Balla D. Károly
a kárpátaljai magyar irodalomban
A mintegy 160 ezer magyar lakhelyéül szolgáló Kárpátalja még jó tíz esztendővel ezelőtt is hiányzott a magyarországi köztudat térképéről. Az itt élő töredék nemzettest politikai helyzete, mindennapi élete, évtizedeken át speciális körülmények közt fejlődő kultúrája ötödfél évtizeden át tabunak, vagy legalábbis kerülendő témának számított. (Ennek jól körülvonalazható, de itt nem részletezhető okai voltak.) Még a szakma, a hivatalos irodalomkritika is csupán a 60-as, de inkább a 70-es évektől kezdődően vett (vehetett!) tudomást e régió szellemi életéről, s ez a tudomásulvétel is jobbára a rácsodálkozások és óvatoskodások szintjén mozgott. A szabályt erősítő kivételek persze akadtak, de az elemzőbb igényű írások is általában két íróról tudtak, Balla Lászlóról és Kovács Vilmosról, illetve, már a 70-es években, esetleg megemlítették a Forrás Stúdiót vagy később a József Attila Stúdiót - és futólag ezen csoportok néhány tagját. Ezeknek az úttörő értékeléseknek az volt a jellemzője, hogy igen gyakran vagy a hivatalos kultúrpolitika irányában tett gesztusokként voltak értelmezhetőek, vagy ellenkezőleg: bizonyos ellenzéki magatartás jegyében fogantak. (Azaz: vagy elismerőleg szóltak a nagy szovjet kultúra atyáskodásáról, vagy rosszallással említették az itt működők túlzott pártosságát.)
A 80-as évek végén aztán lazulni kezdtek a politikai megszorítások és a 90-es évek kezdetével a kárpátaljai magyar irodalom nagy lendülettel kilépett a szinte teljes ismeretlenségből. Kilépett, és nem igazán lehetett mit kezdeni vele. Hiába szóltak ugyanis a szép szólamok a magyar irodalom egyetemességéről és oszthatatlanságáról, hiába növekedett meg ugrásszerűen a magyarországi publikációk száma, hiába választottak be itteni írókat különböző testületekbe, hiába kaptak olykor már díjakat is, ha ezenközben semmilyen előkészület vagy kísérlet nem történt arra, hogy elméleti síkon tisztázódjon a kárpátaljai magyar irodalom mibenléte.[1] Ennek hiányában még arra az alapkérdésre sem született meg a megnyugtató válasz, vajon van-e kárpátaljai magyar irodalom, s ha igen, akkor mi különbözteti meg más literatúráktól, ha meg nincs, akkor milyen jegyek alapján lehet az itt született műveket a nagy egész integráns részének tekinteni.
Nem történt meg a szerzők és művek tárgyilagos számbavétele sem! Nem áll rendelkezésünkre sem a kárpátaljai magyar irodalom teljes bibliográfiája, sem egy korszerű monográfia vagy összefoglaló antológia, ugyanis éppen az utóbbi tíz év eredményei a leginkább feldolgozatlanok (holott a publikációk épp azóta szaporodtak meg). A kárpátaljai magyar irodalmat tárgyaló egyetlen monográfia (Pál György nyíregyházi irodalomtörténész úttörő munkája) sajnos már tíz évvel ezelőtti megjelenése pillanatában is túlhaladottnak volt tekinthető: egy letűnt korszak óvatos stílusában íródott, amikor is nem illett a szovjet kultúrpolitikát vagy a szocreált bírálni, sem a torz elvek gyakorlati megvalósítóit, így ez az áttekintés sorra megkerülte azokat az alapproblémákat, amelyek tisztázása nélkül érdemben nemcsak az irodalmi folyamatot, hanem az egyes életműveket sem lehet tárgyalni. Irodalmunk legteljesebb összefoglaló antológiája pedig (Vergődő szél) az 1988-ban lezárt kézirat állapotát mutatja, így mind összeállításának szemléletét, mint a közreadott anyagot tekintve szintén idejét múlta. A lexikonokban, kézikönyvekben szereplő adatok általában esetlegesek és elavultak, pontatlanok és hiányosak. Súlyos mulasztások fedezhetők fel az irodalmunkkal foglalkozó más írásokban is: mind a korábbi, mind a mostani hosszabb-rövidebb ismertetések, könyv-fejezetnyi összefoglalások többsége egybemossa a jelentőst a jelentéktelennel, az értéket az értéktelennel; a minősítéseket is tartalmazó könyvkritikákban és pályaképekben pedig az ítéletet legtöbbször megelőzi az előítélet: ezeket olvasva gyakran az a benyomásunk, hogy a szerző "felmondta a leckét": megtette a kötelező tiszteletköröket és szóvá tett minden szóváteendőt. Mindez talán érthető is, hiszen a kárpátaljai magyar írók teljesítményét alapos társadalmi beágyazottságuk miatt igen nehéz pusztán művészi szempontok alapján szemlélni (pláne elemezni!), minek okán a recenzensek és irodalomtörténészek óhatatlanul saját elkötelezettségeik felől közelítenek tárgyukhoz. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a kárpátaljai magyar irodalommal szakmai szinten foglalkozók egy része (így például e sorok írója is) maga is részese ennek a kis literatúrának, így a távolságtartás és rálátás hiányát elszenvedve alkot véleményt. (Arról nem is szólva, hogy döntenie kell: szemérmesen elhallgatja-e a maga szerepét egy-egy jelenség vagy folyamat elemzése során, avagy ellenkezőleg: "beleírja magát az irodalomtörténetbe", vállalva saját jelentőségének alá- vagy túlbecsülését - ám bárhogy is tesz, a torzítás mindenképpen megtörténik).
