Balla D. Károly
2005. február-március
Elolvadt a hó, felszínre került az őszi szemét, hogy keveredjen a tavaszival.
Utcánk ékessége a sarkon álló szemetes konténer. Fedele nincsen, így a szél is kihordja belőle a tetején zizegő zacskókat; de nem ez a legnagyobb baj.
Azelőtt évtizedekig házhoz jöttek a szemetesek, megálltak a kocsival minden kukánál, felkapták, kiürítették, még az aljára is rávertek a lapáttal, hogy ami bennragadt, az is kihulljon. Aztán – ez volt a játék – az üres kukát a gyakorlott kéz jó méterről visszapenderítette a helyére, lett is éktelen csörömpölés. Jó esetben a kuka állva került a helyére, rosszabb esetben feldőlt. A háziak bosszankodtak a hajnali zaj meg a rongálódás miatt. Valaki ezt szóvá is tehette megfelelő helyen, a főnöke megrótta a hajigálós embert, aki aztán nagy öntudattal elégtételt vett a lakosságon azzal, hogy ettől kezdve még nagyobb lendülettel és sokkal hangosabban adta elő a mutatványát.
De voltak más történetek is. Egy időben egy „ismeretlen elkövető” lopkodni kezdte a jó minőségű fém kukákat. A miénket egyszer szeméttel együtt meglovasították. Sejthető volt, ki tette, mert amikor szóltunk a szemetesnek, vigyorogva mondta, hogy ő szerez nekünk olcsón másikat. Hozott is másnap egy „majdnem tiszta újat”. Feltehetőleg azoktól lopta, akiknek a miénket adta el. Ügyes, mondaná Kohn bácsi.
Ki gondolta, hogy egyszer még visszasírjuk ezt az állapotot.
A következő stáció az volt, amikor a kocsi már nem járt háztól házig és a mi kis utcánkba nem is jött be, hanem megállt a sarkon és éktelen tülkölésbe kezdett. A lakók meg szaladtak a vedreikkel, zsákjaikkal és maguk ürítették-dobták a kocsiba. Ha késtek pár percet, a kocsi továbbment; büdösödhetett még egy napig otthon a szemét.
Aztán megreformálták az egész rendszert. A sarkon beton platót építettek vas korláttal, elhelyeztek egy irgalmatlanul nagy konténert azzal, hogy az utca lakói ebbe ürítsék a szemetüket, aztán majd jön a kocsi, megemeli, magába üríti. Ez rendben is lenne, de… De rosszul mérték fel a kapacitást, az utca szeméttermelése nagyobb, mint a konténer űrtartalma, így ami nem fér a nagy tartályba, azt a lakók leteszik, leszórják melléje. Jó esetben zsákba kötve, rosszabb esetben „csak úgy”, kis halmokba. (Ezt aztán a szemetesek csak úgy átabotában lapátolják össze, jó része ott marad.) De nem számítottak a kóbor kutyákra, „akik” a kupacokat szétkotorják, a zsákokat szétcincálják és az utca egész hosszában széthordják a legkülönfélébb hulladékokat. Különösen kedvelik például, nyilván izgató illata miatt, a higiéniai célokat szolgáló női és gyermeki kellékeket, így a foltokban elszíneződött fehér kupacok bárhol, bármelyik ház ajtaja előtt megjelenhetnek, s az arra járók azt is gondolhatják, hogy az ott lakók ezeket a holmikat használat után egyszerűen kidobták az utcára. De valószínűleg egyáltalán nem gondoltak arra, hogy azok a kukázók, akik a szemetes kocsit megelőzve korábban némi tisztelettartással kutatták át a házak elé kitett személyes szemeteket (hogy kiszedjék a visszaváltható palackokat – nálunk így valósul meg a szelektív hulladékgyűjtés), azok a közös konténer tartalmával szemben kifejezetten ellenségesen kezdenek majd viselkedni és a következő eljárást teszik állandó gyakorlattá: egyesével kiemelik a lakók által bedobott és bekötött szemeteszsákokat, kibontják őket és tartalmukat nagy dühvel egyszerűen kiszórják a földre, szétkotorják a lábukkal, hogy lássák, van-e benne valami használható. Ami érdekli őket, félre teszik, benyúlnak a következő zsákért, kibontják, kiszórják. Az csak természetes, hogy dolguk végeztével mindent otthagynak. Jöhetnek portyázni a kóbor kutyák.
