Balla D. Károly
Novellát írni kicsit olyan, mint madarat fogni. Csak nehezebb… Észrevétlenül kell kis térben nagyot rugaszkodni, ügyesen utánakapni a tovarebbenőnek, és az utolsó mondattal megmarkolni, mielőtt csúfondárosan csicseregve felszállna a diófa legtetejébe. A macskánk tudja, hogyan kell. Nekem mostanában alig-alig sikerült. Aztán mégis.
Tévés személyiség telefonhívása: új kulturális magazin indul, országos állami cég indítja, ő lett a főszerkesztő, ebben a minőségében határon túli szerzőket is felkér a közreműködésre, én lennék az egyik. Írjak rövid novellát, egyetlen tartalmi megkötés: legyen benne egy bizonyos foglalkozású ember. Picit fanyalgok magamban, előbb a várható terjesztésen (a lapot az állami cég az üzletfelei körében terjesztené, pontosabban adná ajándékba), aztán az előíráson: talán csak megválaszthatom én magam, mi legyen a szereplőim foglalkozása. De áthangolom magam, legyen ez a kihívás napja, nekiveselkedek.
Három éve hiába próbálkozom kisprózával. Vagy aforizma lesz belőle, vagy regény. Tömöríteni és duzzasztani, úgy tűnik, remekül tudok, épp csak a novella mértékére nem vagyok képes ráállni. Ám a konkrét feladatnak, úgy tűnik, inspiráló a hatása: megírom a novellát határidőre. A főszerkesztőnek tetszik, de azért emel néhány kifogást. Gondja van az egyik szereplőm életkorával. Szerinte az, akit úgy emlegetnek, hogy „a papa”, az inkább öregember, a kedvenc rockzenekara indulási évszámából ítélve azonban legfeljebb ötvenes lehet. Hozzánk tíz év késéssel értek el a nyugati zenék, érvelek. Megkérdőjelezi a novellámban szereplő haláleset hihetőségét is, ennek okán még rendőr szakértőt is megkérdez. Ezen kicsit berágok: ez egy novella, nem pedig rendőrségi jegyzőkönyv. Szövegemben, ha úgy akarom, és ha az írás belső logikája úgy követeli, akár a kapanyél is elsülhet. Végül elfogadja érvelésemet. Aztán hosszú hetek telnek el, közben némi huzavona a szerződés körül, holott én szóltam előre: nem vagyok számlaképes, nincs bétém, nem vagyok egyéni vállalkozó, csupán külföldi magánember. A pénzügyis visszaír, hogy tisztázni fogják, miként kell ezt a státusomat értelmezniük. Fogas kérdés lehet, sokáig várok a válaszra. Hátha most végre megtudom, mi a csízió a magánemberségemben.
Hetekkel később végül telefonon kapok értesítést arra vonatkozóan, hogyan lehetne áthidalni a problémát – amúgy magyarosan. Kényszermegoldás, de nekem jó, elfogadom. Hosszabb ideig megint nem történik semmi (régen túl vagyunk a tervezett megjelenés időpontján), amikor végre megjön a korrektúra. Szép lesz a magazin, tartalma egyszerre nívós és változatos, a tördelés parádés, büszke lehet rá a cég. A szövegben egyetlen elválasztási hibát találok, egyébként részemről mehet nyomásba. De nem megy. Újabb hetek múlva a főszerkesztő körleve érkezik: a megrendelő állami cég meggondolta magát, mégsem kell nekik a lap.
*
Magát írónak és esszéistának nevező piarista szerzetes levele: irodalmi kapcsolatokat keres, s azért ír éppen nekem, mert „Ön egyike azon keveseknek Magyarországon, akiknek olvasom a műveit és adok a véleményére”. Udvarias válaszomban kifejezését adom kételyemnek: ha valóban olvasná és adna rá, akkor talán tudná, hogy Magyarországon sem azon sokak, sem azon kevesek közé nem tartozom. Elszégyellhette magát (vagy megsértődött) – többet nem jelentkezett.
