Balla D. Károly
Idézni jó. Ha van mihez társítani az idézetet. Ha van saját gondolatunk, és nem a hiányba helyettesítjük be a klasszikusok bölcselmeit. Meg akkor is jó citálni, ha helye van a citátumnak, ha passzol, ha ül. Ha nem olyan, mintha fülénél fogva ráncigáltuk volna elő.
Idézni jó, de veszélyes. Az ember feje nem káptalan. Gyakran nem is az a baj, ha nem jut eszünkbe egy aforizma vagy verssor, hanem az, ha rosszul jut eszünkbe. Ha pontatlanul emlékezünk rá. Vagy ha nem tudjuk a szerzőjét. Vagy tudjuk, de azt is rosszul.
Bár különösebben nem vadászom rájuk, elég gyakran találok hibás utalásokat, citátumokat, eltévesztett szerzőket kicsi sajtónkban. Kapok is a fejemre, ha kipécézem őket. Világos: nem az a hibás, aki melléfogott, hanem aki észrevette.
Nemrégiben egyik újságírónk Gondolta a fenézett. Nemcsak hogy Adyval hozta összefüggésbe Arany helyett, hanem még azt is tudni vélte, hogy Az ős Kajánt ért kritika okán fakadt ki Endrénk. Pedig dehogy. Arany volt az, aki ezt soha nem mondta ugyan – de neki tulajdonítják egy hasonló lapszéli jegyzete okán. (A témának külön szakirodalma van.)
Egy másik zsurnalisztánk Jókai regényére hivatkozva Parázs a hó alatt címmel írt cikket. Emlék-kontamináció: egy kárpátaljai szerző régi novelláskötetének volt a címe a Parázs a hóban, ehhez társult Jókai és a Szabadság a hó alatt. Ebből játékot is lehet fabrikálni: Édes Anna Karenina, Csendes Don Quijote.
Verset, pláne írásban, még inkább illik pontosan, betűhíven. Főleg ha költő az ember, pláne, ha egyik kedvencéről van szó. Meg ha kis tárcába illesztve idézi is, fejből:
És mégis,
Hogyha szülni már
Egy ringyó sem akad,
Hónam alatt
Költöm ki a fiókáimat.
Sajnos nem. Ratkó József Tűz című verse eredetileg, hajszálpontos ritmikával, így fest:
Mégis: hogyha szülni már egy
ringyó sem akad,
hónom alatt költöm ki a
fiacskáimat.
De nagyobb emberek is tévednek. Mikola István, a Fidesz miniszterelnökhelyettes-jelöltje kongresszusi beszédében József Attilának tulajdonította a Magyarnak lenni kollektív neurózis megállapítást, amely azonban nem költőnktől származik, hanem az Egy halott Budapesten című írásból, amellyel Arthur Koestler emlékezett – József Attilára. A sportcsarnok közönségének ez valószínűleg nem tűnt fel, s ezután már alighanem ők is így fogják idézni a kollektív rosszul emlékezés jegyében.
Megjelet: Erdélyi Terasz, Napi Gonosz, 2006. márc. 22.