától tartó szerkesztői elővigyázatosság (akkor vaskalapos szigornak látszott), de gyakorta az ezt megelőző öncenzúra is. Én például kései kamasz kori verseimben nem egyszer dadaista hangot ütöttem meg, halmoztam a szürrealista képeket – de meg sem fordult a fejemben, hogy ezeket akkor publikáljam, a lapban inkább megénekeltem a villanyszerelő és a vasmunkás hétköznapi hőstetteit.

Nem így a közeli kisvárosból érkezett két cimbora. Amikor az irodalmi stúdió összejöveteleinek fénypontját jelentő napirendi pont szerint új művek felolvasására került sor, ők a polgárpukkasztás legelemibb szabályait betartva adták elő szövegképződményeiket.

A semmilyen ismert formához nem igazodó, a műépítés és a mondatalkotás alapvető szabályait is felrúgó avantgárd-szerű szabadversek esetében az effajta dolgokhoz nem szokott fül nehezen különbözteti meg a blöfföt a valódi irodalomtól. Közülünk akkoriban senki sem értett annyira az izmusokhoz, hogy meg tudtuk volna állapítani, elszánt tagtársaink írásai hordoznak-e valamilyen értéket, avagy valóban, mint az idősebb pályatársak egyike-másika kifejtette, zavaros sületlenségek. S míg abban esetleg ki is alakulhatott volna valamiféle vita (nem alakult), hogy milyen szerepe lehet az effajta kísérletezésnek egy fiatal irodalom feljlődésében, addig az senki számára nem volt kétséges, hogy ezeket a szövegeket a lap hasábjain soha nem fogjuk viszontlátni.

Ez különösebben nem keserítette el az ifjakat, jó ideig kitartottak választott műfajuk mellett. Amikor felolvasták „képzavaraikat”, megmosolyogtuk, de titokban talán kicsit irigyeltük is őket (én mindenképpen), amiért az irodalmat a szabad alkotás terepének képzelik.

Aztán hamarosan kinőtték gyermekbetegségüket, felhagytak a verseléssel és bűnrossz novellákat kezdtek írni. Ezek gond nélkül meg is jelentek az újságban.

Bő tíz évvel később már kisebb csapat, négy fiatalember jelentkezett be irodalmunkba. Ők is valami radikálisan újat, merészet produkáltak, a leghatározottabban ellene mentek annak, amit a kárpátaljai magyar irodalom hagyományainak gondoltunk.

Ekkor azonban már a rendszerváltás után voltunk és a kilencvenes évek elejének felszabadult hangulata, no meg persze a cenzúra megszűnése, kedvezőbb körülményeket biztosíthatott számukra. Bár – főleg a jó nevű, már rangot szerzett pályatársak részéről – volt jókora ellenségeskedés, akadt, aki egyenesen károsnak ítélte tevékenységüket, mégis beírhatták nevüket kis irodalomtörténetünkbe. Én akkor történetesen Pánsíp című magánlapomat szerkesztettem, s ennek költői anyagát javarészt a négy fiatal verseiből állítottam össze. Úgy ítéltem meg, hogy ezek erős, friss, fontos írások, nemcsak hogy helyük van a publikációk sorában, hanem hozzájárulhatnak irodalmunk megújulásához. (Emiatt sok kollégám szemében magam is fekete bárány lettem, a négy fiatallal együtt engem is kikiáltottak a legszebb hagyományaink megcsúfolójának. Kicsivel később ki is kellett farolnom honi kultúránk akolmelegéből.)

Az akkori fényes homlokú ifjakról és az avantgárdban való tobzódásukról szólva szükség van kis különbségtételre. Bár mind a négyen a modernista irányzatok mentén indultak, szándékuk volt a hagyománytörés és talán a megbotránkoztatás is, igazi avantgárd költő csak egyikük, Cséka György volt. Lengyel Tamás és Pócs István inkább a posztmodern felé tájékozódott, Bagu László költészetére pedig talán a „klasszikus modern” jelző illett a legjobban. Bár líratechnikai szempontból szükséges ez a pontosítás, ám az kétségtelen, hogy társadalmi és szellemi szempontból is igazi élcsapatként, avantgárd akciócsoportként értelmezhető erőteljes fellépésük.

