Balla D. Károly:
(Szembesülés, 28–30)*
Nem hiánya jellemzi-e leghívebben a Jelenvalót?
A fragmentum úgy viszonyul a műegészhez, mint nászutazás a házassághoz.
(Tsúsó Sándor)
Szándék és megvalósulás (28)
A Szembesülés szerzőnk első nagyregénye. Mint ilyen: jelentőségében túlmutat önmagán, hisz az alkotói oeuvre-ben elsőként hivatott beteljesíteni egyfajta regényeszményt.
Ezzel együtt és ezen túlmenően: a Szembesülés egyesíti mindazon momentumokat, amelyek a szerző prózaírói munkásságában kvalitásként értelmezhetőek.
Éspedig:
a hagyományokra építő újító szándék;
a konkrétumokra alapozódó absztraháló készség;
az egyediségből és különlegességekből táplálkozó tipizálási hajlam;
a köznapi evidenciákon túllépő esztétikai látás és láttatás igénye;
az ellentétek megragadásából és elemzéséből kifejlődő szintézis – mint végeredmény – lehetősége.
Sietve hozzá kell azonban tennünk: a megvalósulás szintjén ezek a szándékok, készségek, hajlamok, igények és lehetőségek ritkán teljesülnek be maradéktalanul. Az újító szándék olykor szélsőséges, extravagáns és prózaidegen megoldásokat eredményez (egyes lírai betétek, bölcseleti spekulációk, halandzsaszövegek); az absztrakció nem ritkán olyan mérvűvé válik, hogy bizonyos szövegrészek jobban illeszkednének valamely avantgarde költeménybe vagy abszurd drámába, semmint regénybe; a tipizálási szándék folytán egyes epizódfigurák emblematikussá, élettelenné válnak; az olykor túlzásba csapó esztetizálás gyakran valamely intellektuális bennfentesség illúzióját kelti és az érthetőség, az egyszerűség rovására gyűr maga alá mondatokat, bekezdéseket; és előfordul, hogy valamely művészi konklúzió erőltetése látszatszintéziseket eredményez, és a kibékíthetetlen alkotóelemek a regény erőterén kívülre kerülve azonnal elszakadnak egymástól.
De ne legyünk végletesen szigorúak: a Szembesülés művészi hozadéka nem kizárólag abban keresendő, hogy bizonyos eszmény milyen mértékben valósul meg benne, hanem abban is, hogy ez az eszmény milyen minőségű szövegek révén vált felismerhetővé – és hogy egyáltalán felismerhetővé vált. A keretek kialakítása, a kategóriák megformálása, a konstrukciós váz precíz felépítése és a kommunikációs rendszer aprólékosan pontos megalkotása önmagában is figyelmünkre érdemes teljesítmény (legalábbis szerzőnk életművén belül); még akkor is, ha az adott keretek és kategóriák kitöltése tartalommal, a váz érdemi „felruházása” és a kommunikációs rendszer adta lehetőségek kihasználása éppenséggel nem a legmagasabb hatásfokú.
Mindezzel együtt a Szembesülés szerzőnk alkotói csúcsteljesítménye, amely még a második regénnyel összevetve is •••|
Jegyzetek (29)
• Vesd össze: „...elősegítik egy olyan hamis tudat kialakulását, amely immunis saját hamisságával szemben” (H. Markuse: One-Dimensional Man).
• Mint Steiner is, aki a matematikai egzaktság és kiszámíthatóság káprázatáról értekezik.
• Az itt kifejtett nézetek sok tekintetben a regény születéséhez is kulcsot adnak. A „fenomén” fogalmának jelen értelmezése és a bölcselő hajlamú, Korinthoszból rég elszármazott festőművész azon véleménye, amely szerint nem maguk a vizsgálandó dolgok az érdekesek, hanem a vizsgálandó dolog struktúrájáról vallott ismereteink összessége – beépülnek a szerzővel itt azonosulni látszó Oresztész tudatába.
• Ugyanez tömörebben a szerző munkanaplójában: „A kierkegaardi szubjektum nem úgy és nem azért tételezi a külvilágot, hogy birtokba vehesse, hanem azért, hogy a tőle való abszolút különbözőségét kifejezze”.
• Vesd össze: „Oedipus a drámából s a drámában van; Elektra a dráma előtt is volt s utána is lesz” (Németh László).
