Balla D. Károly
Megnyílt a Határon Túli Magyar Színházak 18. Fesztiválja Kisvárdán. A hír örvendetes. Hogy már a sokadik. És hogy megnyílt. És ilyen sok társulat, ennyi előadás. Jó hír ez. Vagy mégsem annyira?
Budapestről nézve Kisvárda nagyjából a világ végén van. Ungvártól ellenben csak nagyobb macskaugrásnyira. Olyan nagyon ugrálni mégsem tanácsos abba az irányba, mert közbül a Tisza, közbül a határ.
Hát ez az! A hátár. És a határon túliság, meg az inneniség. A bizonytalan fejcsóva, hogy van-e a határon túli magyaroknak külön irodalma, zenéje, színháza. Meg hivatala. Ja, az már nem is nagyon van, illetve megszűnik, illetve beolvad, illetve más lesz helyette.
Ami nem lesz más: a probléma. Az eldönthetetlen dilemma, hogy használ-e avagy inkább árt az ügynek, ha külön besorolást, kasznit, polcot kapnak a külhoniak. Mit nyújthat számukra és mitől foszthatja meg őket a mesterséges kiválogatás?
Mennyi ebben a gesztus és mennyi a beskatulyázás? Mennyi a megadott lehetőség, a kedvezmény – és mennyi a nagy egészben való megmérettetés esélyének a megvonása? Kell-e külön konferencia, találkozó, fesztivál, kiállítás, szabadegyetem, kell-e külön buli a határon túliaknak – vagy egészségesebb megoldás lenne végre a Nagy Közös Buliba bevonni őket – egyenrangúként?
Vagy attól félünk – határon innen és túl egyaránt – hogy éppen az egyenrangúság nem járna együtt esélyazonosságal?
Akár igen, akár nem, feltehető a kérdés: jó nemzetstratégia-e az, amely a környező országok magyarjait (színházait, íróit, oktatási műhelyeit) előbb elkülöníti – de aztán elkülönítettségükben felemeli?
Ugyanis hiába a felemelés, hiába a legtisztább szándékú támogatás, hiába a körültekintő pozitív megkülönböztetés, mert a kirekesztés és a kedvezményezés árukapcsolása nem szünteti meg a rezervátum-létet. Aki karámba terel, az bezár, még ha aztán a bezártságban meg is véd. A védéssel pedig nemcsak óv, hanem sebez is. Azzal, hogy tekintettel van. A rossz körülményekre. Az idegen (ellenséges?) környezetre. A múltra. A sorsra. Trianonra. Újabban kötelezően és sulykolás-szerűen december 5-ére. Azzal, hogy elnézően mindenhez hozzágondolja: ahhoz képest.
Mert hát milyen viszonyítás az, ha nem a maximumhoz arányítunk? Mihez vezet, ha a nehéz körülmény és a hiányzó lehetőségek képezik a támpontot? Mit eredményez, ha a nyelv feltételezett romlása, a hagyomány valószínű szegénysége, a képzés vélt kezdetlegessége, az identitás lehetséges sorvadása számít rendező elvnek, és az értékek ehhez képest mérettetnek meg?
Meglehet, hogy a szándék nemes. A cél a segítés, a megtartás. De ha folyamatosan külön pályán és külön mezőnyben indul a határon túli magyarság, az bizony egyfajta szellemi paralimpia kialakulásához vezet.
Ilyen helyzetben az elismerés magában rejti a jótékony elnézést, nem élhető át sem a kudarc, sem a siker, nem lehet sem kitörni, sem tanulságosan nagyot bukni.
És persze már rég nem a színházról beszélek és nem is a mostani fesztiválról, amely bízhatóan remekül sikerül és sok örömöt szerez azoknak, akik a Várszínpadon és a többi helyszínen megnézik az előadásokat. A nagy pécsi Poszt után jó kis buli ez!
Kisvárda amúgy is nagyon kedves városka. És Ungvártól csak egy macskaugrás.
Megjelent: Új Szó (Pozsony), 2006 . június. 24.