Nézzünk egy általános megközelítési módot: milyen írások születnek a kárpátaljai magyar irodalomról.
A legtöbben azzal kezdik, hogy kicsit hüppögnek az itt élő magyarok mostoha sorsán, megemlítik vagy a malenkij robotot, vagy az erőszakos kollektivizálást, vagy a vallásüldözést - netán mindhármat - és illően meghatódnak azon, hogy a sűrű sorverések ellenére e tájékon még egyáltalán él a magyar szó, még vannak írók, jelennek meg lapok és könyvek. Ezekben az "értékelésekben" egy-egy mű megjelenésének puszta tényére nagyobb hangsúly esik, mint bármiféle minőségnek a felmutathatóságára.
Ám a vizsgálatuk tárgyát valamilyen értékrendszerben elhelyezni igyekvők sem tudnak (akarnak?) szabadulni az irodalmon kívüli szempontoktól. Ami érthető is, hisz hogyan is lehetne lehántani valamely mű esztétikumáról a politikumot és a kisebbségi sorsot, amikor az egyik szerzőről tudható, hogy a szovjet kultúrpolitika egyik legszigorúbb érvényesítője volt Kárpátalján, aki nyíltan szembeszegült mindazokkal, akik a szocreáltól kicsit is eltértek; a másikról pedig tudni illik, hogy ellenzéki magatartásáért és őszintébb hangütésű írásaiért üldözték, könyvét betiltották? Hogy is lehetne elfogulatlanul felmérni azon költők teljesítményét, akiknek alkotói pályáját a szovjet valóságtól való elidegenedésük miatt ifjúkorukban derékba törte a hatalom? Hát azokét, akik ugyanennek a hatalomnak a tenyerén ülve énekelték meg a szocializmus vívmányait? Hogy lehetne elvetni a prekoncepciókat akkor, amikor a kérdés az: hogyan és mivel szolgálta az író a magyar közösséget, hangot adott-e a sorsproblémáknak, állt-e kivont karddal az anyanyelv végvárának bástyafokán, ápolt-e népi hagyományokat, megidézte-e a nemzeti történelem nagy alakjait, élharcosa volt-e az identitás megtartásáért folyó szakadatlan küzdelemnek? Így hát íróink (műveikben is megnyilvánuló) politikai-társadalmi magatartása nagyjából meg is határozza a hozzájuk való viszonyt. Ettől a determináltságtól még a tisztázó szándékú ítészek is csak ritkán tudnak elszakadni.
Mindez talán nem is okozna túl nagy zavart kis irodalmunkban, ha a művészileg értékes és értéktelen, jelentős és jelentéktelen, visszalépő és előremutató műveket éppen ezen nem-irodalmi szempontok vízválasztója mentén lehetne szétválogatni. Ám a helyzet ennél sajna sokkal bonyolultabb, nem ritkán épp ellenkező előjelű. Kiderülhet ugyanis, hogy a mártírszerep sekélyes és vékonyka irodalmi produktummal párosul; kiderülhet, hogy a szolgálatos írói missziót csak a cenzurális körülmények felhajtó ereje emelte ki a provincializmus porából; hogy a hajdan kritikai hangjáért betiltott regény - mai szemmel nézve - maga is a szocreál kabátujjából bújt elő; hogy az irodalomdiktátor megkerülhetetlen fontosságú regényfolyammal "vezekel" azóta felülbírált magatartásáért; hogy az elhallgattatott ellenzéki fiatalok ellenében létrehozott, pártos szellemben irányított másik műhelyből idővel nagyobb számban kerültek ki jelentős alkotók, mint az "igazak" közül; stb.
