Bójasor
Balla D. Károly
Bójasor
hiányok arcába ásít
felel pedig nem kérdezte senki
készséges
vigyázzba áll
megadja magát pedig
minduntalan kiesik a furcsa
szerepből kiesik minduntalan pedig
az ő szerepe ez itt az ő maszkjai csak épp
túlontúl sokszor próbálta el hárítani csak
épp ugye a beidegződések nem tehet róla ahogy
a rángások a testén végig pedig
a rutin ugye ez a megszokás szakmai ártalom
ugye minduntalan felel pedig
nem kérdezte senki hiányok arcába ásít pedig
arcára ég a maszk pedig felel pedig minduntalan
kiesik vajon kicsoda
és már talán vissza pedig
havazik Armstrong trombitája kékkövek
kristálya recseg ez már az a táj
azok a sikolyok
tárulatlanul
katlan fenekén felzokognak a denevérek
a meglékelt jéghegy felett ez már az a táj
azok a sorozatok
parttalanul
havazik sikong Armstrong trom
bitangok tanyája lett ez a táj
ezek a szorultságok
felfedezetlenül
a sarkkörön túli világ eltévedhetsz
nincs visszaút döglött ebek bójasora
csak havazik egyre csak
minduntalan
pedig kitérő meridiánok rácsa alatt Armstrong trom
bitorolják jussodat odavan minden
hagyva el marad megettünk minden elmarad
messze hátul megettünk mindent megettünk
havazás magánya
megágyaz a csend a hóhullás
elkülönül minden anomália
kifordulnak magukból delejes sarkok
és recseg kékkövek kristályrácsa csacsacsa visong
ez már nem is a fagy
ez már a meghalás merevsége
mozdulatlanul
ahogy csak még egyszer
azt a füstcsíkot a trombitából
ahogy alászáll
fehér szüzek fekete
bárányok a kék havon
ahol a szapora haladék
jajgat a kitérő meridiánok
alatt ahol jajgat és csonkig ég
és elvadul mert odavan
oda van szegezve
őrizetlenül
hagyták meghalni a bíbor nedveket az
életfa tövén kicsordulni
az elterelt mozdulatot medréből
elterelni a figyelmet pedig
ha láttad amint éjszakánként rádliheg
hiányok arca ahogy
a halál csorba fogsora pedig
senki sem kérdezett
ez már az a táj
az a szerep
csak kiesik
kiesik
kezéből a trombita mielőtt
betakar a dadogás a készakart
mániák között üdvözül az üldözött
tétlenül
készakart szüzek a kék havon
döglött ebek bójasora
temetetlenül
nincs nyugta feláll becsapja
maga mögött járkál hátra-hátranéz ahogy
esőkabátján patakzik a fény
már a nagyváros ez
itt felejtkezik az elfutó
alkalom üldözik talán egy mániás
egy véletlen pszichopata
tudattalanul
ahogy üldöz és menekül pedig
ki elől mi elől lehetne itt
ahol minden önmaga nem érti
félre fordul és visszakérdez
határozatlanul
bámul maga elé
mit is
talán
a trombita ahogy
otthon nyitva felejtette
most már mindegy
holott
eszelősek mind ezek itt mind eszelősek
nincs nyugta feláll elmegy becsapja
önmagát kellene okolnia nincs nyugta
sem vény
csak valami cédula
hogy naponta és felügyeletnélkül nemajánlatos
hosszabbidőre denapokra semmiesetresem
mertellenkezőesetben elhárítanakminden
felel pedig nem kérdezte senki
elhárítanak minden felel napokra semmi esetre
felelőtlenül
ez már az a táj vagy csak ámok futólépés
é s a k k o r k ö z b e kiabáltak és ő nem tudta
végig eszelősek mind eszelősek ezekittmind
ámok futó lép és három lépésben
é s a k k o r k ö z b e
a futóval átlósan
pedig ő jót
ő mindig csak jót
és mégis
tehetetlenül
k ö z b e
ez már az a táj vagy csak esőkabátján
patakzanak a nagyváros fényei
ezek már azok a sikolyok vagy csak
fehér szüzek vonaglása a kék havon
ez már a sarkkör a sok torzult csigavonal
kitérő meridiánok vagy csak az a furcsa
szerep ahogy üldöz és menekül maga mögött
hagyva döglött ebek bójasorát
ez már az a táj igen megismeri
hallja a sikongó trombitát hegyi kristályok
rácsa alól ahogy nőstény gondolatuk felneveli a
füstöt ereget
de mi ez
mégis üldözi
valaki lopakodik az éjszakában ugyanolyan
esőkabátban
ezek már azok a sikolyok
nem sikolt nem fut el csak halkan
felel pedig
nem kérdezte senki készséges
ez az ő szerepe itt
csak mindig kiesik
készakarva vigyázzba áll
magadja magát üdvözült üldözött
aztán amikor a vért meglátja
maga elé néz
értetlenül
(1993)