Balla D. Károly
Minden utca egy-egy probléma.
Ha elindulok, míg a végére érek, annyi kérdés, annyi feladat izgatja látásomat,
mintha egész várost jártam volna végig.
Bálint Aladár: Az Álomváros
Amikor hosszú-hosszú készülődés után végre ideköltözött, napokig csak bolyongott a városban. A főutcák szemet kápráztató kirakatai előtt alig értette, miért ékelődnek a fényes látványosságok közé helyenként szürke, homályos, összemaszatolt vitrinek, mint ahogy azt is furcsállotta, a külső utcákban miért van éppen fordítva: ott a jellegtelen, egybemosódó üzletsorokat váltotta fel egy-egy ragyogó-villódzó szállodaportál. Legkülönösebbnek azt találta, hogy az elhagyatottnak látszó helyeket újra forgalmas központok követték, ezekből szinte mindenhová vezetett út, leginkább más központokba, de hamar megtanulta azt is, hogyan jusson el azokra a helyekre, amelyek kedvéért egyáltalán ideköltözött.
Nem voltak teljesíthetetlen igényei: legyen a közelében valahol egy csendes kisvendéglő egyszerű és olcsó kínálattal, bablevessel, sztrapacskával, friss csapolt sörrel, ahol mindig egyedül ülhet a bejárattal szembeni utolsó asztalhoz, ellenben legyen az utca túloldalán forgalmas kávéház is, ahol asztaltársaságok alakulnak ki, legyen ott neki is törzshelye, legyen a sarokban zongora és üljön mögötte dzsessz-sztenderdeket játszó (lehetőleg vak, fekete és szivarozó) zongorista, a fogason nyeles fakeretben lógjanak a friss újságok; legyen egy mozi, ahol hetente vetítik a Nagyítást és a Szindbádot, legyen egy jól felszerelt könyvtár, régi könyvekkel és friss folyóiratokkal; legyen továbbá sakk-klub, ahová néha nagymesterek is betérnek; ne essen túl messze a kis koncertterem, ahol a legmodernebb kamaradarabokra áhítozó kevesek összejárnak okos képet vágni; és persze legyenek cigarettafüstös szerkesztőségek hatalmas ócska íróasztalokkal, és legyenek elegáns kiadók csőbútorral, csinos titkárnőkkel és finom kávéval; legyen jó borbélyüzlet is, ahová a friss pletykákat megtudni akár a kopaszok is betérhetnek. Legyen valahol piac hangos kofákkal és halszaggal, legyen árnyas park kényelmes padokkal, legyen folyóparti gesztenyesétány, ne legyen túl messze sem az ódon vár, sem az uszoda, bár ezek nélkül jól megvan, mint ahogy templom nélkül is, mégis szeretné tudni, hogy ezek is vannak, léteznek elérhető távolságban, ráfordulhat a feléjük vezető utcákra, és csak rajta múlik, hogy amíg ezeken végighalad, úgy dönt-e, hogy alkalmasnak érzi az időt, a helyet, önmagát arra, hogy történelmi tudatát, testi épségét vagy hitét erősíteni megkísérelje, vagy pedig úgy, hogy ezeket elegendően erősnek gondolván továbbhaladjon.
Ahogy szinte mindent megismert, nemcsak a kedvenc helyeket, hanem azokat is, amelyeket elkerülni kívánt, szinte azonnal felmerült benne: ne csak ő járhasson más helyekre, járhassanak őhozzá is mások. Anélkül, hogy igazán végiggondolta volna, könyvesboltot nyitott, és attól kezdve napjának nagy részében ott tartózkodott, várta a betérőket, akiknek igyekezett kedvére tenni, mindig gondoskodott a friss kínálatról. Idővel lettek törzsszerzői és törzsolvasói. A boltban olvasótermet is nyitott, rendezvényeket szervezett oda, örült, hogy jó házigazdának tartják, olyannak, aki mindig új ötletekkel lepi meg barátait. Ezek közül a legnagyobb tetszést azzal aratta, amikor kitalálta: beszéljenek álmaik városáról. Arról a helyről, ahol élni szeretnének.
Mindenki előadta a saját vágyképeit. Amikor ő került sorra, elmondta, olyan helyen szeretne élni, ahol a főutcák szemet kápráztató kirakatai közé helyenként szürke, homályos, összemaszatolt vitrinek ékelődnek, a külső utcákban pedig éppen fordítva: ott a jellegtelen, egybemosódó üzletsorokat váltja fel egy-egy ragyogó-villódzó szállodaportál. Az elhagyatottnak látszó helyeket újra forgalmas központok kövessék, ezekből szinte mindenhová vezessen út, leginkább más központokba, de hamar el lehessen jutni azokra a helyekre is, amelyektől egyáltalán álomváros az álomváros: legyen a közelében valahol egy csendes kisvendéglő egyszerű és olcsó kínálattal, bablevessel, sztrapacskával, friss csapolt sörrel, ahol mindig egyedül ülhet a bejárattal szembeni utolsó asztalhoz, ellenben legyen az utca túloldalán forgalmas kávéház is, ahol asztaltársaságok alakulnak ki, legyen ott neki is törzshelye, legyen a sarokban zongora és üljön mögötte dzsessz-sztenderdeket játszó (lehetőleg vak, fekete és szivarozó) zongorista, a fogason nyeles fakeretben lógjanak a friss újságok; legyen egy mozi, ahol hetente vetítik a Nagyítást és a Szindbádot, legyen egy jól felszerelt könyvtár, régi könyvekkel és friss folyóiratokkal; legyen továbbá sakk-klub, ahová néha nagymesterek is betérnek; ne essen túl messze a kis koncertterem, ahol a legmodernebb kamaradarabokra áhítozó kevesek összejárnak okos képet vágni; és persze legyenek cigarettafüstös szerkesztőségek hatalmas ócska íróasztalokkal, és legyenek elegáns kiadók csőbútorral, csinos titkárnőkkel és finom kávéval; legyen jó borbélyüzlet is, ahová a friss pletykákat megtudni akár a kopaszok is betérhetnek. Legyen valahol piac hangos kofákkal és halszaggal, legyen árnyas park kényelmes padokkal, legyen folyóparti gesztenyesétány, ne legyen túl messze sem az ódon vár, sem az uszoda, bár ezek nélkül jól megvan, mint ahogy templom nélkül is, mégis szeretné tudni, hogy ezek is vannak, léteznek elérhető távolságban, ráfordulhat a feléjük vezető utcákra, és csak rajta múlik, hogy amíg ezeken végighalad, úgy dönt-e, hogy alkalmasnak érzi az időt, a helyet, önmagát arra, hogy történelmi tudatát, testi épségét vagy hitét erősíteni megkísérelje, vagy pedig úgy, hogy ezeket elegendően erősnek gondolván továbbhaladjon.
Legyen továbbá saját kis könyvesboltja, törzsszerzőkkel és törzslátogatókkal, nyithasson benne olvasótermet, szervezhessen oda rendezvényeket, örüljön, hogy jó házigazdának tartják, olyannak, aki mindig új ötletekkel áll elő, például azzal, hogy beszéljen mindenki a maga álomvárosáról.
A többiek figyelmesen hallgatták, aztán felsóhajtottak: milyen kár, hogy ilyen város csak az álmokban létezik.
Megjelent: Eurovízió, Litera Könyvek, Bp., 2004