És ez csupán a problémák egyik halmaza. A másikban ott találjuk - kisebbségi kontextusba helyezetten - a hagyomány és újítás, a realizmus és absztrakció, a tényszerűség és fikció, a közérthetőség és áttételesség, a kollektív szemléletű szerepvállalás és az írói autonomitás szembenállását. Ezen ellentétpárokkal kapcsolatban mind az irodalmunkkal foglalkozó szakemberek, mind az itt élő írók, mind a helybéli olvasók körében uralkodónak számít az a vitatható nézet, amely szerint kisebbségi helyzetben a kialakult tradíciók követésének, a sorsproblémák realisztikus feltárásának és a közösség iránti elkötelezettségnek van egyedül létjogosultsága, míg a másik pólushoz közeledő tendenciákat a nemzetiségi lét fenntartása szempontjából kerülendőnek vagy egyenesen károsnak gondolják. Érthető, hogy e nézet képviselői nem szívesen vesznek tudomást azokról a (főleg az elmúlt 8-10 évben megszaporodott) eredményekről, amelyek a másik oldalon születtek, mint ahogy azt is vonakodnak észrevenni, hogy a kárpátaljai magyar "közszolgálati irodalom" kifulladni, saját dugájába beledőlni látszik, miközben a kisebbségi léthelyzet kötöttségeit lazító vagy egyenesen elvető modern írói törekvések látványosan megerősödtek, "nyerésre állnak": a nyomukban születő művek sikeresen illeszkednek bele a kárpátaljaiságon messze túlmutató irodalmi kánonba.[2]
És még ezzel sem merítettük ki a megoldatlan, kibeszéletlen, elemzés alá soha nem vont problémák sorát. Például mindenki kínosan kerüli annak kimondását, hogy "az igazak" is kötöttek kompromisszumokat, hogy a legnagyobb mártír is meakulpázott a hatalom előtt, hogy a későbbi biblikus versek szerzője azelőtt ateista szovjet pedagógusnak vallotta magát, hogy a szülőföld és annak magyarsága iránti elkötelezettségüket többször megvallók milyen nagyvonalúan megfeledkeztek erről a kötelmükről, amikor gyökereiket kiszakítva átköltöztek az anyaországba. Nem olvastam még semmilyen elemzést vagy véleményt arról, hogy a kárpátaljai magyar professzionális színház vajon miért nem játszotta soha még véletlenül sem kárpátaljai magyar szerző darabját, vagy arról, hogy egyetlen napilapunknak miért nincsen immáron tíz esztendeje irodalmi oldala. Soha senki nem kereste még annak az okát, hogy az elmúlt tíz esztendőben a magyar írók miért nem fordítottak szinte semmit oroszból, ukránból, ruszinból. (Folyóiratainkban még elvétve sem találni ilyen publikációkat, holott erdélyi vagy felvidéki lapok előszeretettel közlik kortárs román és szlovák szerzők műveit.) Avagy visszatérve az elméleti problémákhoz: míg íróink nemzedékek szerinti besorolására és irodalmunk korszakolására több kísérlet is történt, addig szinte senki nem foglalkozott azzal, hogy alkotóinkat és műveiket irányzatok, iskolák, stílusok, áramlatok szerint elhelyezze a magyar irodalom egészében.
Talán könnyű belátni, hogy amíg a fent vázolt problémák megoldatlanok maradnak, amíg a kérdéseket nem hogy megválaszolni, hanem még feltenni is vonakodnak az irodalmat szakmájuknak tekintők, amíg folyik a kialakított képbe nem illő tények elmosása és a neuralgikus pontok gondos megkerülése, illetve amíg íróink nem szembesülnek mindazzal, ami még velük kapcsolatban megfogalmazásra vár - addig a szellemi folyamatként értelmezett kárpátaljai magyar irodalom nem tud, nem tudhat kitörni mostani korlátai közül, belemerevül választott (vagy inkább rá osztott) szerepébe: megmarad kisebbséginek, sorsverésesnek, nyelvművelőnek, identitáspallérozónak, nemzetmentőnek. Ami missziónak szép, de - ahogy a példák mutatják - igazán jelentős, átütő erejű művek létrehozásához alighanem kevés.