*
Ismerősök, barátok, partnerek panaszkodnak: lehetetlenné vált az ügyintézés, amióta – a narancssárga forradalmat és kormányváltást követően – mindenhová új hivatali garnitúra került. Azelőtt olajozottan mentek a dolgok: a magánember is, de még inkább a kisvállalkozó pontosan tudhatta, minek mi az ára, kinek mekkora baksist kell fizetni, hogy időben megérkezzen az engedély, pecsét kerüljön a kérvényre, szerződésre, elkészüljön valamilyen okmány, megszülessen a kívánt határozat. Most mindenki mindent elhárít, csupa egymást is gyanakvással figyelő új ember, senki nem mer csúszópénzt elfogadni; ellenben az ügyeket sem intézik. Illetve dehogy nem, épp csak annak a struktúrának és azoknak a szabályozásoknak a keretében, amelyek nem arról ismerszenek meg, hogy alkalmasak a normális ügymenetet biztosítani. Így aztán nagy a bosszankodás és elégedetlenség, nem érkeznek meg időben a várt átutalások, vesztegel az áru a vámraktárban, késnek az egészségügyi engedélyek, felborulnak a határidők, leállnak a szállítások.
Tudható, hogy Ukrajna gazdasági potenciáljának nagyobbik részét a fekete és szürke gazdaság képezi, és hogy a közélet egésze is a törvények és szabályok megkerülhetőségére épül. Nehéz rendet teremteni ott, ahol a diszfunkcionális bürokratikus rendszert eddig a korrupció tette működőképessé.
*
Évával a vinyigret nevű, számunkra az orosz konyhából ismert salátát emlegettük (nyilvánvalóan arról a francia vinaigrette-mártásról kapta a nevét, amellyel le van öntve a kockákra vágott sok cékla és kevesebb más zöldségféle; magyar forrásokban vinegrett-ként emlegetik, mi azonban a szlávos hangzást szoktuk meg). Nemigen lehet elképzelni szabványos orosz ebédet vagy vacsorát enélkül: leginkább kötelező előételként szerepel (a savanyúságot, salátaféleséget errefelé nem a főételhez fogyasztják, hanem a leves előtt).
Én nem átallottam előhozakodni azzal a megfigyelésemmel, hogy ennek a nagyszerű ételnek igen gusztustalan előfordulási formáját is ismerem. Mivel éttermeinkben az okádásig lerészegedni eléggé általános szokásnak számít, ezért egy-egy sarok mögött, kapualjban, a késve elért nyilvános illemhelyek környékén bizony gyakran látni árulkodó nyomait a túl sok vodka kíséretében elfogyasztott vigyigretnek – és ennek a másodlagos formának a színét minden esetben a domináns jellegű cékla adja meg, amely kíméletlenül megfest mindent, amivel összekerül.
Ezt a nagyon gusztustalan látványt más gyomorforgató rekvizitumokkal együtt egy régebbi versemben meg is örökítettem. Bizony az ungvári gyalogjáró hídnak a Színház térrel ellenkező oldala az én emlékezetemben olyan helyként él, ahonnan az „ékes latrinának” köszönhetően soha el nem fogyott a vécébűz, s ahol mindig tele volt köpködve-szemetelve a burkolat. Itt ücsörögtek a magárusok, így az egy négyzetméterre eső szotyolafogyasztás is itt volt a legmagasabb.
