Balla D. Károly
Nem menekül, bár szaporázza lépteit. A sikátor gödreit kerülgetve hátra sem fordul, a mögötte maradó zajokból próbálja meghallani, követik-e.
Amikor a lépcsőhöz ér, megtorpan, majd ahogy indul lefele, váratlanul eszébe jut a Mester esete a libával.
Már békeidőben, de a legszűkebb esztendőben történt, amikor a pénz alig ért valamit, zsírt, kenyeret csak jegyre adtak, a fejadag éhen halni is kevés volt. Mindenki munkát keresett, csak az ő apja vette a fejébe, hogy fiát továbbtaníttatja. Műbútor-asztalosként kicsit magát is művésznek tartotta, összecimborált a műhelyébe képet kereteztetni betérő festőkkel, mutogatta nekik "a gyerek" rajzait, vízfestményeit. Azok meg adták alá a lovat. Egyikükhöz aztán el is szegődtette tanoncnak, valami ragadjon rá addig is, amíg a felvételi vizsgák elkezdődnek.
Most mintha kavics csikordulását hallaná a háta mögül, de visszafordulni nem mer, figyelnie kell a csorba lépcsőfokokat, egyensúlya így is meginog, félrehúzza egyre nehezebbnek érzett terhe, pedig az oldalához szorított végek sem nehezebbek, mint a liba, amelyet majdnem ugyanígy szorongatott hóna alatt a Mester azon a délelőttön.
Apjával a temető felől jöttek, épp elhaladtak volna a híres bőrgyógyász villája előtt, amikor kivágódott a kapu, és kilépett rajta az imádva tisztelt példakép, minden festők festője, a főiskola rektora - egy jókora lúddal. Ismerték egymást, megálltak, szóba elegyedtek. Apa és fia annyira furcsán nézte a gágogó jószágot, hogy a Mester szükségesnek érezte a magyarázkodást.
- Tudjátok, fiúcskák - kezdte mondókáját kedvenc szófordulatával, habár a papa alighanem idősebb volt őnála -, bejelentkezett hozzám néhány fontos elvtárs a fővárosból, csupa nagy tekintély, jönnek zsűrizni az országos tárlat anyagát. Ilyenkor - folytatta picit zavartabban -, ajánlatos őket jól megitatni, megetetni, és akkor biztos, hogy a mi festőink munkáit is szép számmal beválogatják. A főiskola szegény, mint a templom egere, így hát magamhoz hívtam meg őket eszem-iszomra. A feleségem persze majd lenyelt keresztben, mi nem jut eszembe, hetek óta nem láttunk húst, csak nem kettőnk fejadagjára hívok vendéget? Igaza volt, álltam tanácstalanul, ő pedig leakasztotta a falról a legújabb tájképemet. Ha már olyan nagy festő vagyok, hogy fővárosiakkal szottyant kedvem dőzsölni, akkor vigyem a hegyeimet és hozzak érte valami húst. Én meg elballagtam ide a doktor úrhoz, aki régi barátságunkra tekintettel, kelletlenül bár, de adott egy libát a képemért. Lesz mit a fontos elvtársaknak a bendőjükbe tömni - mondta minden sértettség nélkül, és boldogan elsietett a kövér lúddal.
Most már biztos abban, hogy követik, próbálja hát kettesével venni a lépcsőfokokat, erősebben szorítja a zsákmányát, mégis érzi, mindjárt elejti.
Apja másnap utasította, vegye ki a papírjait a főiskoláról és adja be az egyetem orvosi karára. Nem kétséges, piktornak jobb-e lenni vagy bőrgyógyásznak.
Ám hiába vált ő is jómódú, sikeres orvossá, a festés iránti fájdalmas nosztalgiájára nem talált gyógyszert. Ha már művész nem lehetett, hát abban élte ki elfojtott szenvedélyét, hogy utazásai során különféle eszközöket vásárolt, zsírkrétát, szenet, illatos festéket, pemzliket, vásznat, kartont, palettát, hordozható és műtermi festőállványt. Kollekciója lassan betöltötte apja üresen maradt műhelyét. Miket fog majd ő festeni nyugdíjasként!
Ebben a horvát kisvárosban az árusok utcai pultjai csecsebecséktől roskadoztak, de mögöttük az egyik üzletben igazi kincsekre lelt. Finom nyusztszőr ecsetek, rézmetsző vésők szarunyéllel, fényes mintázófák hársból, dióból. Az áruk borsos, de az ilyesmi mindent pénzt megér.
És azok a selymek, istenem! Egyesével szedette le a bálákat, extázisba esett a kelmék érintésétől, ebből is egy métert, meg abból is! A kereskedő megsejtette, nem ruhanemű lesz az ekkora darabokból, előhozta hát a hátsó traktusból a maradékokat, a végek eladhatatlan végeit. Szoknyára, blúzra kevés, de aki sok drága árut vásárol, az megkaphatja akár ingyen is. Jól érti, ajándékba? Ó, nagyon köszöni! Van még több is? Amennyit csak elbír, inkább mutatta, mint mondta a boltos.
A többi holmi viszont szép summa lesz, mennyi pénz is van nála? Nyúlt a zsebébe, egyik után a másikba. A tárcája sehol. Pillanatnyi pánik, aztán a nagy ötlet. Amíg az árus hátul kereste a többi véget, ő felkapta a már előhozottakat. Utolsó pillantást vetett a remek szerszámokra, dehogy vetemedne tolvajlásra, csak ezeket a másnak haszontalan, maradék selymeket…
Kis bűntudattal, de nagy elszántsággal jött el a boltból, hátra sem nézve, lépteit szaporázva fordult be a sikátorba, hóna alatt a nagy halom véggel. Mire a lépcsőhöz ért, a lebomló selymek úgy lebegtek mögötte, mintha szárnya nőtt volna.
Ez viszont, semmi kétség, ez a kereskedő rekedtes hangja, most kiált először utána.
Illene megállni, tudja, nem szép, amit tett, de már sem a lendületét, sem a szándékát nem képes lecsillapítani, kellenek neki ezek a selymek, kellenek, és kész. Hármasával veszi a fokokat, mígnem megbotlik, elejti a végeket. Színes fátylak repülnek utána a lépcsőn. Nagyot lódulva elbotlik bennük a kereskedő is, mindketten gurulnak, tarka múmiákká fáslizódva.
Nyögnek a lépcső alján, az árus tagjait tapogatja, aztán a kelmék közt motoz, míg végül rálel arra, amit vevője után hozott: a csinosan egybecsomagolt portékákat - meg az üzlet padlókövén talált teli tárcát.
Jajgatva nevetnek, gurguláznak, bontogatják egymást a tekervényből. Ilyen bolond is csak egy nagy művész lehet, mondja az árus. Ő meg boldogan vigyorog. Először örül annak, hogy alig tud horvátul és nem mondhatja el ennek a jóembernek a libamesét.
Megjelent: Népszava, Szép Szó, 2006. okt. 7.