Mivel a kiadói szférában megszűnt az állami monopólium, így nemcsak lapot, könyvkiadót is gründolhattam, egyik első kiadványunk éppen a négy fiatal műveit is bemutató antológia lett (Razzia), s nem sokkal később kettejük önálló kötetét is világra segíthettem. Életem egyik

legnagyobb büszkesége, hogy 1994-ben megjelentethettem a kárpátaljai magyar irodalom első és mindmáig egyetlen avantgárd verseskötetét, Cséka György klondájk: egymillió fallikus csillogás c. könyvét.

A történet folytatása nem túl vidám. A viháncoló delfinek szűkösnek találták a honi pocsolyát, s mire együttes fellépésük valóban új távlatokat nyithatott volna kis literatúránk fejlődése előtt, addigra mind a négyen Budapestre költöztek. Ahol folytatni próbálták azt, amit elkezdtek, lapot alapítottak, írtak, publikáltak. Remélhettük, hogy a távolból is kifejtenek az itthon maradottakra valamilyen jótékony, újító hatást, mint ahogy én személy szerint abban is erősen bíztam, hogy egykettőre a magyarországi irodalmi élet jelentős képviselőivé válnak. Ilyen sikerekről azonban sajnos nem számolhatok be, lapjuk megszűnt, pályájuk a néhány megjelent könyv és a szórványos verspublikációk ellenére, mára úgy tűnik, másfelé kanyarodott.

Ám volt avantgárd felmorajlása a kétezres évek elejének is. Ekkor egyetemista fiatalok próbálkoztak új hangütéssel. Legelső diáklap-publikációik meglepően heves bírálatot kaptak. Ráadásul épp egy diáktársuktól, aki már „beljebb volt” az irodalomban, így komolynak számító szakmai fórumot is kapott 2003-as ledorongoló cikkéhez. Még a Google is megjegyezte súlyos szavait: „Szomorú, hogy fiatal, jobbra érdemes fiatalok azzal akarják felhívni magukra a figyelmet, hogy túljátszott kis ötleteiket valami túlabszurditizált formában, mint eredetiségük bizonyítványát, nyomtatásban megjelentetik… A világ elleni tiltakozásuk nagyítótükröt állít elnyomott egójuk elé. A világ-, magyar és kortárs irodalmat szemezgetve – hangsúlyozom: szemezgetve, nem ismerve! – elhiszik, hogy ilyen csekélységre ők is képesek. … A modern irodalom szellemtelen, üres utánzása viszont nem egyéb szentségtelen pocskondiázásnál. …téveszmék ezrei zsibonganak, tolonganak egy-egy ifjú koponyában. A modernt összetévesztik az értelmetlen zagyvasággal, a teremtő fantáziát a céltalan képzelgéssel.”

Az ártatlan, de új szemléletű és formabontó szövegek és képversek szerzői megrettentek ettől a túlabszurditizált támadástól. Úgy tűnt, el is hallgatnak örökre. Aztán floppyn (igen: akkoriban ez volt a legfőbb mobil adathordozó) mégis terjeszteni kezdték munkáikat, gyakorlatilag digitális folyóiratot készítettek. Beszédes neve ez volt: Álkárpátráz.