A veszély komoly, hiszen ezen szerep hangsúlyozott vállalása igen jellemző a kárpátaljai írástudók körében. Valamirevaló itteni tollforgató esetében a küldetéstudat szériatartozéknak számít, ennek hiánya pedig gyártási hibának minősül. Az alaptípushoz gyakran bizonyos kiegészítők járnak: szakmai rutin, megnyilatkozási hajlam, önmenedzselési készség, népszerűség; ám például a tehetség már igazi extra, így akár egy hosszú írói pálya befutásához sem feltétlenül szükséges.
Azaz: a kárpátaljai magyar író azonosul az egyedül üdvözítőnek vélt szereppel és sokkal többet foglalkozik azzal, hogy ennek a magatartásmodellnek megfeleljen, mint magával az alkotással vagy az irodalom elméleti problémáival. A megfelelés bevált díszletek között, kipróbált kellékek alkalmazásával és rutinosan teljesíthető színpadi panel-mozgások mentén történik. Ezek sorában ott találjuk a nemzeti vagy mitologikus múlt példázatos megidézését (sikerek feletti elfogultsággal és bukások feletti búsongással), a tájelemek és természeti erők szimbolikus megjelenítését, a sorsverés közvetlenebb vagy áttételesebb felpanaszolását (pl. kitaszítottság, hontalanság, árvaság), a mindenek dacára történő helytállás és kitartás hősi vállalását, a nyíltabb vagy burkoltabb folyamodást istenhez vagy más idolhoz (a hűség megvallásával vagy bűnbánattal, netán számonkéréssel), gyakori lezárásként pedig a teljes pusztulás és reménytelenség gyászképét vagy a mégis felfénylő bizakodást. (Néhány példát a tanulmány végén a Jegyzetekben hozok fel[3]) A kisebbségi tipródásnak ezen elemei szándék és tehetség szerint szabadon variálhatók, lehetőleg keresztrímes és kötött szótagszámú sorokba írandók - közérthető és nem túl meglepő szóképek kíséretében.
A szerepnek való megfelelés gyakorlása közben a kárpátaljai magyar költő érthetően kerül minden olyan "buktatót", amely szerepéből kizökkenthetné. Ritkán kísérletezik új formákkal (pláne tartalommal), nem alacsonyodik le a szójátékokhoz, kerüli a két- vagy többértelműséget, nem alkalmaz vulgáris kifejezéseket, nem szívesen él az irónia vagy a groteszk látásmód lehetőségeivel, és egyenesen retteg attól, hogy cinikusnak látsszon. Feltétlenül hisz a költészet emelkedettségében, fenségében, méltóságában, így költői magatartása akkor is fegyelmezett, ha műgond hiányában formai lazaságokat (rossz rímek, ritmushibák) meg is enged magának. Öntudatos kárpátaljai alkotó nem foglalkozik hangköltészettel vagy vizuális költészettel (ha "képverset" olykor ír is, az mindig jól olvasható, azaz csak tördelésében mutat valamilyen felismerhető alakzatot). Kárpátalján soha nem volt még költői installáció, performansz vagy heppening. Az ilyesmi ellenkeznék a Szereppel!
Ráadásul mindez akkor történik, amikor már nincs (érezhető) cenzúra, a hatalom senkire nem erőltet semmilyen magatartást, alkotómódot vagy stílust, és éppenséggel az olvasóközönség sem áll vasvillával a kultúrházak és könyvtárak előtt, hogy szerepvállalást erőszakoljon az írókra. A költő mégis mindenáron "szolgálni" akar, meggyőződése, hogy nem írhat verset "csak úgy", szentül hiszi, hogy a költői működésnek közvetlen társadalmi célja és kézzel fogható közösségi haszna van.
Azaz permanens megfelelési kényszere és magas hőfokú szerepvállalása miatt a kárpátaljai költő nem tud és nem akar szabad lenni.
