Balla D. Károly:
Brenzovics Marianna Kilátás c. könyvéről
Eleven, erőteljes szöveg, pontosan megválasztott írói pozíció. Utóbbi annyira pontos, annyira kitalált és annyira maga alá rendeli a megjelenített világot, hogy manírnak látszik. Viszont érvényes. Az önfelmutatás (önigazolás?) kimódoltságánál fontosabb, hogy hitelessé válik az a stilizáció, amellyel a beszélő (és révén a szerző) környezetét megjeleníti: nem leír, nem lefest, nem ábrázol, hanem összedarabol és kiragadva felmutatja a torz foszlányokat, cafatokat. Amit és ahogy kiragad, és amilyen nyelvi megformáltsággal felmutat, abból hitelesen egységes kép áll össze, és ebbe a képbe jól szervesül a látó és a láttató. Meglehet, végletesen szubjektív ábrázolásmód ez, de ez a szubjektum nagyon jól van fókuszálva, művészileg érvényes az, amit összegyűjt és elénk vetít.
Ha jó ez a könyv - és jó! -, akkor éppen a nagyon eltalált írói manírtól és a világgal kiépített viszonyrendszerétől az. No meg az ehhez igazodó, ezzel egységet képező élénk, erőteljes stílusától: szigorúan véve akár szabadversnek tekinthető a regény egésze.
Éppen ezért zavaró, hogy elkülönített versek is vannak benne, amelyek semmivel sem mondanak többet a törzsszövegnél; sőt: amennyire erős prózának a próza, annyira közepes versnek a versanyag: nem javít, hanem ront az összképen.
Rontja a hatást az is, hogy a tartalmi arzenál mennyiségéhez képest túl bőnek látszik a szöveg: sok a hasonló helyzet, az egymásra emlékeztető epizód, a visszaköszönő kép. Vagy a feldolgozott élményanyagnak kellene gazdagabbnak, szerteágazóbbnak lennie, vagy bátrabb tömörítésre lett volna szükség. Amennyire igaz ez a tartalmi vonatkozásokra, annyira igaz a nyelvi munícióra is: a roppant expresszív, költői ívű és állandó feszültségben tartó szöveg olykor-olykor leül a korábban már bemutatott képstruktúrák ismétlődése és egy-egy hevenyészettebb mondat miatt.
Mindezek a gyengék azonban eltörpülnek a mű erényeihez képest. A legfontosabb megtörtént: a szerzőnek sikerült saját írói világot teremtenie azzal, hogy környezetét ugyan szubjektív torzképek sokaságával ábrázolta, egészében mégis megteremtette az ábrázolás igaz objektivitását: a megalkotott világ nem csupán önmagában érvényes, hanem az ábrázolt valóságra vonatkoztatva is. A kint és bent így kerül művészi egyensúlyba akkor is, ha voltaképp az egész regény a beszélő én és környezete összeegyeztethetlenségéről szól.
A Kilátás komoly írói teljesítmény, messze túlmutat azokon az elvárásokon, amelyek első könyvvel szemben egyáltalán támaszthatók. Brenzovics Marianna minden bizonnyal beleírta magát a kortárs magyar prózába: bizom benne, hogy méltó helyét megtalálja benne. Abban már kevésbé reménykedhetem, hogy a magára ráismerő kárpátaljai olvasó szeretni fogja regényét - erre, azt hiszem, nincs kilátás.
Brenzovics Marianna: Kilátás, Kalligram, Pozsony, 2010
Megjelent: Papiruszportál, 2010. júl. 11.