Balla D. Károly
Kárpátalja neve, mint fuldokló feje a vízből, egyre gyakrabban felbukkan a sok évtizedes ismeretlenségből. Ez örvendetes tény még akkor is, ha a figyelmet sokszor nem örvendetes tények váltják ki, mint például az itt élő magyarok lélekszámának csökkenése, a favorizált magyar képviselőjelölt kudarca, vagy mondjuk – maradva a fuldoklós hasonlatnál – az árvizek pusztítása. Hasonlóan inkább a negatív értékkészletből merítenek a közelmúltat megidézők: Kárpátaljáról szólva mindenki szükségesnek tartja megemlíteni a malenkij robotot, az erőszakos kolhozosítást, az egyházak felszámolására tett kísérleteket. Már-már elengedhetetlen szereplője az ilyen említéseknek az a János bácsi, aki 7 országban lakott, holott soha nem mozdult ki Munkácsról, és ugyanígy visszaköszönnek az itt élők szájából elhangzó vagy abba adott mindennapi sérelmek, az egyszerűség kedvéért ezeket én egyrészről – helyi viszonylatban – „ha ukrán kenyeret eszel, akkor beszélj ukránul”-szindrómának, másrészről – magyarországi vonatkozásban – „És hol tetszett ilyen szépen megtanulni magyarul”-tünetcsoportnak nevezem. A fentiek ellentételezéseként a Kárpátaljáról való vélekedés pozitív elemekkel is kiegészül, ezek közül első helyre teszem az „ott élnek az igazi magyarok” paneljét és a közhelyet, amely szerint a vidék magyarjai a végsőkig kitartva ragaszkodnak szülőföldjükhöz, hagyományaikhoz, és kardjukat kivonva állnak az anyanyelv végvárainak bástyafokán, mint a megmaradás élő szimbólumai.
Hallottam nyilatkozatot és olvastam cikket, amely a fenti paneleken kívül nem is igen tartalmazott semmi mást. Ez pedig nem csupán azért fordulhat elő, mert a közreadónak csak ez jutott eszébe, hanem azért is, mert a befogadói oldal is éppen ezeknek a közhelyeknek az újabb és újabb visszahallására formál igényt, s ha ez az igénye kielégül, akkor megelégedéssel nemcsak azt nyugtázza, hogy kialakított képe helyes volt, hanem azt is, hogy a szóló igazat szólt.
De vajon nem mondok-e igazat én is, ha azt állítom: a kárpátaljai magyarság olyan súlyos válságban van, hogy nem tekinthető szerves egészként működő közösségnek? Eretnekség-e azt állítanom: identitása felhígult, tartása megtört, egysége elveszett, igénye a nemzeti kultúra értékei iránt megszűnt vagy formálissá, sekélyessé vált? A magyar szervezetekről és intézményekről kialakult általános vélekedéssel szemben nem illetlenség-e kijelentenem, hogy öncélúakká váltak, látszattevékenységet folytatnak és céljuk nem a kárpátaljai magyar lakosság érdekeinek a szolgálata, hanem saját működési kereteik megtartása és kiterjesztése, a Magyarországról érkező támogatások önérdekű felhasználása, illetve ezeknek a támogatásoknak az újraelosztására szóló felhatalmazás megszerzése és tartós birtoklása? A felzárkózásba vetett hitt ellenében szabad-e hangot adnom annak a tapasztalatomnak, hogy ehelyett mind nagyobb leszakadást érzékelek? A anyaországgal szomszédos államokban élő magyarok státusát és kedvezményeit rendezni igyekvő törvényt kísérő hangos nemzeti kánonba szentségtörés-e belesuttognom aggodalmat, amely a csodavárás veszélyére hívja fel a figyelmet, és arra, hogy a támogatottak probléma-megoldó készsége tovább romolhat?
Úgy vélem, helyesen teszem, ha egyre kevésbé elégszem meg a vízállás-jelentés két számadatával, hanem hozzáteszem: az Ung Ungvárnál zavaros és kicsit büdös is. Sajnos rémálmaimban egy fuldoklót is látok vízében, akinek a feje, mint Kárpátalja neve az ismeretlenségből, még fel-felbukkan az árból.
Megjelent: Magyar Nemzet Héthatár c. melléklete, 2002. május 16.