Balla D. Károly
Esztéták, művészetfilozófusok, irodalomtörténészek, sőt kultúrpolitikusok és néha maguk az írók is felteszik a kérdést: mi a feladata, mi a szerepe az írónak, mi a dolga a világban, illetve hogy egyáltalán van-e feladata. Kell-e, hogy legyenek vállalásai; törvényszerű-e, hogy alkotói magatartásában a szolgálattétel szükségessége megfogalmazódjon és meghatározó jelleget öltsön, avagy helyesebb, ha tagadja a művészet és a művész missziós szerepét és alkotói tevékenysége egészét csupán önkifejezésnek tekinti?
Ennek a kétféle írói attitűdnek a különbözősége nem annyira elméleti, mint inkább gyakorlati szinten és pontosan megfogalmazott kívánalmak formájában jelenik meg olyan esetekben, amikor az író közvetlen olvasótáborát egy nemzeti kisebbségi közösség tagjai képezik. Ilyenkor ugyanis egyértelműbb az egymásrautaltság, nyilvánvalóbban alakul ki az elvárások és a felvállalások viszonyrendszere. Konkrétabban fogalmazva: a minoritásban a közösség elvárja a soraiból véttetett írástudótól, hogy szószólója legyen, hogy az ő nevében, őérte és őhozzá szóljon, míg ugyanez az elvárás egy “kényelmesebb” többségi közösség részéről nem fogalmazódik meg ilyen élesen. Ezzel az elvárással szembesülve az íróban is könnyebben kikristályosodik a felismerés, hogy mintegy missziót vállalva azonosuljon a rá szabott szereppel, illetve ellenkezőleg: hogy visszautasítsa és saját autonomitását hangsúlyozva vesse el a “közszolgálatnak” ezt a közvetlen módját.
Hosszan és meddően lehetne arról polemizálni, hogy mikor melyik magatartásnak van (és van-e egyáltalán) létjogosultsága, mikor csaphat át egyik a másikba, mikor melyik hasznos, és esetleg mikor válik károssá.
Abban a kisebbségi magyar közegben, amelyben én élek Kárpátalján, általánosnak mondható az a vélekedés, hogy a nemzeti kisebbség sorsának írói megfogalmazása és e népcsoport fájdalmának és bizakodásának a művészi kifejezése alapvető írói feladat. Aki pedig nem azonosul ezzel a feladattal – tartja a vélekedés –, az nemcsak hogy nem szolgálja a közösség érdekeit, hanem írónak sem lehet eléggé jó. Továbbmenve: ennek a feladatnak az író úgy és akkor felel meg leginkább, ha műveiben ez a vállalás egyértelműen, félreérthetetlenül kap kifejezést (azaz nem áttételesen vagy burkoltabb formában), még ám olyan módon, hogy az olvasók legtágabb rétege számára felfogható és átérezhető legyen, azaz feleljen meg a közérthetőség kívánalmának. És még ez sem elég, mert a művészi szempontokon kívül az írónak – megy tovább a következetes érvelés – járulékos feladatokat is el kell látnia: a kisebbségi író fejezze ki az úgynevezett tájélményt, jelenítse meg a történelmi múltat, ápolja a helyi népi hagyományokat, védje az anyanyelvet, pallérozza az identitást.
Mindezek ugyan érthető és rövid távon akár érvényesnek is tetsző kívánalmak, ám ha elmélyedünk elemzésükben, könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy az írói szerep ilyen felfogása jelentősen behatárolja az alkotói szabadságot, megszabja a témaválasztást, korlátozza a kifejezésmód gazdagságát. Az író, ha maradéktalanul kíván megfelelni ezeknek az elvárásoknak, belemerevedhet a szerepébe, elvesztheti flexibilitását. Alighanem le kell mondania az újító kísérletezésről, a túlzottan egyéni hangütésről, a többszörösen áttételes költői asszociációkról. Fegyelmezetten kell követni a kialakult tradíciót, s el kell vetnie mindazt, ami nem képezi a hagyomány részét. Csak módjával bánhat az iróniával, nem tehet kitérőket a groteszk vagy az abszurd felé, és mint a tűztől, úgy kell óvakodnia attól, hogy cinikusnak látsszon. Nem szabad alkotó többé, nem autonóm művész, nem a saját egóját valósítja meg, hanem a közösség kollektív tudatát jeleníti meg: ezt várják tőle azok, akik közül véttetett.