*
„Szintén író” szolnoki hölgy arról értesít, hogy fejfát formázó dedikált képversem (író-olvasó találkozón kapta tőlem a lánya huszonkét esztendeje) „egy százéves fekete keretben üveg alatt a nappalink falát díszíti, a sarkán egy fekete olvasóval átvetve”. Az immáron rózsafüzérrel ékesített versem hőskori opus, a címe: Kérdések és fogadalom Illyés Gyula fejfájára 88. okt. 30.-án, Vári Fábián Lászlónak ajánlottam, és ezekkel a szavakkal zárul: „A szót nem adjuk, csak ha nyelvünk véle tépik. Isten minket honi földön úgy segéljen!”. Az Illyésnek szóló temetői gesztust akkor őszintének éreztem, és a fogadalmas-vallomásos belső késztetést talán erősítette valamiféle külső elvárás is: nekünk, kárpátaljai magyar íróknak az a dolgunk, hogy a nyelv és az identitás megtartói legyünk. Ezt éppenséggel ma sem gondolom teljesen másként, épp csak azt kétlem, hogy ezt a célt versbe írva kellene szolgálnunk. Mára nem is tudom, mi idegenebb tőlem, a versemre az olvasó által akasztott olvasó, vagy ez a patetikus hang. „Akkor egyfajta kitárulkozó, sorsvállaló, hitvalló időket értünk meg… Aztán valahogy úgy alakult, hogy sok pályatársam ezen nem is lépett túl, mintha azóta is az akkori verseiket írnák. Én másfelé kanyarodtam” – magyarázkodtam a hölgynek, aki erre már nem reagált.
*
Illyésnél és az 1980-as éveknél maradva. Az MTA archívumának egyik munkatársa olvasta a Mozgóban Elcserélt sípok c. írásomat (2010. októberi szám), ezért hozzám fordult afelől érdeklődve, meg tudnám-e mondani, ki és mikor készítette a beregszászi Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klub plakettjét. Fotót is küldött róla. Felismerni véltem a beregszászi keramikus, Ortutay Zsuzsa keze munkáját, de az évszámot nem mertem megtippelni (lehet, hogy épp 88?), ezért megadtam a Klub hajdani elnökének, Dalmay Árpádnak az elérhetőségét. A kutató illően meg is köszönte segítségemet, Árpinak meg alighanem szereztem egy jó napot: nyíregyházi nyugdíjasként visszarévedhetett a régi szép időkre, amikor az elvtársak kikezdték amiatt, hogy a magyar irodalmi klub összejöveteleit magyar nyelven vezeti.
*
Üzletasszony szeretné vállalkozása honlapját korszerűbbé tenni és SEO-szempontból felfuttatni, levélben keres meg ezzel. Leszignálom a dolgot Kolosnak, ő bevonja Csöngét, egyikük a programozást, másikuk a dizájnt tudja vállalni – de a keresőoptimalizáláshoz (SEO – Search Engine Optimization) nem értenek. Nekem meg nem igazán fűlik hozzá a fogam. De Csönge meggyőz, legalább beszéljek a hölggyel. Aki fel is hív Skype-on, elmondja az elképzelését, én a szempontjaimat. Kicsit szabadkozom. Bár igaz, hogy helyezést értem el két optimalizáló versenyen is, meg végeztem később ilyen munkát, de kiestem a gyakorlatból, és amúgy is csak amatőr vagyok ebben a szakmában. Ám úgy tűnt, az adószakértő üzletasszony mindezek ellenére ragaszkodik hozzám. Hát jó. Megbeszélünk egy kétlépcsős előzetes munkamenetet, Csönge elküldi az elsőhöz az árajánlatunkat, én külön levélben összefoglalom, melyek lennének a közös teendőink (pl. kulcsszavak kiválasztása). Kicsit előre is szaladok: tesztelni próbálom a piacot, vajon a vállalkozás legfőbb kulcsszavával (transzferár) be lehet-e törni a Google-találatok élvonalába (merthogy ez lenne a SEO lényege), ezért