Balla D. Károly
2005. május 15: Jetik Kárpátalján
Atyai barátom bő hónapja e-mailban gratulált ahhoz, hogy már saját jetink is van. Nem értettem a dolgot, visszakérdeztem, ugyan mire céloz. Hát nem olvastam? Bizony nem.
Utánanéztem, és meg is találtam bulvárhírt, miszerint a Kárpátokban, az Ökörmezői járásban látták a havasi embert, a bejelentés nyomán már tudóscsoport is érkezett a helyszínre. Két héttel később bennfentesként fogadtam a címlapsztorit: A titokzatos lény Kárpátalján is megjelent?
Bevallom, én kifejezetten örülnék a helyi illetőségű Nagylábú felbukkanásának, ha cserébe inkább a magyar-magyar hadakozások vesznének az erdők sűrűjébe. Csak aztán ki ne derüljön, hogy szőrös barátunk időközben megalapította a Kárpátaljai Magyar Jetik Szövetségét és már be is nyújtotta az igényét a jogos milliós támogatásokra az Illyés Közalapítványhoz.
Szó se róla, szervezeteink és intézményeink gondoskodnak arról, hogy valami mindig felborzolja a kedélyeket. Alig ült el a beregszászi főiskola számára átadott épület tulajdonjoga körüli hercehurca, máris kitört a hisztéria a Kárpáti Igaz Szó, egyetlen országos terjesztésű közéleti lapunk körül.
A kommunista párt és a néptanács megyei szervezetének hajdani napilapját, megtartva a jogfolytonosságot, a rendszerváltás után újragründolták, így lett három alapítója a Kárpátaljai Megyei Tanács, a Kárpátaljai Megyei Közigazgatás és a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség. Utóbbi szerepeltetése, ezt mindenki tudta, inkább csak szimbolikus jelentőséggel bírt, jószerével a hatalmi szervek bizalmi gesztusának számított, senki sem gondolta, hogy az akkor még oly gyámoltalan magyar érdekvédelmi szervezet, a KMKSZ majd ténylegesen gyakorolhatja tulajdonosi jogait. Erre valójában nem is aspirált és azon természetességében vette tudomásul, hogy cserében a működtetés-fenntartás terheit sem kell vállalnia. (Mondhatnánk úgy is, jogai és kötelességei arányban álltak egymással és közelítettek a zérus határértékhez.) A 90-es évek gazdasági mélyrepülése idején ennek inkább örülhettek: a teljes pénztelenség körülményei közepette a negyvenezres példányszám nagyjából egyötödére (!) csökkent, a napilap „másnapilappá” vált (azóta is hetente háromszor, azaz nagyjából másnaponként jelenik meg), a munkatársak fizetése pedig olyan nevetségesen alacsony volt, hogy a nagyissza újságírók a szerkesztőségtől útban hazafelé úgy tudták elrundózni havi bérüket, hogy rendesen be sem rúgtak.
Az elmúlt 15 évben vegyes kvalitású és elkötelezettségű főszerkesztők váltották egymást a lap élén, akadt, akinek a lehetőségei csak a túlélést biztosíthatták, volt, aki mintha a leépítést, lezüllesztést tűzte volna ki céljául, és akadt olyan is, aki akkor sem szánta rá magát semmilyen újításra-fejlesztésre, amikor erre, a szűk esztendők múltával és a magyarországi támogatási rendszer kiépülésével, már bőven nyílt volna lehetőség.
Akik kívülről figyelték a lap sorsát, csak örülhettek annak, hogy 2003-ban fiatal, agilis, rátermett vezető került a szerkesztőség élére Kőszeghy Elemér személyében. Mivel az újság szinte számról számra színvonalasabb, sokoldalúbb, olvasmányosabb lett (példányszáma is növekedni kezdett, rövidesen elérte és meghaladta a 10 ezret), senkit sem zavart igazán az a körülmény, hogy – mint a rossz nyelvek mondták – az új főnök nem teljesen tiszta körülmények között került a szerkesztőség élére, állítólag megfúrta az elődjét és talán leginkább annak köszönheti a kinevezését, hogy a 2002-es ukrajnai parlamenti választások idején teljes erőbedobással – úgy is, mint a Kárpáti Igaz Szó akkori főszerkesztő-helyettese – kampányolt Gajdos István mellett, aki, ennek is köszönhetően, egyetlen magyarként Kovács Miklós KMKSZ-elnök ellenében elnyerte a képviselői széket és Kőszeghy kineveztetésével hálálta meg tanácsadója és sajtófőnöke buzgóságát.
Bárhogy is történt, annyi bizonyos, hogy Kőszeghy fellépésével nemcsak színvonalasabb és olvasmányosabb, hanem politikailag is egyre elkötelezettebb lett az újság. Az ukrajnai szocdemek akkori pártembere, Gajdos István és az elnöklete alatt álló Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (az „ellen-KMKSZ”) teljes tevékenységi köre megjelent az újság hasábjain, beszámolók, interjúk, nyilatkozatok, híranyagok, kommentárok sokasága tudósított az elnök-képviselő és az UMDSZ minden lépéséről; ezzel együtt megszaporodtak az ellenérdekelt KMKSZ-t és annak vezetőit élesen támadó anyagok. Gyakorlatilag a Kárpáti Igaz Szó újra pártlappá vált.