A veszély komoly, írtam fentebb. Komoly, mert ez a túlzott szereptudat mára sok szempontból szerepzavarnak vagy inkább szereptévesztésnek tűnik. Politikai és nemzetiségi kérdések megoldásához még egy olyan kezdetleges demokráciában is, mint az ukrajnai, nem költői misszióra, hanem egészen másra (pl. képzett politikai elitre, ütőképes médiára stb.), van szüksége a kárpátaljai magyarságnak, és ideje lenne belátni, hogy az irodalmi közszolgálat hősi póza olyan romantikus szereppé vált, amely ugyan illúziókeltésre alkalmas lehet, de teljességgel alkalmatlan arra, hogy a helyben születő költői művekre még igényt formáló olvasókat a mai kor szellemébe beavassa.
A veszély komoly, mert az újításokhoz nem szokott, saját íróitól a modern irodalmi törekvések felé soha nem fordított maradék olvasó "nem érti", nem akarja érteni a megszokottól, a beidegzettől eltérőt: ő maga is ugyanazon a nyomvonalon rója egyforma köreit, mint amelyen a vágyait kiszolgáló költő előtte halad.
A veszély komoly, mert a mással próbálkozó alkotók idehaza vákuumba kerültek: hiába érnek el jelentős sikereket a sokszínűbb magyarországi vagy akár nemzetközi porondon (lásd például Frankfurt tanulságát), ha közvetlen környezetük (beleértve az értelmiség, sőt a "szakma" nagyobbik részét is) nem hajlandó legitimálni működésüket (egyetlen napilapunk például nem vagy alig vesz tudomást róluk).
Így aztán mindazok, akik szakítottak a Szereppel illetve eleve nem is vették magukra, dönteni kénytelenek: vagy elfogadják ezt a kirekesztettséget (amely egyébként elég jól beleillik a művészetről vallott felfogásukba), vagy elköltöznek Kárpátaljáról (négy tehetséges fiatal költőnk ezt tette a közelmúltban - igaz, nem elsősorban ezért), vagy elhallgatnak, vagy maguk is belezökkennek valami gyanús misszióba.
Így aztán a diszfunkcionalitás tüneteit már korábban is bőven felmutató kárpátaljai magyar irodalom mára nagyjából megszűnni látszik: az a része, amely jellemzően kárpátaljai, egyre kevésbé mondható irodalomnak, az a része pedig, amelyik irodalom, az egyre kevésbé kárpátaljai.
A már-már reménytelen helyzeten talán egy őszinte szakmai diskurzus kialakulása segíthetne, ám értelme ilyesminek is csak akkor lehet, ha szellemi életünk résztvevői a saját szerepükhöz való konok ragaszkodás helyett hajlandóak lennének a szigorú önvizsgálatra, illetve annak elismerésére, hogy a kisebbségi helyzet elsődlegesen politikai és szociológiai kategória, s nem feltétlenül kell együtt járnia hivatásszerűen gyakorolt kisebbségi irodalmi státussal, mint ahogy szűkkeblűséggel és rövidlátással sem. Ha pedig ez a társítás mégis megtörténik, akkor maga a Szerep is kiürül, foszlott jelmezzé válik, amely többé nem képes elleplezni a súlyos hiányokat.
[1] Hasonlóan veti fel a problémát Tőzsér Árpád a szlovákiai magyar irodalom, illetve általában a Magyarország határain kívül eső régiók magyar írásbelisége kapcsán. (T.Á.: Az irodalom határai. Kalligram Könyvkiadó - A Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, Pozsony, 1998.)
[2] Ennek bizonyításához elegendő a fontosabb magyarországi folyóiratok utóbbi esztendei anyagát átlapoznunk Eközben azt a fontos megfigyelést tehetjük, hogy míg a főleg kárpátaljaiságukban értékelhető szerzők és műveik általában bokrosan, gyűjteményekben fordulnak elő, azaz akkor, amikor egy-egy folyóirat kis kárpátaljai gyűjteményt ad közre (hangsúlyozva az összeállítás kuriózum-jellegét, egyszersmind fel is mentve a benne szereplőket attól, hogy a nagy egészben méressenek meg), addig a megfelelő színvonalat "helyi érték" nélkül is megütő írók és műveik "csak úgy", szerepelnek a Parnasszusban vagy a Bárkában, az Ésben vagy a Holmiban, a Lyukasórában vagy a Pannon Tükörben: jelenlétük természetes, nem igényel semmilyen "eredetigazolást".
