Balla D. Károly
Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006. október
Most figyeltem fel először arra, hogy Ukrajnát „hazánk”-ként említette a kárpátaljai magyar sajtó. Már itt tartanánk?
Gyermek- és ifjúkorom időszakának a személyi kultusz mellett a szovjet haza iránti kötelező és túlhangsúlyozott rajongás is tipikus velejárója volt, és természetesen éppen azoktól várták el leginkább, akik számára ez a fogalom felvetett bizonyos problémákat. Magyar iskoláinkban például nagyon odafigyeltek arra, hogy a minden családban szorgosan hallgatott magyar rádió hatására a nebulók hazánk időjárásán véletlenül se a Kossuth adó meteorológiai jelentését értsék, és hazánk fővárosaként nehogy Budapestet nevezzék meg. Még abból is kisebb botrány kerekedett, amikor egyetemi vetélkedőn a „himnuszunk szerzője” helyes megoldásaként Kölcsey szerepelt az adatlapon a szovjet himnuszt szerző Szergej Mihalkov helyett.
Nos, a tanítás eredményesnek bizonyult, esetemben legalábbis mindenképpen, mert én bizony elég hosszú ideig elfogadtam hazámnak azt országot, amelyben éltem, amely biztosította a nemzetek és nemzetiségek önrendelkezését, az állampolgárok egyenjogúságát, munkához, tanuláshoz, pihenéshez való jogát és még nagyon sok mindent. Papíron legalábbis. És hát, miért tagadnám le, nem volt rossz abban az országban gyereknek és tinédzsernek lenni, nem volt rossz kirándulni és biciklizni, olvasni és zenét hallgatni, barátságot kötni és szerelembe esni, első csókot, cigit és féldecit kóstolni, fiatal felnőttként nagy álmokat szőni, megházasodni, családot alapítani. Talán valahol még büszke is voltam arra, hogy polgára lehetek a világ leghatalmasabb birodalmának, amely éberen őrködik a világbéke felett. Későn érő típus vagyok, már jócskán elmúltam húsz, mire a egyes ellentmondások mögött megláttam a mélyebb antagonizmusokat, a kis hibák mögött a rendszer nagy torzságát. De még ekkor is elég sokáig dédelgettem oly sokakkal együtt azt a tévhitet, hogy az elvek jók, csak a gyakorlaton kellene igazítani. A tapasztalatok és kiábrándulások azonban halmozódtak bennem, mígnem ellenfázisba kerültem a rendszerrel: én kigyógyultam a naivitásomból, amaz meg bomlásnak indult. Nagyon kapóra jött nekem a peresztrojka: elébe jött megvilágosodásomnak, megóvva attól, hogy ellenzékivé váljak és konfrontálódnom kelljen a hatalommal. Mire megértem arra harmincévesen, hogy kimondjak bizonyos igazságokat a kárpátaljai magyarság ügyében és ezzel kivívjam egy-két helyi kiskirály haragját, addigra az általam felhozottaknál sokkal vaskosabb bűnöket dörgöltek a hatalom orra alá a központi lapok. Volt mivel védekeznem.
1987 tavaszán egy interjúban még utoljára hazámnak neveztem az Szovjetuniót, 89 őszén azonban már megelőlegeztem végleges széthullását (amely csak 1991-ben, a moszkvai puccs után következett be). E két időpont közt váltam tehát hazátlanná, és a romokon épülő új ország viszonylatában már nem is tettem kísérletet a fogalmak újraértelmezésére.
Most viszont azt írja az újság, hogy…
Magyarországot sem előtte, sem utána nem tekinthettem hazámnak. Mindig is úgy gondoltam, a történelmi, kulturális, nyelvi vonatkozások nem írhatják felül a földrajzi és állampolgári meghatározottságot, és csak a jogi és érzelmi kötelékek együttes megléte adhat alapot a teljes azonosulásra. Ha valamelyik is hiányzik, akkor a magamévá vallás meghiúsul. Márpedig nálam az egyik vagy a másik mindkét esetben hiányzott. Illyés Gyula szép fogalmát pedig – haza a magasban – annak vettem, ami: metaforának. Versbe foglalható, de lakni nem lehet benne.
Nem merném állítani, hogy ebben a se-se állapotban azóta rossz lenne a közérzetem. Akár úgy is tűnhet, jól kibuliztam magamnak ezt a hazátlanságot, így minden helyzetben van alibim arra, hogy kívülálló maradjak.
Ha nem így lenne, ha nem takaróznék ezzel az elhatárolódással, biztosan sokkal tragikusabbnak találnám azt, hogy Ukrajnának gyakorlatilag fél éve nincsen kormánya, és az utóbbi időben egyetlen dolog mutatkozik stabilnak az országban, ez pedig a koalíciós válság. Mindennek a politikai, gazdasági következményeit állampolgárként persze el kell szenvednem, érzelmileg mégis egy laza mozdulattal lepöccintem magamról az egészet.
Épp fordítva reagálok a magyarországi eseményekre. Bár megrendít az, ami Budapesten történik, bár az elhajított kockakövek az én identitásomon is lukat ütnek, bár a méltóság helyébe lépő valamiféle közjogi méltatlanság nekem is zokon esik – ám idegen állampolgárként legalább nem kell szembesülnöm azzal e ténnyel, hogy ezekre vagy azokra szavaztam volna.
