Balla D. Károly
Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2007. augusztus
Nem túl gyakran történik meg, hogy a határon túli régiók valamely települése a magyarországi lapok címlapjára kerüljön. Kiváltképp ritkán esik meg ilyesmi kárpátaljai városokkal, így aztán nincs is mit csodálkozni azon, hogy Ungvár, Munkács, Beregszász, Huszt neve 17 évvel a szinte hermetikus elszigeteltség évtizedei után igazából még mindig nincs benne a köztudatban. Illetve hát, valahol a perifériáján ott van, egy-egy történelmi-irodalmi vonatkozás vagy aktuális esemény meg-megerősíti a pozícióját, ám azt erős túlzás lenne állítani, hogy bármelyik is a közérdeklődés homlokterében lenne. Valljuk be, ritkán is szolgálnak rá erre.
Munkács ismertségén azonban most nagyot mozdított a tény, hogy júliusban ebben a városban került sok Gyurcsány Ferenc magyar kormányfő és Viktor Juscsenko ukrán államelnök találkozójára. Nem is akármilyen alkalomból: együtt nyitották meg a munkácsi várban azt a reprezentatív Munkácsy Mihály-kiállítást, amely a város szülöttének egyedülálló kollekcióját tárja a látogatók elé. Munkácsy Munkácson! Ráadásnak két ország első számú vezetője! Ez nem semmi, csettinthetünk.
Két hét sem telik el, és a magyar vámosok eltűnt Munkácsy-képre bukkannak egy postai küldeményben. Ez a szenzáció ugyan a kárpátaljai városra már nem irányítja a figyelmet, ám történik másvalami. Terjedni kezd az interneten egy felhívás, amelynek lényege a következő:
A 7 világcsoda újbóli kiválasztásának példáján felbuzdulva egy ukrán parlamenti képviselő kezdeményezte Ukrajna 7 csodájának a kijelölését. Szakértők kiválasztották a 21 erre érdemesnek gondolt objektumot, majd össznépi internetes szavazásra bocsátották a kérdést. A 21 potenciális ukrajnai csoda egyike éppen Munkács vára. Szemfüles kárpátaljai magyarok kapnak az alkalmon: felhívást fogalmaznak meg és tesznek közzé több internetes portálon, amelyben felhívják a magyar – és célzottan magyarországi – internetes társadalmat: voksoljon Zrínyi Ilona sasfészkére, hadd kerüljön be a magyar történelem e fontos emlékhelye Ukrajna hét csodája közé. Össznépi mozgalomra számítanak, kicsiben olyasmire, mint amikor tavaly nyáron a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium internetes szavazásra bocsátotta az épülő budapesti M0-ás északi híd leendő nevét, és azt két fordulóban is fölényesen Stephen Colbert nyerte meg, lévén az USA-ban roppant népszerű televíziós műsorában szavazásra hívta fel híveit. Ukrajna és Magyarország nagyságrendi viszonya azonban nem olyan, mint Magyarországé és az Egyesült Államoké, továbbá pedig a kárpátaljai magyarok felhívása hiába jelent meg több honlapon is, mégsem vált százezreket megmozgató nemzeti üggyé: sem a nagy hírportálok, sem a kereskedelmi televíziók-rádiók, sem a közszolgálati média nem harapott rá, így a kezdeményezés periférikus jelenség maradt. Néhány ezer szavazatot azért csak hozott az akció, ám túl keveset ahhoz, hogy Munkács vára esélyes legyen az élmezőnybe jutásra. A listát ukrán nemzeti parkok, országosan ismert műemlékek, építészeti különlegességek vezetik, még a híres kijevi Szófia székesegyház is kiszorulni látszik az első hétből (az ukrán főváros szavazóközönsége helyette, úgy tűnik, a Pecserszka Lavra barlangkolostort juttatja a csodák közé).