[3] A számtalan felhozható példák sorát valahogy korlátozni kívánva egyetlen folyóirat-közlemény anyagából veszem a vers-citátumokat, nevezetesen a Napút 1999/9. számából, amely kárpátaljai összeállítást közölt. Szinte hihetetlen, hogy a tucatnyinál alig több vers anyagából összeállt a szinte teljes példatár. Íme:
A nemzeti és bibliai-mitologikus múlt példázatos megidézése: "Gellért imája ez tán, / vagy az utolsó táltos átka?!"; "Krucsay István oltára mellett"; "a sebesültek vergődését hallom"; "Ezt ismerem: a temetőhazát!"; "Jézus földműves volt"; "Szent Antal tüze ha lobban"; "negatív Bábel"; "Én veled voltam Nagycsütörtökön"; "bárkát nem mindenki épít".
Tájelemek és természeti jelenségek szimbolikus megjelenítése: "Konkoly talán ha megfogan, / s málénk csövén a golyva. / Bürök dühöng a földeken, / A kertünkben laboda."; "Mély barázdák, árkok, / átkok szóratnak..." "Megtagad, ellenem fordul a táj"; "A sáriszap lassan torkomig ér"; "Földre zúdult az árnybolt"; "Körül ez átkozott határban / kés nyílik minden madárban"; "az elborult ég zúdul ránk aléltan"; "elvérzett az égbolt"; "az alkony ránk hanyatlott"; "a csillagok is levetik / rőtszín palástjaikat"; "a harkályok harangoztak"; "vakon bólogatott a vízipálma"; "vajúdik a hajnal".
A sorsverés közvetlenebb vagy áttételesebb felpanaszolása: "Egy nemzet mar az anyarozsba, / s elvetél az életöröm"; "a véres sarjúban eszmélő kismamák"; "E negatív Bábel / törvényt sért"; "Szakadt zubbonya farkasnyomos, / akár a hímzett beregi vászon" "ily számkivetve az örökkévalóságnak"; "fuldoklunk csak iszamos csatakban / - egy hirtelen süllyedő országrészen"; "Döngjön előttem ötven pár csizma"; "barna mosolyú gesztenyék / őrzik a börtönt"; "páncélba öltöztetett igenek"; "a harcmező két oldalán"; "a sebesültek vergődését hallom"; "A halottakat ki bírná megszámolni"; "gondok vasketrece"; "a veszett ügy védője"; "Cellánkban szürke tónus ácsorog"; "Száműz vagy beszippant ez a közeg"; "csak nézhetjük / a zsibongó csodát / falak közül, pici résen át"; "mikor a szabadság ásít / és gyáva / sündörgő hatalmak / farkához bújuk"; "mikor törik meg / hited gerince".
A helytállás és kitartás hősi vállalása: "ki fejet nem emel / az szolga marad".
Folyamodás istenhez: "porból maszatoltad képpé, / fényképpé, ó uram"; "Bűnük a vodka feloldja, hisz / Ők is a Te szolgáid voltak"; "Enyhet adott az Isten"; "A gladiólusz hálátlan tőre / kezet emelt a Teremtőre."
Teljes pusztulás és reménytelenség: "Szent Iván éjén lerohad / jövőnk fején a párta. / Ki latrok urával cimborált, / Dögkút gödrébe temetik. / Ha harmad századra felkel is, / Eföldi férgek ellepik."; "Ezt ismerem: a temetőhazát!" "a tenger felől fekete / halálod látod-e?" "fuldoklunk ... egy hirtelen süllyedő országrészen"; "az alkonyt halálra sebezte"; "elvérzett az égbolt"; "lelkét kiadta a napóra / s lebukott a fekete tóba"; "Kérdezni sem lehet, / hogy érzik maguk / a halottas ágyon"; "A halottakat ki bírná megszámolni".
A mégis felfénylő bizakodás: "Így épül életünk a mélybe, / S talán kicsit / Fölfelé is"; "a börtönfalak nyirkos hidegében / gesztenye-láng melegít"; "és égni tüzes nap alatt"; "dudva / vagy ibolya / csak kivirít".
Mindez nem csupán költőink szerepvállalásának már-már nyomasztó intenzitását mutatja, hanem azt is, hogy az ezen magatartás nyomán születő művek voltaképp a külső (például magyarországi folyóirat-szerkesztők részéről felmerülő) elvárásokra adott eminens (stréber?) válasznak is felfogható. A kereslet és kínálat ilyen szembetűnő megfelelése pedig nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy irodalmunkat a "szolgálat" felől fenyegető "kiszolgálás" kommersz réme is fenyegeti.
2000.
Megjelent: A hontalanság metaforái, Bp., 2000