Balla D. Károly
Lassan harminc éve végzek ilyen-olyan szerkesztői munkát. Gondoztam politikai napilap szépirodalmi publikációit, szerkesztettem antológiákat és tankönyveket, alapítottam két irodalmi folyóiratot, vezettem magánkiadót – de minden szerepem a gúzsba kötött táncoséhoz hasonlított. Saját elképzeléseim egyfelől és a többé-kevésbé mindig mostoha „körülmények” másfelől – ezek között egyensúlyoztam és kötöttem kompromisszumot napi rendszerességgel. A rendszerváltásig főként a politikai elvárások határoltak be, utána a gazdasági ellehetetlenülés. Illetve az is, hogy működésemet egy speciális nemzetiségi-kisebbségi kontextusba kellett helyeznem és (helybéli források híján) meg kellett felelnem a határon túli magyar kultúra anyaországi finanszírozását övező elvárásoknak.
Minthogy erre kevéssé mutatkoztam alkalmasnak (és hajlandónak), felhagytam mindenfajta szerkesztői és kiadói munkámmal. Illetve dehogyis! Mire a „földi” körülmények számomra elfogadhatatlanná váltak, addigra már kis birtokot foglaltam magamnak az „égen”. Éppen akkor, amikor már nagyon elegem volt a pályázatokból és kuratóriumokból, a nyomdászokból, könyvelőkből és terjesztőkből, leginkább pedig abból, hogy az alig létező kárpátaljai magyar irodalom és kultúra támogathatóvá turbósítása lett üzemszerű napi feladatom. Hagytam hát a mosott ruhát másra, és nyűgeim nélkül felmentem nem is padlásra, hanem sokkal magasabbra, a világhálóra. Mivel megtanultam a webmesterség alapjait, a honlapalapításhoz nem volt szükségem se pályázatra, se nyomdászra, se terjesztőre. Görcseimtől az szabadított meg végleg, hogy megértettem: az interneten én nem vagyok határon túli, nem vagyok kisebbségi, senki nem ismeri el erényemül a sorsverést. Rájöttem, hogy nem kárpátaljai honlapot kell készítenem, hanem irodalmit. Ennek a felismerésnek a mámorában tobzódtam, miközben oldalamat sokoldalú, multifunkcionális webhellyé fejlesztettem. Magam alkotta szóval olyan virtuálévá, amely egyesíti a könyvtárszoba, az irodalmi folyóirat és a kávéház lehetőségeit. A szokványos publikációk mellett a legbüszkébb interakcióimra vagyok: ilyenek voltak a kollektív interjúk, az internetes konferencia, a virtuális könyvbemutatók, illetve a képzetes szavak közösen alkotott lexikonja. Mindeközben bősz blogger lettem. Akkor, amikor még nem is igen tudtuk, hogy a blog voltaképp micsoda. Elszántan írtam hol dohogó, hol lelkes politikai, közéleti, irodalmi vagy éppen magánéleti jegyzeteimet, néha naponta többet is. Ám addig-addig viháncoltam a magam teremtette webvilágban, míg kicsit rá is untam, az utóbbi időben ritkultak a bejegyzéseim, és kollektív projektumaim is elmaradtak. Már épp úgy látszott, kicsit belefásulok az egészbe. Ám ekkor egészen váratlanul lehetőséget kínáltak számomra: egy most indított irodalmi-művészeti portál fiatal szerkesztői kerestek meg, lapjuk keretében rendezhetek játékokat, irodalmi interakciókat. Kis magánportyáim már széles nyilvánosságú webirodalmi hadjárattá nőhetnek. És megint buzoghat a vér szervezői-szerkesztői vénámban. Lám, a körülmények is úgy akarták, hogy újra fennakadjak a világhálón.
Megjelent: Új Szó, 2008. dec. 27.