Aztán persze itt lenne még egy kapaszkodó, a szülőföld, a szűkebb pátria. A táj, a vidék születésem óta változatlanul alkalmas arra, hogy magaménak tudjam, mára azonban a kárpátaljaiság mint olyan számomra teljesen idegen fogalommá vált. Legalábbis abban a formájában, ahogyan ezt földijeim használják. Sem a sérelmi magatartást, sem a panaszbeszédet, sem a magunkat különbnek tartó mentalitást nem tudom elfogadni, nem gondolom, hogy magyarságom intenzív gyakorlása különösebb érdem lenne, mint ahogy azt sem, hogy a kisebbségi létnek a hátrányai ne társulnának hasonló súlyú előnyökkel. Azon mélységében megélem a magam helyzetét, de nem vagyok hajlandó sorsverésnek tekinteni. Inkább áldásnak sejtem azt, amit más átoknak nevez, így aztán azon igyekszem, hogy a hendikepek sorozatából összerakjam a magam sikerét.
*
Éppen tíz esztendeje annak, hogy először vetődtem el Nyugat-Európába. A Hollandiában működő Mikes Kör 1996-os Tanulmányi Napjain vehettem részt és tarthattam előadást. Végigbeszéltem bő másfél órát, egy korábbi cikkem alapvetéséből kiindulva ott és akkor fejtettem ki először teljes részletességében, miért gondolom, hogy a kárpátaljai magyarság – mint közösség – válságba jutott. Lélekszáma csökken, etnikai határai elmosódnak, értelmisége és fiatalsága elvándorol, morális tartása megtörik. A mennyiségi és minőségi romlás együttes hatását tovább súlyosbítja, hogy politikai elitje nem képes normális partneri viszony kialakítására sem Ukrajnával, sem Magyarországgal, de még azokkal sem, akiket képviselnie kellene. A politikai szervezetekbe tagozódó értelmiségünk nem áll ellen a külső erők diktálta tendenciáknak, ellenkezőleg: ellesi a rossz példát, kicsinyes önérdekét a közösség érdeke fölé helyezi, érdekcsoportokra szakad, külső politikai erővonalak mentén rendeződik és ezzel megosztja a magyarságot.
A helyzet azóta csak rosszabbodott, a belső megosztottság például oda vezetett, hogy a százötvenezres népcsoport ma országos szinten nem tudja megjeleníteni az érdekeit, nincs képviselője az ukrán parlamentben. Vezetőinek tekintélye éppenséggel kérdéses a magyarországi partnerek szemében is, idehaza pedig – az elkötelezett hívek szűkebb-tágabb táborán kívül –tevékenységük inkább elidegenítő hatású, sokakat elriaszt a „magyar ügy”-től.
Akkori előadásommal azt a sokakban élő tévhitet igyekeztem szétoszlatni, miszerint Kárpátalja magyarsága a rendszerváltás után újjászületett és minden tekintetben gyors fejlődésnek indult. Igaz, nem hallgattam el, hogy a látványos sikerek hosszas felsorolásával és egyes kedvező fejlemények hangsúlyozásával az ellenkező következtetések levonása sem lenne lehetetlen, ám én úgy gondoltam – gondolom azóta is – hogy a sikerek és eredmények a felszíni jelenségek szintjéhez tartoznak, míg a felvetett problémák és a negatív tendenciák a mélyben rejlő lényeget reprezentálják. Hosszabb távon pedig sajnos az utóbbiak a mérvadóak.
A közönség ott és akkor talán kicsit megdöbbent, de értékelték kritikus hozzáállásomat és őszinteségemet. Egyedül egy hollandiai magyar lelkész fogalmazta meg állításaimmal szemben kifogásait: szerinte Kárpátalján akkor éppen javában virágzott a magyar élet; ő csak tudta, kétszer is hozott ide egyházi segélyszállítmányt.
*
Kolos fiam az idén diplomázott a Veszprémi Egyetemen. Tanulmányainak évei alatt folyton azt figyelgettük szülői aggodalommal: vajon mennyire ágyazódik bele az ottani életbe, mennyire és miben kerül hozzá közel az ottani közeg, életvitel, vajon mikor kezdi régi környezetét idegennek, meghaladottnak tekinteni. Nem is igazán tudtuk eldönteni, minek örülnénk jobban: ha visszatér a szülői házba és az itteni nehezebb körülmények között próbálja meg képességeit kamatoztatni, vagy ha odaát meggyökerezve kezdi szakmai karrierjét építgetni. Ahogy teltek az évek, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem másutt, éppen Ungváron akar programozó matematikus lenni. Barátaival éppen most tartanak a cégalapításnál…
Nem mertem rákérdezni, vajon az ő fülét is sérti-e, ha a sajtónk „hazánk”-nak nevezi Ukrajnát. Meglehet, rosszul esne szembesülnöm azzal a nézettel, miszerint nem is olyan rossz ebben az országban gyereknek és tinédzsernek lenni, kirándulni és autózni, zenét hallgatni és internetezni, barátságot kötni és céget alapítani. Természetesnek kell tartanom az ilyen véleményt is. Még ha a Rolls Frakció hajdani tiltott számát kicsit átköltve ötvenévesen én magam úgy érzem is, hogy bár „állva pisilek és ülve kakálok”, de haza dolgában mégis „elég szarul állok”.
Megjelent: Mozgó Világ, 2006/november