Faramuci helyzet: a KMKSZ, ha névleg is, de mégiscsak alapító tag, míg az ellenlábas UMDSZ nem az, ám aki kezébe veszi az újságot, épp fordítva gondolhatná.
Az ellentmondás a 2004. decemberi ukrajnai elnökválasztás és a választási csalások elleni tiltakozásból kialakult narancssárga forradalom idején csúcsosodott ki. Azt a magam részéről szinte természetesnek tartom, hogy az Igaz Szót a két tényleges alapító (a megyei vezetés két szerve) a fennálló hatalom szolgálatába rendelhető propagandaeszköznek tekintette. Aligha képzelhető másként, aligha várható el, hogy a tulajdonában lévő médiumot a hatalom ne a saját érdekei szerint használja fel egy kiéletezett helyzetben. Hiszen a lapot soha nem vonták semleges és független társadalmi felügyelet alá, mindig is a megye hatalomgyakorlóinak a közvetlen irányítását „élvezte”, s ha ennek ellenére időnként elég sikeresen be tudott tölteni egyfajta közszolgálati szerepet és bizonyos tekintetben a kárpátaljai magyarság érdekképviseleti fórumának számított, az csak azért történt, mert a nagyfőnökség nem élt a kézi irányítás lehetőségével, önállóságot, függetlenséget és döntési szabadságot biztosított a lap vezetőinek, a hivatalos közlemények kötelező publikálása mellett nem voltak különösebb elvárásai. Nem így a választások idején, amikor az ellenzék hatalomra tört, s amikor ezt a törekvést az állami nómenklatúra minden áron meg kívánta akadályozni.
Feltehető a kérdés: ilyen helyzetben a mindenkori főszerkesztő miben és milyen mértékben tanúsíthat ellenállást a tényleges laptulajdonossal, a megyei hatalommal szemben. Lehet-e eredményes abban, hogy újságját legalább részben mentesítse az aktuális politikai harcoktól és/vagy a tárgyszerű tájékoztatás jegyében az ellenzékiek közleményei számára is teret biztosítson, akcióikról, törekvéseikről ne elítélőleg, hanem tényszerűen számoljon be?
Ám esetünkben ez fölösleges kérdés lenne, mert a semlegesség megtartásának a lehetősége valószínűleg fel sem merült a főszerkesztő részéről, lévén politikailag ő maga is maximálisan elkötelezte magát az egyik oldalon, mint Gajdos István jobbkeze és mint az UMDSZ alelnöke.
Ezért és így válhatott a Kárpáti Igaz Szó a nyugat felé kacsingató ukrajnai demokratikus ellenzék első erőteljes fellépésének a napjaiban a rendpárti és moszkvabarát Janukovics-hatalom harcos orgánumává, láthatóan kísérletet sem téve arra, hogy közszolgálatiságát és semlegességét megtartsa.
Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy ebben a kérdésben a KMKSZ és a szócsövének tekinthető Kárpátalja c. lap (amely azonban nem közszolgálati, lévén egy „KMKSZ-közeli” Kft tulajdonában áll) sem mutatott több önmérsékletet: az elnökválasztás első fordulója után besorakoztak az ellenzéki Juscsenko legnagyobb hangú hívei közé, és mind az egyoldalú tájékoztatásban, mint az ellentábor lejáratásában hasonló „érdemeket” szereztek, mint a hatalompártiak.
Igen ám, csakhogy az ellenzék végül megnyerte a választásokat, és mint tudjuk, a győztesnek visszamenőleg is mindig igaza van.
Így gondolhatták a KMKSZ-esek is, amikor győzelmük tudatában váratlanul eszükbe jutott, ők voltaképp alapító tagjai a Kárpáti Igaz Szónak. Brenzovics László KMKSZ-alelnök beadványt fogalmazott és nyújtott be, kezdeményezte a másik két alapítónál Kőszeghy felmentését, tűrhetetlennek tartva, hogy a vesztes hatalom mellett magát exponáló UMDSZ-alelnök továbbra is megmaradjon főszerkesztői székében. (Ó, mi szép: alelnökök egymást közt!)
Nos, összeültek az alapítók, a delegáltak megtárgyalták az ügyet, egyrészt úgy találták, hogy a főszerkesztőt annak idején törvénytelenül nevezték ki, másrészt megállapították, vezetése alatt az orgánum egyoldalúan tájékoztatta a közvéleményt, harmadrészt azt is bizonyítottnak látták, hogy a szerkesztőség nem tett eleget az alapító okiratban rögzített kötelességének, miszerint a lapterjedelem egy bizonyos százalékát az alapítók tevékenységének ismertetésére kell fenntartania. Az ülés egyhangúlag (egyetlen tartózkodással) Kőszeghy menesztése mellett döntött.