• A regény talán legfontosabb, egyben legmegrázobb epizódja: a tulajdonképpeni „igazi Elektra” első megjelenése. A hús-vér kamaszlány itt az elvont, szimbolikus értelmű Elektra harmadik, legerőteljesebb megjelenési formájaként lép be a regénybe. A jelenet drámai feszültségét az okozza, hogy e pillanatában Oresztész nem tudja, kivel találkozott. Egyáltalán nincs tudomása Agamemnon leányának a létezéséről, s végképp nem sejti, hogy az Püladész társaságában őt meglátogató hallgatag kamaszlány éppen ő lenne. Az ősi keleti labdajátékba úgy kezdenek, hogy Oresztésznek fogalma sincs, kivel pattogtatja órákon át a fehér golyót a zöld asztalon.
• Elektra megérkezése Argoszba és találkozása Oresztésszel sokban emlékeztet a görög tragédiák megfelelő momentumára, azzal a különbséggel, hogy ott a halottnak hitt Oresztész érkezik meg Püladésszel, s nevét, kilétét eltitkolva keresi fel Elektrát.
Mint ahogy – például Szophoklésznál – a drámák egyik legszebb, igazi katartikus pillanata az, amikor Elektra rádöbben: nem a halálhírt megerősítő hírnök, hanem tulajdon bátyja áll előtte –, ugyanúgy a két főhős regénybeli találkozásának is van egy megvilágosító pillanata: az, amikor a nagy labdacsata után Oresztészék házában Elektra megáll a kifüggesztett, Egiszthosz tanárkodása idejéből származó hatalmas egyetemi tabló előtt, és az egykori diákok fényképén végigfuttatva tekintetét – váratlanul, mintegy elszólva magát – felfedi kilétét, imigyen szólva: „Az ott az anyám, az meg az apám szeretője.” Oresztész maga is a fotókra mered és a két diáklány kilétének rögzítése után behelyettesítette őket Elektra állításnak két ismeretlenje helyére. Ezek után az „apám” azonosítása csak egyféleképpen történhetett. Lassan ízlelgetve a sosem kóstolt ismeretlen, mintegy szándékosan késleltetve az utolsó műveletet, szinte el-elkapva tekintetét a valóságról, ráhunyorogva a dolgok valódi állására döbben rá arra, hogy ez a különös viselkedésű koravén gyereklány, akivel már bizonyosan találkozhatott valamelyik korábbi életében (erre utaltak az ösztönök legmélyéről feltörő sejtelmek és a Püthia homályos jóslatai), és akit Püladész „elfelejtett” bemutatni, ez a kifürkészhetetlen, titokzatos, egyszerre vonzó és taszító, sorstragédiákból kilépett ógörög tinédzser nem más, mint Agamemnon bosszúvágyó leánya.
• Összehasonlításul: Németh László a Szophoklész-tragédiákról szóló tanulmányában ezt írja Elektráról: „tele van fekete idővel már a dráma elején”.
• A harmadik rész első három fejezete alighanem a regény legszebb, legegységesebb, legnagyobb műgonddal kidolgozott része. Talán itt található a legtöbb hagyományos értelemben vett epikus elem is: Oresztész utazása és érkezése Athénba, meghatódott bolyongásai a történelmi helyeken, találkozása Elektrával, a lakásukban töltött este, majd magányos csavargásai a belváros nyüzsgésében – mintha „valódi regényt” olvasnánk: az egész kicsit ki is esik a mű egyébként igen szaggatott, meg-megtörő, az idősíkokat oly gyakran változtató stílusából.
• A buszállomáson játszódó epizód leírása a kettes számú Szembesülésben összefogottabb: „Úgy fordult meg, mint aki csodát sejt a háta mögött... Arcának első rándulása kielemezhetetlen volt. Csalódást szerettél volna felfedezni tekintetében, a hát-te-egy-ilyen-kis-szürke-egér-vagy döbbenetét, de ez az első pillanat a szorosan egymásra halmozódó érzéseket foglalta magába, kibogozhatatlan hálózattá kuszálva a hát-megismertél meglepetését, az azt-hittem-el-sem-jössz váratlan örömét, a nem-ilyennek-emlékezlek bizonytalanságát, a hát-mégis-egymásra-találtunk meghatottságát és a most-már-csak-együtt fogadalmát.