Munkács vára e sorok keletkezésekor, mindössze 6 nappal a szavazás lezárása előtt, a 15. helyen áll több mint 7000 szavazattal. Egy-két pozícióval esetleg előbbre léphet még, de már az sem valószínű, hogy az első tucatban végez. Úgy tűnik, a magyar történelem nevezetes színhelyét még a magyar internetesek potenciális szavazótábora sem képes ukrán csodává tenni.
*
Egy felmérés szerint a világhálós kommunikáció elterjedésével több milliószorosára nőtt a levelezőpartnerek közötti információforgalom. Ez elsősorban nem azért következett be, mert az elektronikus úton sokkal többen és sokkal gyakrabban váltanak üzenetet, mint a hagyományos formában (ez legfeljebb ezres, de nem milliós növekedést eredményezne), hanem azért, mert egy-egy email küldemény terjedelme nagyságrendekkel felülmúlja a borítékban küldhetőét. Nem a leveleink váltak hosszabbá, hanem nagy méretű csatolmányokat fűzünk hozzá. Bájtokban mérve egyetlen közepes minőségű digitális fotó jóval terjedelmesebb tucatnyi levélnél, és akkor már ne is beszéljünk a továbbított több megabájtos hangfájlokról vagy pláne videókról. Márpedig igen gyakori, hogy nagy felbontású fényképek sokasága kerül postázásra, hangarchívumok és klipgyűjtemények közlekednek a cybersztrádán – innen a sok milliószoros forgalom.
De vajon mindig fontos, érdemi információt küldünk partnereinknek? Ha nem tudnánk, hogy néhány gombnyomással azonnal továbbítható, akkor is ennyire pazarolnánk a kilobájtokat? Mennyire változnának meg az elektronikus levelezéssel kapcsolatos szokásaink, ha tudnánk, hogy küldeményünk eljuttatását a lassúság szimbólumává vált csigákra bízzák?
Email-továbbítás élő csigákkal? Amennyire abszurd, annyira költői egy brit kutatócsoport projektje. Amellett, hogy a csigákba épített chipek tesztelésére is szolgálhat, filozófiai magasságokba repít: tűnődhetünk az idő viszonylagosságán, az információs társadalom ellentmondásain, az emberi mondandó mibenlétén.
A csigákkal késleltetett levél-küldés lényege a következő.
A továbbítandó email a rendszer szerverére jut, ahol aztán azonosító kódot kap és várakozó listára kerül. A rendszer másik fontos egysége az akvárium, amelyben csigák élik a maguk megszokott, ráérős életét. Mindegyikük házába chipeket építettek. Az egyik sarokba telepített szkenner érzékeli, ha egy puhatestű a közelébe kerül, megállapítja, nem hordoz-e még üzenetet, ha nem, akkor közli vele a soron következő levél kódját, amely tárolódik a chipben. A csiga továbbhalad a maga törvényei szerint. Előbb-utóbb az átellenes sarok közelébe ér, ahol a másik szkenner érzékeli a chipet, leolvassa a kódot. Ez alapján azonosításra és továbbításra kerül a szerverről a megfelelő email.
A projekt alkotói ilyen módon fizikai és biológia szakadást hoznak létre az általunk annyira megszokott, folyamatos és fénysebességű digitális adatközlésben. Úgy vélik, mindez hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy megértsük a korszerű kommunikáció sajátosságait, s hogy elgondolkozzunk az azonnaliság fogalmán. No meg azon is, hogy miközben sebességben és hatékonyságban a maximumra törekszünk, vajon üzeneteink nem a gondolatnélküliség felé közelednek-e.
*
Tévedés volt azt hinni, hogy a kárpátaljai magyar politikai erők okultak a 2006-os ukrán parlamenti és helyhatósági választások tanulságaiból. Akkor a belső megosztottság miatt nem került magyar képviselő az országos törvényhozásba, és helyi szinten is jóval azalatt képviseltették magukat, mintsem a magyarság lélekszáma ezt indokolttá tenné. A szavazásra jogosult kárpátaljai magyaroknak csupán a kisebbik fele szavazott a két magyar párt valamelyikére, a nagyobbik fele vagy ukrán pártra voksolt, vagy távolmaradt a választástól. Mindez kétség kívül beszédes bizonyítéka a kárpátaljai magyar kisebbségpolitika válságának. Gondolhatnánk, hogy az újabb, előre hozott parlamenti választások közeledtével a szemben álló két magyar tömörülés – a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség – valamilyen megegyezésre jut. De nem.
