Balla D. Károly
Az írek szerint midőn a Jóisten az időt teremtette, bőven teremtett belőle. Ha ennek ellenére mégis úgy érezzük, kevés az idő, nincs idő, azaz keveselljük azt, ami pedig végtelen, akkor nyilvánvalóan nem az idő, hanem hibás szemléletünk okozza a hiányérzetet.
Múlt
Júlia mindig a múltból érkezett. Ott cipelte vállán egész gyermekkorát, és ennek révén a beregszászi prolivilág minden terhét. A részeges apák miatt szétzüllő családokat, a számos gyermeket előbb elváltan, majd özvegyként nevelő kiégett munkásasszonyokat, a szélütéses nagyapákat és öregségükbe belegonoszodott nagyanyákat, a randalírozó szomszédokat, a három hét alatt az utolsó fillérig felélt fizetést, a visszaváltott üvegek árából vett fél kenyeret, a menekülést az élhetetlen családból, a lakhatatlan lakónegyedből. S ha személyes múltjától el is menekülhetett hol Gizi, hol Anna szárnya alá, ők nagyobb súlyt tettek vállára: az irodalom és a nemzet múltját. Júlia terhes lett minden mártír költővel, méhében hordta az éhező, elmebeteg, tüdő- és vérbajos poéták mindegyikét, testén fekélyesedett ki Mohács és Trianon.
Júlia mindig a múltból érkezett és ezért mindent tudott a jelenről, pontosan megnevezte a titkos szálakat, ismerte a nagy összeesküvés minden részletét, hogy kik mit miért tesznek, hogy kik törnek világuralomra, kit akarnak szolganéppé tenni, kik az árulók és kútmérgezők, hogy miben áll a szent ügy lényege, aminek mindent alá kell rendelni.
Csak évekkel később gondoltam arra, ez állt kettőnk közé, a múlt, amely Júlia minden porcikáját kitöltötte – belőlem pedig teljesen hiányzott.
Júlia a múltból érkezett és oda tért vissza, elhitetve magával, hogy ő is összeesküvések áldozata, és felkészülve arra, hogy éhezzen, megőrüljön, tüdőbajt szerezzen be vagy vonat alá feküdjön. Arcán ez a mártírium ült akkor is, midőn már második évtizede élte kispolgári életét, Beregszásztól távol, teljes komfortban és veszélytelen unalomban.
Jelen
Soha nem értettem egyet a szemlélettel, miszerint a jelennek voltaképp nincs is intervalluma, mivel csupán egy kiterjedés nélküli határvonal a múlt és a jelen között. Nem tudtam igazán elfogadni az einsteini elméletet sem az idő és az adott pillanat viszonylagosságáról, mert bár fizikusként, a megfelelően magas felsőmatematikai apparátus segítségével beláttam érvényességét, ha kellett, a bizonyítást is le tudtam vezetni, de roppant zavarosnak éreztem ennek filozófiai következményeit. Nem a feloldhatatlannak tetsző paradoxonokon (az idő „viselkedése” a gravitációs csapdában, a fekete lyukban, a kifelé távolodás és a befelé közeledés esetében) akadtam fenn, hanem azon, hogy az egész modern tér-idő elmélet roppant manipulált, mesterkélt, túlbonyolított. Arra gondoltam, hogy a földet mozdulatlannak tekintő csillagászok is, midőn a bolygók látszólagos mozgását modellezni igyekeztek, egyre bonyolultabb és átláthatatlanabb rendszereket építettek, egyre több és több kiegészítő gyűrűt helyeztek glóbuszukra, idővel már a korrekciók javításainak igazításaival operáltak – aztán a heliocentrikus világképben az egész pofonegyszerűvé vált, a sok száz korrekciós gyűrűt Kepler három egyszerű képlettel helyettesíteni tudta. Nos, valahogy így lehet ez a jelennel is, gondoltam, egyszer majd jön valaki és kidobja az ablakon a tömegtől behajló teret meg a sebességtől függő tömeget, utána hajítja az egész kvantumelméletet a jobbos meg balos spinekkel együtt és az alig felfogható és követhető időelmélet helyett felír három egyszerű képletet: lám, ez az idő. Ott, azoknak a képleteteknek az egyikében kell majd lennie egy betűnek vagy számnak, egy indexnek vagy kitevőnek, ami a jelent azon teljességében felmutatja. A jelent, amely nem lehet csak egy határvonal múlt és jövő között, igenis van kiterjedése, tartama, dimenziója. És van értelme is: a jelenben torlódik össze a múlt minden hiánya, hogy buzgón áttüremkedjen a jövőbe.
Jövő
A jövő abban különbözik az összes többi időtől, mondta a barátom eltűnődve, midőn maradék sörét lögybölte a korsó alján, hogy, mivel hiányzik belőle a tapasztalat, ezért nem lehet artikulálni. Ellentmondtam és azt állítottam, a jövőt vagy ugyanúgy nem lehet, vagy ugyanúgy lehet artikulálni, mint a múltat vagy a jelent, a különbség csupán abban áll, hogy más-más forráshelyről származnak az artikulációk argumentumai. Magát az artikuláció lehetségességét azonban egyáltalán nem befolyásolja az, hogy forráshelye a tapasztalat vagy a fantázia, a valóság vagy az álom, a történelmi múlt, a társadalmi jelen vagy a képzelt jövő. A historizmus semmivel sem előbbre való a futurizmusnál, mondtam, az artikuláció szempontjából legalábbis. Barátom hosszan töprengett és miután maradék sörét benyelte, ennyit tett hozzá: most már csak azt kellene tisztázni, mit értünk artikuláción.
Megjelent: Kritika, 2003/október