Még mindig nem tudtad, gyűlöld-e vagy szeresd.”
• Az itt megszakadó leírás a kettes számú változatban még folytatódik: „...álomtalan mélységbe zuhantál anélkül, hogy újra elolvastad volna három napja kapott levelét, amely asztalodon gyönge papírmalom módjára morzsolta a nehezen őrlődő szavakat.”
• A levelet Oresztész Athénban, megérkezése estéjén írta; ebben adta meg elérhetősége adatait is Elektrának, aki egy nap késedelemmel ugyan, de mégis felhívta szállásán: értette is, meg nem is, miért akar vele ilyen nagyon találkozni Egiszthosz fia.
• A levél megfelelő részlete: „Agamemnon neve a mi családunkban kimondhatatlan, mind Hádészé. Csoda-e, ha a te létezésedről sem tudtam, és csoda-e, hogy amikor megtudtam: vagy, s hogy te vagy az, aki meglátogattál, akkor mozdulni és szólni sem tudtam a meglepettségtől – és a meghatottságtól. Mire szavaidból („Az ott az anyám, az meg az apám szeretője”) megfejtettem, ki is lehetsz valójában, te már hirtelen el is köszöntél és halkan behúztad magad mögött az ajtót. Püladésztől megtudtam, még aznap viszszautaztál Athénba. Én meg ott maradtam Argoszban, belevetve a végtelen magányba és a nyomasztó tudatlanságba. Egy teljes évem ment rá, hogy mindent, amit lehetett, megtudjak Őróla, az előlem apám által gondosan eltitkolt Agamemnonról – apádról. Ugyanez az esztendő arra is elegendő volt, hogy megértsem: míg gyerek voltam, apám tekintélye mint hegyezett cölöpöket, úgy verte le bennem az evidenciákat, s ha én sem botorkálni nem akarok tovább közöttük, sem beleszakadni abba, hogy megfeszített felnőtt-munkával kinyűvöm valamennyit, akkor hatalmas rugaszkodással fölibük kell emelkednem, feloldódva egy magasabb értékrendben. Ahhoz pedig nem kellett sem egy év, sem egy hónap vagy nap, elég volt egyetlen delphoi pillanat, hogy rádöbbenjek: ebben a felmagasodásban senki más – csak te lehetsz segítségemre.
Ezért írok hát neked Athénbe érkezésem első estéjén – esztendőnyi felkészültségemtől felbátorítva, de pillanatnyi félelmek éles kései közül, erőt véve férfi-büszkeségemen.”
• A kettes számú Szembesülésben: „valójában Egiszthosz kezében volt-e a hatalom, amellyel üthetett, vagy egyenesen a hatalom volt az, amely Egiszthosz keze által sújtott le?”
• A regény jövő idejéből ide idéződő epizód jelentéktelennek tűnik, ám Oresztész itt leírt majdani athéni találkozása Tibériosszal szimbolikus értelmű. Az ekkor már évek óta Spártában élő szerkesztő ugyanis annak idején Agamemnon forgalomból kivont könyvét segítette megjelenéshez.
• Talán hitelesebb mondatok a Szembesülés-kisregényben: „Hagytad, hogy megöleljen. Tudtad, ez nem az az Oresztész, akit három napja magára hagytál érzelmeivel. Azóta átrendeződtek benne az értékek. Azóta darabokra szedte önmagát, s egyéniségének mozaikcserepei szétszóródtak térben, időben. És azt is tudtad: nem segíthetsz neki összeszedni a töredékeket. Hacsak azzal nem, hogy vagy, s hogy léted intenzitása meghatároz bizonyos irányokat.” A szerző alighanem azért változtatott utólag ezen a szövegrészen, mert utolsó kitételeiben erősen emlékeztet az Ágnes-szerelem hasonló megfogalmazására. Érthetetlen viszont, miért maradt ki ez a szemléletes leírás: „Athén nagy város, mégis kicsinek bizonyul, ha ketten kettesben akarnak maradni benne. Anyám látni szeretne téged, mondtad, pedig tudtad, Klütaimnésztra csak késő este érkezik haza. Te voltál az, aki látni akartad Oresztészt: kabát nélkül, utcai viselkedési pózok nélkül, apád kedvenc foteljában – vajon ott is annak látszik majd, aminek mutatja magát?.”