írok egy jegyzetet blogomba, és persze végzek némi háttérmunkát. Ennek és oldalam erősségének köszönhetően a poszt rövid idő alatt a megfelelő keresőszóra a találati lista élére kerül. (Mellékesen közben azt is megtanulom, mi a transzferár és a piaci ár közötti különbség, pedig ez már egyáltalán nem SEO-feladat.) A kísérlet jól sikerült, a Google-piac kedvezően reagált, tudok még keresőoptimalizálni. Rövid üzenet a hölgynek: nézné meg a találati listát. Most akadályoztatva van, majd hét közepén tud reagálni erre és a közös munkát egyeztető levelemre, „mindenképpen jelentkezni fogok”. Azóta a harmadik hét közepe is eltelt…
*
Cirka két óra hosszára sikerült elnyomnom a nosztalgiázások iránti heves ellenreakcióimat. Meglátogattak ugyanis a Meskó fivérek. Pisti iskolai osztálytársam volt tíz éven át (mint felidézte, elemiben egy padban is ültünk – ez előttem már elködösült), aztán messze keveredett, előbb tengerész lett Északon, majd az egyik legnagyobb oroszországi városban rendőri vezető. Közel húsz évig nem láttam, aztán a kilencvenes évek elején meglátogatott, majd újabb hosszú szünet után most ismét bejelentkezett. Öccsével jött, Jancsi egy évvel járt alattunk. Lehetetlen volt fel nem emlegetni a régi iskolai dolgokat, főleg, hogy az azóta is Ungváron lakó ifjabbik testvér éppen a magyar iskola történetének a feldolgozásán fáradozik nagy buzgalommal, könyv is lesz belőle hamarost. Kezdte is volna mutogatni a levéltárban felkutatott okmányok másolatait, a fotók után sorra szedte elő őket mappájából – kénytelen voltam leállítani azzal, hogy ez engem ilyen mélységben nem érdekel. Kicsit megszeppent, de eltette az ötvenvalahány éves tanügyi határozatokat. Hálából felajánlottam, hogy a hatvanas-hetvenes években iskolánkban működött tanárok általa összeállított tablóját felteszem a blogomba.
A régi sztorik felidézése és az iskolatörténetben való elmerülés helyett én inkább személyes életükről érdeklődtem, különösen a Pistié érdekelt volna részletesebben, már csak azért is (de ezt nem árultam el neki), mert egy régi novellasorozatom egyik hősét részben őróla, a távolba szakadt tengerészről mintáztam. Érdekes volt megtudni, hogy korkedvezményes nyugdíjasként (de egy családi vállalkozásban aktívan működve) nagyon jól érzi magát a Volga menti nagyvárosban. Felesége korai halála óta nevelt fiával és annak párjával lakik egy nagy házban, pár lépésre az oroszok szent folyójától. Kutyát, macskát, teknőcöt és halakat tart, élénk társasági életet él. Nem fontolgatja a hazaköltözést.
*
Néptáncos fiatalember érdeklődik Szlovákiából, tudnék-e neki Ung-vidéki néptáncot ajánlani. Ő is e táj szülötte, épp csak a határ túloldalán látta meg a napvilágot, s neki a kollégái azt mondták, nincs jellegzetes néptánca ennek a vidéknek. Abban bízik, hogy ezt én cáfolni tudom. Ám üzenete második feléből kiderül, nem igazán azt várja tőlem, járjak kedvéért egy ugratóst vagy legényest, hanem „írt egy gitáros számot” (szebben szólva: megzenésítette a saját versét), aminek a címe Boldog Ung-vidék, s ezt szeretné nekem elküldeni szíves meghallgatásra. Végül még hozzáteszi: „Sajnos nem boldog az Ung-vidék nálunk, ez az igazság, de most már ez marad a dal címe.”
Megjelent (linkek és fotók nélkül): Mozgó Világ, 2011/május.