Mondhatnánk: ez így rendben is lenne. Igen ám, csakhogy azóta hosszú hetek teltek el, ám a lap élén semmilyen változás nem történt. Sőt. Az alapítók döntéséről értesülve a szerkesztőség – és ez alighanem egyedülálló sajtótörténeti eset – „félsztrájkot” hirdetett: tiltakozásul a két következő lapszám csak fele terjedelemben jelent meg, és ezekben a félújságokban is jószerével magukkal foglalkoztak: micsoda méltánytalanság érte őket, mennyire alaptalanak a vádak, milyen aljas a támadás, és milyen alantas önérdekek vezérlik az KMKSZ-t akkor, amikor meg akarja szüntetni a Kárpáti Igaz Szót. Hűségnyilatkozatok is napvilágot láttak a munkatársak aláírásával: ezekben egy emberként kiálltak főnökük mellett, tiltakoztak leváltása és a lap elleni merénylet ellen, és felszólították az olvasókat, hogy mentsék meg az újságot. Ilyen hangnemű tiltakozás jelent meg az UMDSZ holdudvarához tartozó, illetve a lappal és törekvéseivel szimpatizáló társadalmi szervezetek vezetőinek aláírásával is, és természetesen megszülettek és publikálásra kerültek az első olvasói levelek is. El a kezekkel a Kárpáti Igaz Szótól; nem engedjük, hogy megszüntessék Kárpátalja legpatinásabb, legszínvonalasabb, legnagyobb példányszámú magyar sajtóorgánumát; nekünk így jó, ahogy van, így szeretjük Kőszeghystül; stb. stb. A két „félsztrájkos” számot aztán már rendesek, megszokott terjedelműek követték, és mindegyikben bőven foglalkoztak önmagukkal: főszerkesztői és szerkesztőségi nyilatkozatok, helybéli társadalmi potentátok megszólásai, előfizetői tiltakozások aláírási ívekkel alátámasztva…
Úgy fest, szinte mindenkivel sikerült elhitetniük, hogy a dolog nem Kőszeghy menesztéséről szól, hanem magát a lapot fenyegeti halálos veszély – ezt a feltételezést a másik oldalról hiába cáfolták többször és teljes határozottsággal. Mindez érthetőbb, ha tudjuk: a kárpátaljai magyar lakosság egy része kifejezetten KMKSZ-ellenes, így ha a „támadás” abból az irányból érkezik, akkor azt eleve önérdekűnek és álságosnak tartják, nem pedig jogosnak. És nem is alaptalanul.
Az egész ügynek ugyanis kétség kívül van egy szépséghibája. És ez nem az, hogy a KMKSZ mindeddig semmi tanújelét nem adta lapalapítói felelősségének, hanem az, hogy Brenzovics, aki a legnagyobb aktivitást mutatja Kőszeghy eltávolításában, a már említett ellenlapnak, a Kárpátaljának a felfutásában érdekelt: utóbbi orgánum gyakorlatilag a KMKSZ üzemi lapjaként működik és hatékony magyarországi anyagi támogatással adja ki egy Kft, amelynek igazgatója – tessék elcsodálkozni! – nem más, mint Brenzovics László felesége. (Az Igazszósok ezt a fejére is olvassák épp elégszer.) Így aztán hiába íratik le akárhányszor, hogy senki sem akarja az Igaz Szót megszüntetni, ezt a szándékot mégsem olyan nehéz feltételezni – és a közvéleménnyel elhitetni.
Kívülállóként én persze leginkább remek cikkeket közlő jó újságokat szeretnék magam körül látni, amelyek lehetőleg nem egymás lejáratásával foglalkoznak. Kőszeghy kétség kívül a lap rendszerváltás utáni történetének legtehetségesebb főszerkesztője, nagy kár, hogy ennyire elvetette a sulykot, s ahelyett, hogy tévedéséből és túlkapásaiból okulva levonná a tanulságokat, most a lap nyilvánosságát székének mindenáron való magtartására használja ki. Ennél is nagyobb baj lenne azonban, ha a KMKSZ-nek egy saját emberét sikerülne abba a székbe beleültetni: maradnának a szélsőségek, csak az előjel változna. Természetesen a legnagyobb kárt akkor szenvednénk, ha valóban leépülne vagy megszűnne a Kárpáti Igaz Szó.
Bárhogy is, bő három héttel az alapítóknak a felmentést eldöntő ülése után a tegnapi, május 14-i lapot még Kőszeghy Elemér jegyezte. Ami vagy a hivatali bürokrácia lassúságát, vagy a főszerkesztői ellentámadások sikerességét igazolja.
De az is lehet, hogy a háttérben titkos megegyezés született, és a Jetik Szövetségében egymás vállára borultak az ellenségek.
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/június