• Vörösmarty és Ybl Miklós együttes említése a helyszínt Fóttal azonosítja.
• A jeles argoszi grafikus sorozatának, A fák életének egyes darabjai szinte minden áttelepült értelmiségi család otthonában megtalálhatók. A szülőföld ilyen értelmű átmentése különösen jelentős szimbólum ez esetben, hisz a két fa, amely alatt Oresztész és Elektra összehúzza a két fotelt, hogy áthajolhassanak egymáshoz, voltaképpen a királyi pár, Agamemnon és Klütaimnésztra allegóriája.
• Eredetileg így: „Van, hogy szónál a hallgatás / erősebb, s van, hogy hallgatásnál jobb a szó.” Euripidész: Oresztész, 638–639.
• Mikor Agamemnon súlyos betegen Athénba érkezett, Elektra fényképét küldte el a nagy Menelaosznak, így tudatva a költőfejedelemmel: sikerült Argoszból kimenekítenie magát. Az Egy mondat Spártáról írója ugyanezt a fotót postázta vissza, hátlapjára róva elfogult üzenetét. A fényképet Elektra és anyja ereklyeként őrizte lakásán, különösen Agamemnon halála után, így a teljes bizalom megnyilvánulásának számít, hogy Oresztésznek is megmutatták.
• Egy korábbi változatban az epizód szimbolikus értelmét talán nagyobb művészi erővel bemutató szövegrész: „Anyád későn jött haza; megvacsoráztatok. Közös rábeszélésetekre beleegyezett, hogy ott alszik nálatok. Klutaimnésztra kivett neki egy pizsamát a szekrényből, aztán magára hagytátok a kisszobában.
Tudta, hogy apád, a két éve halott Agamemnon pizsamáját kapta. Rövid gondolkozás után felvette.”
Elektra jelenidejűsége (30)
A szerző szándéka szerint minden, ami a Szembesülésben Elektra feltűnése előtt történik (vagy nem történik), az ok-okozati vonatkozásban előzmény, ami meg utána esik (vagy nem esik) meg (és ezek már az Éva-jelen epizódjai), az következmény-jellegű. Azaz: voltaképpen mindent, amit a szerző a regényben említésre érdemesnek talál, azt Elektra köré gócosítja. Bármilyen kedvesek és fontosak például az Ágnes-szerelem pillanatai, bizonyos tekintetben nem egyebek, mint az Elektra-katarzisok kamaszosan tiszta és naiv előképei; vagy bármennyire is végkifejlet-értelműek az Évához kapcsolódó szintézis-teremtések s bármenynyire is mélyebb érzelmi konklúziókkal járnak, e szűken vett vonatkozásban és szigorúan a regény szempontjából nézve akár az Elektra-keltette lelki hisztériák lecsengéseként és a helyükre emelet harmóniaként is értelmezhetőek.
Igen: Elektra jelenvalóságának a vetítővásznára képeződnek le a korábbi és későbbi események, itt rajzolódnak ki a párhuzamok, itt válik karakteressé az alakok arcéle, itt csap össze és oldódik fel (ha feloldódik) minden ellentét. Egyáltalán: ha „szól valamiről” a Szembesülés, akkor erről szól, vagyis arról, hogyan tömörül egyetlen fogalommá, egyetlen képletté, egyetlen totális metaforává mindaz, ami Oresztész számára létezik és létezésében determináns értelmű. Ez a metafora foglalja magába az időt és a teret, ez hordozza magában a lélek kusza dimenzióit, ez rejti a világot nemző és igazgató ősprincípiumot, ez öleli univerzummá az élet minden értelmét és értelmetlenségét. A létezés – ama felsőbb értelmű egzisztencia – végső szimbólumának a neve pedig nem más, mint: Elektra, illetve Elektra jelenidejűsége. Ha tetszik: az Örök Elektra.
* Fragmentumok egy regényhiány környezetéből. Szembesülés c. regényét a szerző olyan könyv formájában képzeli el, amely csupán járulékos szövegeket (előszó, jegyzetek, szómagyarázatok, utószó, naplószerűen megírt Werk stb.) tartalmaz, és ezek révén körvonalazódik az a voltaképpeni regény, amelyet a másodlagos közlések segítségével magának az olvasónak kell a maga számára reprodukálnia.
Megjelent: Szőrös Kő (Pozsony), 2002/3