a híd tövében egyre több a bűz
pirogot mégis itt kínál az árus
nyalóka-kiskakas rád itt tekint
rózsáit rádsózza a vén virágos
a híd tövében egyre több a bűz
bokáig ér a rágott magvak héja
utas ha táskájával erre jön
már körbeállja orgazdák karéja
- - - - -
a híd tövében egyre több a bűz
szerencsét itt kínál a lottós bódé
s amíg a rendőr céklaszínt okád
az államrend a sorban haladóké
A hídfő környéke az elmúlt közel másfél évtized alatt alaposan megváltozott. A korábban a föld alá vezető lépcsővel kezdődő illemhely fölé takaros bódét építettek és valahogy a szellőztetést is megoldották (azelőtt közvetlenül a felszínre nyíltak az illatozó kürtők). A földre fektetett csomagolópapírról, ládákról, ponyvával fedett kecskelábakról a legkülönbözőbb portékáikat kínáló árusokat kitiltották, hosszú padsorokat állítottak a helyükre, és csak egy gépesített popkornos működik most itt törvényesen. A város vezetői alighanem megértették, a bűz és a kosz nem a legjobb vendégcsalogató: jobbra a város legelegánsabb szállodája, balra impozáns, drága étterem. Vinyigret persze itt is dukál az ebédhez, de a jelekből (pontosabban: a jelek hiányából) ítélve a vodkafogyasztás is kulturáltabbá vált.
*
A Kárpáti Igaz Szó újságíróinak időnként meggyűlik a bajuk a magyar irodalom nagyjaival…
…Péter László jeles szegedi irodalomtörténész a Kortárs 2002. augusztusi számában állítja, hogy átlagosan ötéves gyakorisággal várhatóan valaki mindig elsüti az Arany Jánosnak tulajdonított „Gondolta a fene” mondást. (A forrásokig eljutva bizonyítja, Arany ezt sosem mondta, csak hasonló széljegyzetet fűzött egy őt is említő kritikához, ebből született a nevéhez kapcsolt anekdota). Nem tudom, az ötéves időintervallumot illetően helytálló-e az állítás, de az biztos, hogy a kutató ebbe nem számolta bele azokat az eseteket, amikor a szárnyas szavakat más szájába adták. A mi közéleti lapunkban jelesül Adyéba. A cikkíró még azt is tudni vélte, költőnk Az ős Kaján-ról írt kritikát olvasva fakadt a „gondolta a fenére”. (Mivel a lapszust szóvá tettem internetes blogomban, felhívtak a szerkesztőségből; kiderült, a téves Ady-verzió eredete egyetemünk magyar tanszékének egy tanárnőjéhez vezet: az eredetileg Aranyra tippelő bizonytalan újságírót is ő térítette el jobb szándékától.)
Alig két héttel később Parázs a hó alatt című cikkre leszek figyelmes, szerzője első mondatában közli, nem véletlenül kölcsönözte Jókai egyik regényének a címét. A nagy magyar mesemondó regényének persze nem ez a címe, hanem: Szabadság a hó alatt. (Puskinról és az orosz dekabristákról szól, akik a szibériai száműzetésben a hó alatt is őrizték a szabadság eszményét.) Nos, azt hiszem, én megfejtettem, hogyan került a csizma az asztalra, a parázs a hó alá. A hetvenes években apámnak, Balla Lászlónak volt egy Parázs a hóban című novelláskötete, ez csenghetett a zsurnaliszta fülében és egyszerűen kontaminálta a két címet. Egyszerűbb, mint utánanézni.
(Olyasmi ez, mintha valakinek derengene a Halál Velencében meg A velencei kalmár és így kezdené cikkét: A KALMÁR VELENCÉBEN - nem véletlenül kölcsönöztem a címet Thomas Manntól... Különben ez játéknak sem rossz: Pantaleón és a varázsló. Az öreg halász és Margarita. Mario és a hölgyvendégek. Lehet folytatni...)
És hogy másik fontos sajtóorgánumunk se sértődjön meg a hanyagolás miatt… A Kárpátalja című hetilapban olvasom, hogy Beregszászra látogat Trianon című filmje itteni bemutatójára Koltay Lajos. Szegény Sutyinak most van elég gondja a Sorstalansággal, aligha hiányzott neki az ypszilon meg a névrokon Trianonja.