Tudni kell, hogy az ukrajnai választási törvény szerint mandátumhoz csak a pártlistán szereplők juthatnak (azaz egyéni indulás nincs), a parlamenti küszöb pedig 3 %. A kárpátaljai magyarságnak az Ukrajna összlakosságában kitett hányadát ismerve világos, hogy nemcsak két külön induló pártnak, de még az összefogásból születő magyar tömbnek sincs reális esélye arra, hogy jelölteket juttasson a Legfelsőbb Tanácsba. Magyar képviselő csak úgy juthat be, ha valamely nagy ukrán párt befutó helyre felveszi listájára. Ezt a gesztust pedig nyilvánvalóan csak akkor gyakorolják az ukrán nagypolitika részvevői, ha ez megfelelő számú szavazatot hoz számukra, vagyis ha a magyar jelölt garantálni tudja, hogy a kárpátaljai magyarok mögé állnak és erre pártra szavaznak. Ilyen valaki pedig csak az lehetne, akinek a személyében a szemben álló felek megállapodnak, akit mind a két tábor elfogad. Ehhez kellene a józan, ha nem is örök időkre szóló, de legalábbis választási konszenzus.
Nos, bár ilyen megállapodás nem jött létre, a magyar szavazatoknak a fele is fontos lehet az ukrán pártoknak, mert mind a koalíciós, mind az ellenzéki oldalon pártlistára került egy-egy magyar.
A Viktor Juscsenko nevével fémjelzett és most már megatömbbé duzzadt Mi Ukrajnánk–Nemzeti Önvédelem nevű ellenzéki tömörülés a 99. helyen Kovács Miklóst, a KMKSZ elnökét indítja. A hely nem túl előkelő, és csak az esetben számít befutónak, ha a tömb 18 % fölött teljesít a választásokon. A közvélemény-kutatások jelenleg ez alatti szavazatszámot jeleznek előre, így a magyar képviselő bejutása igencsak kétesélyes.
Más módon, de hasonló a helyzet a koalíciós oldalon. Az Ukrán Szocialista Párt listáján Tóth Mihály, az UMDSZ volt elnöke az igen kedvező 11. helyen szerepel. Mégsem számít biztos befutónak, mert igen könnyen előfordulhat (mutatják a felmérések) hogy maga a szocialista párt nem éri el a parlamenti küszöböt, így egyáltalán nem lesznek képviselői a törvényhozásban.
Ha tehát bejön a papírforma, akkor továbbra sincs magyar képviselő az ukrán törvényhozásban, mert mindkettejük pozíciója csak akkor váltható mandátumra, ha az őket indító párt várakozáson felül szerepel a szeptember 30-i választáson. Ha viszont kétszeresen is kedvezően alakul a helyzet, akkor akár két magyar is ott ülhet az ország házában.
Bárhogy is: a kárpátaljai magyarság körében a megosztottságot csak növeli, hogy újra két szembenálló jelöltünk van, így a KMKSZ és az UMDSZ „testvérháborúja” is várhatóan újra eldurvul. Hogy a politikában és a magyar szervezetekben egyaránt csalódott lakosság mekkora választási kedvet mutat, azt nem tudni, mint ahogy az sem, melyik jelölt, s révükön melyik szervezet tekintheti magát győztesebbnek.
Az őket indító ukrán pártokat és a mögöttük álló magyar szervezeteket elnézve én arra jutottam, hogy inkább a Munkácsy Mihály képeinek ideiglenesen otthont adó várra szavazok.
Megjelent: Mozgó Világ, 2007/augusztus