Vonakodva jöttek el hozzám. Akkoriban elég sok önjelölt, süvöltően tehetségtelen írót tanácsoltam el az irodalomtól (durvábban: rúgtam ki a házból – többük aztán másutt támogatásra talált, akad, aki mára több kötetes szerző), így talán érthető, hogy tartottak tőlem. Ám a dilettantizmussal szembeni zsigeri indulatom őket megkímélte: amit elém tártak, üde és erőteljes irodalmi anyag volt. Csináltam nekik egy honlapot, első három számuk kisvártatva meg is jelent – ma is olvasható. Úgy tűnt, berobbannak a köztudatba, annál is inkább, mert a robbantás fogalmát épp ők használták lapindító főszerkesztői kiáltványukban:

Markovits Teodóra:

Menekülés a konzervátumból

Ha eleged van. Mit eleged: sokad. Tűrhetetlenül rengeteged. Ha már torkig vagy. Ha tele van a burád, tököd, hócipőd. Ha nem bírod már hallgatni, amit reggeltől estig. Ha nem tudod már nézni, amit állandóan. Ha agyadra mentek a falvédők és fajvédők, a kioktatók, foga/da/tlan pró/vo/kátorok és önkéntes mérvadók. Ha mindenki lóVátesz. Ha anyád sipítja, hogy mit szólnak majd hozzá a szomszédok, rokonok, tanárok. Ha apád papol a papokról és titkolózik a titkárokról. Ha szájából már nem szép az igaz. Ha elszakadt a cérna, ami összetartotta a nagyanyád rózsafüzérét, és szétgurulnak a konyha koszos padlóján a hiszekegyek.

Ha besokalltál.

Akkor mutass be nekik.

Köpjed ki a szájadból a konzervált tápszereket. Rúgd le a lábadról a tyúkszart. Felhőket nézve feküdj egy láda dinamitra és robbantsad át magad az áttörhetetlen, égig érő falon.

Kintről, ha talpadra estél, látni fogod, milyen kicsi és törékeny volt az, amit eddig nem mertél áthágni.

Impozáns credo. Ám sajnos olvasótábor nem szegődött melléjük. Talán jellemző, milyen magányosan zajlott a remek ötletektől sziporkázó megmozdulásuk, az ELső MEgyar PERformansz KÁRpátalján, az ELMEPERKA:

…A happeninget már leszállás után elkezdtük a kis állomáson, ahol is, az utazóközönség nem kis riadalmára, felszerelésünkből lecsatoltuk a felgöngyölt gumimatracokat, felfújtuk őket, elhelyeztük az éppen továbbhaladó szerelvénytől üresen maradt sínekre, majd kényelmesen, ülő helyzetben elhelyezkedtünk rajtuk, elővettük a magunkkal hozott merőkanalakat és mély meggyőződéssel evezni kezdtünk. Az eleinte lélegzethez sem jutó forgalmista ekkor éktelen káromkodó ordításban tört ki, mi abbahagytuk az evezést, felálltunk, hónunk alá vettük a matracokat és a kis állomáson kifüggesztett menetrendet skandálva elindultunk a sínek mentén. A közúti sorompónál elkanyarodtunk.

A függőhídon megállva a magunkkal hozott színes lapokból, amelyekre írásainkat printeltük ki, papírcsónakokat hajtogattunk és ügyesen vízre ejtettük. Két perc múlva az Ung tarkállott irodalmi flottánktól.

…A vár belső udvarát vettük birtokunkba, ahol is különböző egyéni akciók kíséretében felolvastuk, előadtuk írásainkat. Polikárp egy háromliteres uborkásüvegbe szavalta időmértékben írott kisprózáit, majd kupakot pattintott az üveg szájára. Elemér a toronyba ment fel, olvasás közben csíkokat tépett le a kéziratáról és a szélbe eregette őket. Teodóra és Levitta erotikus tornagyakorlatok lihegéseibe kiáltották bele soraikat. Béla kazettára mondta csak két szótagú szavakból írt monológját és a maximális hangerőre állított magnójával a falak tövében osonva adta elő produkcióját. Thomas és Kafbek csak sötétedés után volt hajlandó akcióba lépni. Ekkor kisebb tüzet raktak, ezt valamennyien körbeálltuk. Ők mormogásba kezdtek, majd illat- és bűzinstallációt mutattak be: a tűzbe különböző fiolákat, gyuracsokat, kis zacskókat vetettek, minket pedig felváltva ért hol aceton- és benzinszag, hol levendula- és vaníliaillat csapott meg, színes füstök szálltak fel, kisebb petárdák vetettek szikrát, a két performer pedig úgy mormogott, mintha egyenesen a gyomrukból jönne a hang. Ehhez mi valódi gyomorkorgással csatlakoztunk, eddigre már nagyon megéhezvén.

