Balla D. Károly
Amikor írásom megjelenik, Magyarországon éppen kampánycsend van. Ez meggátol abban, hogy az elmúlt két hét oly sokak által elemzett és minősített eseményeit felhasználjam a politikai befolyásolásra. Nem nevezek hát nevükön sem pártokat, sem politikusokat. Ám kihasználva, hogy a tilalom alól valamelyest mentesít az előnyt ritkán jelentő kétszeres határon túliság (lakhelyem és a lap illetősége), mégsem teszek úgy, mintha nem kavartak volna fel a történtek és mintha ravasz Bodónéként tudnék másról beszélni akkor, amikor a bor árától zeng a Kárpát-medence. Van véleményem a két fél által kölcsönösen feltételezett provokációról, az időzített kiszivárogtatásról és az elmulasztott intézkedésekről, ám abban nem szeretnék állást foglalni, mindebből melyik félnek származhatott haszna. Bármekkora is ez a hozadék, bizonyosan eltörpül a magyarság egészét ért kárhoz képest.
Azon az éjszakán hajnali fél négyig meredtem a televízió képernyőjére. Budapest számomra nemcsak egy országnak, hanem a nemzetnek is a fővárosa, sehol másutt nem érzem azt, amit az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél, szemben a napfényben szikrázó Gellért-heggyel… Ami abban a városban történik, az a magyarsággal történik, velem történik. Az elhajított kockakövek az én önérzetemen ütöttek lukat, pedig identitásom éppen foltozásra szorult amiatt, mert alaposan megtépázta a méltóság helyébe lépő valamiféle közjogi méltatlanság.
Minden krétai hazudik, mondta egy krétai. A logika-óráknak ez a belső ellentmondást bemutató példázata jutott eszembe, miközben arra gondoltam, ha már lakóországomnak, Ukrajnának a nagypolitikája csupa sötét figurával van tele, milyen jó lenne belekapaszkodni valami magamhoz közelinek érzett nemesebbe, igazabba. De hát nem.
Országos szintre emelt hazugságok csak gyengíthetik identitás. Méltatlan helyzet, ha azért kellene elfogadni az „őszinte hazugságot” és az ezt kezelő cinizmust, mert még mindig jobb, mint a képmutató ájtatosság. Nem kedvelhetem a hatalmi pökhendiséget csak azért, mert kevésbé káros, mint a sunyin ellenszegülő gerilla-összejátszás.
És persze a népmesei ábrándok is nevetségesek: dehogy lehet a szentkorona-tan vadászkésével felmetszeni a farkas hasát. Különben sem ette meg senki a nagymamát, csupáncsak lekurvázta. Nem dől össze a világ. Még kevésbé a trianoni határok.
Nem tudom, van-e morális és bizalmi válság Magyarországon. Ám arról beszámolhatok, hogy az én politikai bizalmam – ezek szerint volt nekem ilyen – alaposan megrendült.
Azt kellett felismernem, hogy a túlfűtött, gyakran hamis nemzeti érzésre alapozott és ostoba ellenállást szító politikai zsarolás mellett megjelent a magát ezzel szemben egyedül hatékonynak mondó és pénzügyi kényszerre támaszkodó zsarolás is: nincs más, nincs jobb, mint én, tehát én vagyok az út, az igazság és az élet, csak engem választhattok és követhettek.
Ez az alternatíva több mint méltatlan. A mai magyar politika pozitív tartománya e percben üres halmazt képez, a negatív értékek pedig csupán a mínusz végtelenhez viszonyíthatók.
Az én válságom lényege, hogy már nincs, ami mellett érvelhetnék. Többé nem tudok kiállni amellett, amit eddig elfogadtam kisebbik rossznak. Tőlem ezért kérhetne bocsánatot valaki. Bár ha krétai, akkor inkább lemondok róla.
Megjelent: Új Szó (Pozsony), 2006 . szeptember. 30.