*
Úgy tűnik, a kárpátaljai magyar irodalom fogalma, stílszerű szóvirággal élve, mint a lelkiismeret-furdalás fekete hollója, továbbra is itt kuporog a vállamon. Hiába hessentem el hosszabb időre azzal, semmi közöm hozzá, mert én bizony az egyetemességben gondolkodom, mit érdekel engem „Kárpátalja maga”, nekem a nagyvilág az otthonom és a globális emberi problémák foglalkoztatnak! Ám ez a jómadár folyton visszatér, károg a fülembe, csípkedi a halántékomat, sérelmezi, hogy nem rakhat fészket a fejemen. Én meg hiába sóhajtok fel megkönnyebbülten, amikor elrebben és azt hihetem, hogy megszabadultam tőle – voltaképp mégis örülök annak, amikor újra feltűnik, köröz a fejem fölött és gyanakodva bár, de leszáll a vállamra.
Mindez most két dologról is eszembe jutott. Az egyik a részben itt élő, részben innen elszármazott fiatalok és itt sosem élt tettestársaik által elkövetett irodalmi periodikával, az Akarpatrazzal kapcsolatos. Lám, hiába hagytam fel a kiadói tevékenységemmel, hiába számoltam fel alapítványt, szerkesztőséget, és az interneten is hiába tértem át privát írói oldalaink készítésére a sok szerzőnek megjelenést biztosító webmagazin helyett, hiába léptem ki mindenféle társaságból és szövetségből, most mégis azon kapom magamat, hogy közöm lett egy irodalmár csoporthoz, és olyan buzgalommal igyekszem világhálós jelenléthez segíteni ezeket az óvatosságból főleg álnéven, művésznéven publikáló fiatalokat, mintha nem szálltak volna el örökre szervezői és szerkesztői ambícióim. Ugyanez motiválhatott abban is, hogy nem kis munkával összegyűjtöttem, mi érhető el a cybersztrádán helybéli iróinktól és -ról, témák és szerzők szerint csoportosítottam a mintegy 200 linket, és persze feltettem a honlapomra. Nem tudom meggyőzően elmondani, miért is tettem, miért is fontos nekem, hogy Vári Fábián László vagy Nagy Zoltán Mihály munkáinak és a róluk szóló tanulmányoknak, a velük készült interjúknak az elérhetőségét megadjam. Más az ízlésünk, más az irodalomszemléletünk, alighanem még a világnézetünk is, legutóbbi munkáikat gyakorta illettem súlyos vagy kevésbé súlyos kritikával – és most mégis népszerűsítem, propagálom őket. Csak azért, mert földijeim? Vagy a régi ismeretség-barátság okán és a korábbi együttműködéseink iránti nosztalgiából? Vagy pedig azért tartom mindezt fontosnak – és azt hiszem, ezzel a verzióval meg tudom nyugtatni magam –, mert azt gondolom, mindannyiunknak meg kell kapnunk az esélyt arra, hogy az internet révén kilépjünk szellemi rezervátumunkból. Úgy igazságos, ha ez az esélyt azok is megkapják, akik nem kívánnak élni vele, mert az elszigeteltséget védelemnek, a bezártságot biztonságnak érzik.
Mire ezt így szépen megfogalmazom, egyszerre kapok megerősítést és elbizonytalanítást. József Attila-díjjal jutalmazták fent is említett prózaírónkat, Nagy Zoltán Mihályt. Örülök neki, gratuláló SMS-t küldök. Gesztusom meglepi, de megköszöni. Elégedett vagyok, de alighogy kiteszem az írótárs elismeréséről szóló hírt a honlapomra, azt olvasom az újságban, hogy megjelent az éppen őáltala főszerkesztett irodalmi periodika új száma. Az ismertető cikk íróját leginkább egy vers fogta meg a friss folyóiratban. Címe: A nemmel szavazók táborához. Ezt idézi belőle:
Ne féljetek, nem megyünk haza!
Minket régen nem hív a haza,
Mély álmaink bölcsője, sírja volt.
Ne féljetek, nem megyünk haza.
Ne féljetek, nem megyünk haza!
Irígység népe, te céda, te buta,
A mi kincsünk nem lopott kacat.
A lelkünkben hordjuk: Hit és Akarat.
Ne féljetek, nem megyünk haza.
Kis vívódás után úgy döntöttem, hogy ennek közleménynek a linkjét mégsem veszem fel a listámra.
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/április