Az evés-ivás után kisebb vitát követően úgy döntöttünk, hogy a Lovamat kötöttem című népdal lesz az, amelyet nem éneklünk el közösen. Ehelyett, happeningünk zárásaként, az egyik ablaknyílás kőpárkányára sorba raktuk mobiltelefonjainkat, és megvártuk, hogy egy korábban megbeszélt időpontban mindegyikünket felhívjon egy barátunk vagy rokonunk. Matracainkra fekve és zseblámpáink fényét a falakon járatva vártuk meg, hogy az összes telefon megszólaljon. Ekkor fektünkben kihúztuk a matracokból a dugókat, ezzel a sóhajjal jelezve az ELMAPERKA befejeztét.

Az alkalomról nem készültek sem fotók, sem hang- vagy videofelvételek, feljegyzés is csak ez az egy.

Ekkor még lelkesek voltak, ám láthatóan magukra hagyottak, önmagukba zárkózottak. A miskolci Spanyolnátha c. világhálós fórum is hiába hívta meg őket vendégszerepelni, ha az itthoni érdeklődés és támogatás permanensem elmaradt: sem a közönség, sem a szakma nem vett róluk tudomást. Az Álkárpátráz lassan feledésbe merült.

Újra bebizonyosodott: ennek a langyos állóvíznek a lakói nem állhatják a játékos kedvű delfinek erőteljes csobbanásait.

Ennek ellenére – vagy épp ezért – szeretném figyelmeztetni a kedves őshonos pocsolyalakókat, hogy újra egy évtized elején járunk. Vigyázat, mert ilyentájt Kárpátalján bevág az avantgárd!

Megjelent: VilágMa, 2012. febr. 9.

Kiegészítő záradék blogomból:

Alighogy elkészültem a fenti írással, azzal, hogy másnap publikálom, amikor a Facebookon egy ifjú irodalmárunk ezt a bejegyzést tette közzé: Irodalmi performance? Ungváron? igen -  alig hittem a szememnek. Valóban ennyire ráéreztem volna az effajta megmozdulások periodicitására?

Az nem derült ki a kialakult kis üzenetváltásból sem, pontosan mi is készül, s valóban készül-e egyáltalán, avagy csak egy kósza szándék került megfogalmazásra (rákérdezni meg nem akartam: hadd bizseregjen még kicsit a dolog). Bárhogy is: az egybeesés felettébb érdekes, az irodalmunk megújítása pedig ennél is kívánatosabb lenne. Ezzel csak az a gondom – ez viszont súlyos aggály -, hogy az az alkotói kontingens, amely ma adott Kárpátalján,  szerintem semmiképpen nem alkalmas egy valóban újító szellemű, szabadon szárnyaló, progresszív szellemiségű irodalmi megmozdulásra. Nem látom sem a személyeket, és pláne nem látom a műveket, akik és amelyek igen merev keretek közé szorult hagyományainkat megtörni képesek lennének.

Annál szörnyűbbet pedig elképzelni sem tudok, mint amikor egy „irodalmi falunapot” performansznak kikiáltanak. Az avantgárd és minden szövődménye ugyanis lényegét tekintve testidegen a provincializmus számára, e két fogalom kölcsönösen kizárja egymást. Épp eléggé problematikus az, hogy Kárpátalján ma irodalom címén mi minden kap nyilvánosságot, az csak rontana a helyzeten, ha egy leendő megmozdulás nem a radikális lázadást jelenítené meg, hanem jólfésülten belesimulna a fennálló viszonyokba.

Erre kéretik tehát vigyázni.

Új arcok kellenek, új művek – és leginkább vadonatúj szemlélet.