Balla D. Károly
Zöldfülű szerkesztő egyetlen idősebb kollégától is sokat tanulhat, hát még kettőtől! Ráadásul a szakma két olyan tapasztalt öregétől, akik nemcsak a munkakörükkel járó teendőket végzik el tisztességgel, nemcsak a könyvcsinálás csínját-bínját ismerik oda-vissza és még átlósan is, hanem egyenesen szakmájuk megszállottjai.
A helyszín: az ukrán tankönyvkiadó ungvári magyar szerkesztősége. Ez a Kijev alá rendelt, de valamelyes önállósággal rendelkező, tízegynéhány fős kollektíva Kárpátalja közel száz magyar iskoláját látta el anno anyanyelvű tankönyvekkel. Ezek - a magyar nyelv és irodalom könyveken kívül - a megfelelő ukrán és orosz kiadványok szöveghű fordításai voltak.
Az időpont a nyolcvanas évek eleje. Soha jobb tanulóéveket! És soha szánalmasabb szerkesztői robotot.
Megjött például a legújabb tantervnek megfelelő, friss kiadású ukrán algebrakönyv, a szerkesztőség kiadta fordításra egy külsős szakembernek. Ám ritka az olyan matekos, aki fordítónak is beválik. No meg, akinek erőssége az ukrán, annak gyakran gyengéje a magyar (és fordítva). Ha pedig mind a tudományban, mind a két szaknyelvben egyaránt járatos az illető, akkor csak azzal a problémával nem találkozott még, hogy nem elég a lefordított szavakat egymás mellé írni, s nem érti, mi a baj azzal a mondattal, hogy: "Vegyenek deriváltakat következő trigonometriai függvényekből, felhasználva a megtanult szabályokat" Azaz: "A tanult szabályok alkalmazásával határozzuk meg az alábbi szögfüggvények deriváltját." És ez még nagyon egyszerű.
Nos, a szerkesztő maga elé teszi a magyar kéziratot, bal keze alá igazítja az ukrán könyvet, mondatról mondatra követi a szöveget. Amely már eredetileg is eléggé nehézkes, mert akkoriban nem pedagógusok, hanem akadémikusok és országos hírű tudósok írták a tankönyveket, akik igen régen ültek iskolapadban, s akkor is Karinthy jó tanulójára hasonlítottak, akiknek feleletéből az osztály egy kukkot sem értett. Nem csoda, ha a szerző publikációs listáját gyarapító és a tobzódó szakértelmet bizonyító könyvvel nehezen küzd meg a fordító. A felelősség azonban nem a tolmácsolóé, hanem a szerkesztőé, aki vért izzad azért, hogy amennyire ez lehetséges, emészthető tudomány kerüljön a serdülő ifjúság kezébe. Így aztán hónapokig mást sem csinál, csak javít, áthúz, felcserél, betold, kitöröl, beilleszt, közben pedig négy-öt szótárt lapoz, szakkönyvekben keresi a megfelelő kifejezést, újabb és újabb szórenddel próbálkozik, aztán amikor már áttekinthetetlenné válik az egész, újragépeli az oldalakat. Áldatlan egy munka.
Ám nyugdíj előtt álló szerkesztőink, ahelyett, hogy a napi robotban elfásultak volna, idősödvén egyre nagyobb kedvvel űzték mesterségüket. Szenvedélyesen vetették magukat a rossznál rosszabb kéziratokra, puszta szórakozásból megoldották a példatárak összes feladatát, s ha hibát találtak, önszorgalomból írtak a szerzőnek, felhívták rá a figyelmét.
Mindent tudtak, ami munkájukhoz kapcsolódott. Bármikor felmondták az elemek periódusos táblázatát, fújták a fémek olvadáspontját, a gázok fajsúlyát, vágták az összes tantételt, szabályt és törvényt, s ha kicsit töprengeniük is kellett rajta, de képesek voltak megnevezni a Holdnak legalább húsz kráterét.
A rengeteg ismeretet nem feltétlenül külön-külön birtokolták, hanem ketten együtt. Géza bácsi a matematikában volt utolérhetetlen, Frici bácsi a fizikát és kémiát rázta ki a kisujjából. Másban is kiegészítették egymást: egyikük alacsony, kövérkés, kopasz, nagy hadarásában néha dadogó, fürge és izgága emberke, másikuk magas, szikár, kimérten közlekedő és beszélő fapofa.
Furcsaságaik is szeretni valóak voltak.
Frici bácsi például folyton lapos szóvicceket és rejtvényeket gyártott. Mi az, ha ketten csevegnek egy éjszakai ivóhelyen? Hát bárbeszéd! Hogy hívják az algebra főnökét? Főgebra! Ilyenekkel gyötörte kollégáit reggeli kávézás közben. Ezeket az alkalmakat arra is felhasználta, hogy kivehető műfogsorát kisebb csettintések kíséretében fel-alá igazgassa szájában a nyelvével két korty kávé között. Így aztán megtörtént, hogy ő ugyan kinyitotta a száját, de a foga bizony nem nyílott, a két fogsor egymásra lappadva lefelé mozdult az állával, majd a felső halk csobbanással szépen belefordult a kávéscsészébe.
Géza bácsi ilyesmit nem művelt, ellenben minden héten valami új betegséget fedezett fel magán. Ezekről hosszan és kimerítően beszélt, szemléletesen és részletesen szólt a szervi elváltozásokról, ecsetelte várható szenvedéseit. Amikor Brezsnyev főtitkárt már nem lehetett tovább életben tartani, s halála másnapján a Pravdában megjelent az orvosi konzílium jelentése (fél oldalon át sorolták, mi is okozta a nagy ember halálát), akkor Géza bácsi figyelmesen végigolvasta a listát, majd fitymálva az asztalra lökte az újságot. "Ugyan! Ez mind van nekem is!"
Történt egyszer, hogy Frici bácsi épp leglaposabb poénját sütötte volna el kávézgatás közben, amikor berobbant a szobába Géza bácsi:
- Nézd csak, Frici, valami egészen különleges madár ül azon a fán! - hadarta heves mutogatással, még a kopasz feje is beleizzadt a nagy izgalomba.
A szólított unottan leeresztette a kávéscsészéjét, oldalt fordult, kinézett az ablakon, visszafordult, s teljes érdektelenséggel kijelentette:
- Az egy bagoly.
Géza bácsi izgalma nem csökkent, a tenyerét is összecsapta.
- Bagoly?! Ez fffffantasztikus! - és már ki is viharzott a szobából, talán hogy a szomszédos szerkesztőség tagjait mielőbb értesítse a világszenzációról.
Frici bácsiban benne maradt a rossz poén, rögtönzött hát jobbat:
- Géza épp most szerkeszti a hetedikes állattant - mondta minden kajánság nélkül, és nyelvével a helyére csettintette protkóját.
Megjelent: Népszava, Szép Szó, 2006. szept. 2.