A másik írói attitűdöt az én szülőföldemen általában elutasítják. Akik mégis vállalkoznak arra, hogy ne szolgálattételnek tekintsék az irodalmat, azok a következő érvekből indulnak ki.
A művészetnek, az irodalomnak nem célja van, hanem oka. A műalkotás nem a külső körülmények kényszeréből, hanem belső indíttatásból születik, nem egyéb, mint az alkotó legbelsőbb, legintimebb énjének kivetülése. A művészet nem irányul semmire, nincs haszna, nem szolgál eszközül, egyszerűen csak van. Az író belső sugallataira hallgatva alkosson, eközben új és új kifejezésmódot keressen, hogy pszichéjét és az abban megjelenő tudati és érzelmi tartamokat a legadekvátabb módon megjelenítse. Eközben nem lehet tekintettel semmilyen kívülről megfogalmazódó elvárásra, legkevésbé a közérthetőség igényére, hiszen az igazi művésztől mi sem áll távolabb, mint a közönség kiszolgálása. Így aztán nem is bánja, ha olvasói elmaradnak, mert nem értik műveit; ő nem is akarja, hogy megértsék, hiszen nem a mának alkot, hanem a jövőnek, az örökkévalóságnak. El is zárkózik az őt zaklató emberektől, elmegy remetének, bezárkózik az elefántcsonttroronyba, lehet, hogy a biztonság kedvéért kicsit meg is őrül.
Mint ahogy a szolgálattevő, úgy az ezt tagadó magatartásmodellt is szándékoltan kissé sarkítva igyekeztem bemutatni. Talán azért, mert a magam részéről arra a következtetésre jutottam, hogy ez a választás, ez az alternatíva méltatlan. De méltatlan az elvárás is, amely az írótól feltétlen szolgálatot vár. Méltatlan és kétféle veszéllyel is jár, mert zsákutcába vezetheti a művészt akkor is, ha mindenáron meg akar neki felelni, és akkor is, ha dacosan elutasítja a feléje áradó kívánalmakat.
Azt hiszem, a romantikus pózban feszítő vátesz-költők ideje alighanem lejárt még itt, Kárpátalján is, de nagyon szomorú lennék, ha a jövőndő írók mind neorotikus és frusztrált, az olvasót mélyen megvető meg nem értett zsenik lennének.
Úgy vélem, az író akkor jár el tisztességesen, ha saját emberi és művészi alkatának megfelelő magatartást alakít ki. Ha személyiségének részévé asszimilálódott a közösség iránti felelősségtudat, akkor ezt bátran vállalja fel, művelje a legtermészetesebb módon (s nem szerepet játszva), ne féljen a szolgálattól, de óvakodjon attól, hogy kiszolgáló legyen: a közönség igényeit nemcsak kielégítenie, hanem formálnia, befolyásolnia is kell. Nem szabad belemerevednie a misszióba, s még ha olykor ki is váltja ezzel az értetlenséget, nem mondhat le a művészet leglényegét jelentő újat-keresésről.
Ha azonban a közösségi szerepvállalás idegen tőle, ezt is bátran vállalnia kell: írjon úgy és arról, amit a belső parancs diktál, és ne riadjon meg attól, ha művét elutasítják. Hiszen nem az-e a művészek dolga, hogy megelőzzék korukat, hogy alkotói módszereikkel felborítsák a megmerevedett konvenciókat, hogy gondolati és érzelmi világunkat forradalmasítsák s ezzel az utánuk következők számára utat tapossanak az ismeretlenbe?
Én azt hiszem, ez lehet a legigazibb szolgálat.
Megjelent: Másokért együtt (Bécs), 2001/április; A Hét (Bukarest), 2001. május. 17.