Balla D. Károly
A kárpátaljai magyarságnak nincs egységes politikai stratégiája. Ellenkezőleg: egymásnak feszülő két politikai erő állítja magáról, hogy az itt élő magyar közösség érdekeit képviseli, mivel azonban ezt egymás ellenében teszik, így sokkal inkább önérdekeik kerülnek előtérbe, s ezeket akkor is érvényesítik, ha az összhatás inkább káros, mint hasznos a magyar kisebbség egészére nézve.
Tévedés volt például azt hinni, hogy a két erő okult a 2006-os ukrán parlamenti és helyhatósági választások tanulságaiból. Akkor a belső megosztottság miatt nem került magyar képviselő az országos törvényhozásba, és helyi szinten is jóval azalatt szerepeltek, mintsem a magyarság lélekszáma ezt indokolttá tenné. A szavazásra jogosult kárpátaljai magyaroknak csupán a kisebbik fele szavazott a két magyar párt valamelyikére, a nagyobbik fele vagy ukrán pártra voksolt, vagy távolmaradt a választástól. Ez beszédes bizonyítéka a kárpátaljai magyar kisebbségpolitika krízisének. Túllépni azzal lehetett volna a válságon, ha az idei, szeptember 30-án esedékes, előre hozott parlamenti választások közeledtével a szemben álló két magyar tömörülés – a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség – valamilyen megegyezésre jutott volna. De nem.
Az ukrajnai választási törvény szerint mandátumot csak a pártlistán szereplők szerezhetnek (azaz egyéni indulás nincs), a parlamenti küszöb pedig 3 %. A kárpátaljai magyarságnak az Ukrajna összlakosságában kitett hányadát ismerve világos, hogy nemcsak két külön induló pártnak, de még az összefogásból születő magyar tömbnek sincs reális esélye arra, hogy jelölteket juttasson a Legfelsőbb Tanácsba. Magyar képviselő csak úgy juthat be, ha valamely nagy ukrán párt befutó helyre felveszi listájára. Ezt a gesztust pedig nyilvánvalóan csak akkor gyakorolják az ukrán nagypolitika részvevői, ha ez megfelelő számú szavazatot hoz számukra, vagyis ha a magyar jelölt garantálni tudja, hogy a kárpátaljai magyarok mögé állnak és erre pártra szavaznak. Ilyen valaki pedig csak az lehetne, akinek a személyében a szemben álló felek megállapodnak. Ehhez kellene a józan, ha nem is örök időkre szóló, de legalábbis választási konszenzus.
Nos, ilyen megállapodás ezúttal sem jött létre, és természetesen a két fél kölcsönösen egymást vádolja azzal, hogy kiváró taktikázásával (a KMKSZ) vagy előzetes ígéretének a megszegésével (az UMDSZ) lehetetlenné tette a megegyezést.
És bár az összes magyar szavazatot egyikük sem garantálhatja, ennek ellenére mindketten kaptak ajánlatot. A Viktor Juscsenko nevével fémjelzett és most már megatömbbé duzzadt Mi Ukrajnánk–Nemzeti Önvédelem nevű ellenzéki tömörülés a 99. helyen Kovács Miklóst, a KMKSZ elnökét indítja. A hely nem túl előkelő, és csak az esetben számít befutónak, ha a tömb 18 % fölött teljesít a választásokon. A közvélemény-kutatások jelenleg ez alatti szavazatszámot jeleznek előre, így a magyar képviselő bejutása kétséges.
Más módon, de hasonló a helyzet a koalíciós oldalon. Az Ukrán Szocialista Párt listáján Tóth Mihály, az UMDSZ volt elnöke az igen kedvező 11. helyen szerepel. Mégsem számít biztos befutónak, mert nagy valószínűséggel (mutatják a felmérések) maga a szocialista párt nem éri el a parlamenti küszöböt, így egyáltalán nem lesznek képviselői a törvényhozásban. (A jelenlegi koalíció pártjai közül a Janukovics vezette Régiók Pártjának és a kommunista pártnak, ellenzéki oldalról pedig az említett Mi Ukrajnánk tömörülésnek és Julia Timosenko pártjának lesz biztos helye a leendő parlamentben.)
Ha tehát bejön a papírforma, akkor továbbra sincs magyar képviselő az ukrán törvényhozásban, mert a két jelölt pozíciója csak akkor váltható mandátumra, ha az őket indító két párt várakozáson felül szerepel a szeptember 30-i választáson. Igaz, kétszeresen kedvező esetben azonban akár két magyar is ott ülhet az ország házában: egy kormánypárti és egy ellenzéki.
Ám bárhogy is alakul a helyzet: a kárpátaljai magyarság körében a megosztottságot tovább élezi, hogy újra két ellenfél-jelöltünk van (akik egyébként, amikor még egyéni jelöltként is indulhattak, 1998-ban már megküzdöttek egymással a magyar többségű szavazókörzetben). A két magyarságszervezet, mint 2006-ban is, újra az országos politikai paletta más-más, egymással szemben álló két ereje mellett kötelezte el magát. Így minden magyar szavazat egyben ellenszavazat is.
Bár a 46 milliós ország egészében a 160 ezres magyar népcsoportból kikerülő szavazatok nem sokat nyomnak a latban, a széthúzásnak mégis könnyen az lehet a következménye, hogy két széket célozva a pad alá esünk.
Megjelent: Új Szó (Pozsony), 2007. szep. 8.